Rendes Fiúk Rt.

REJTŐ JENŐ:
JÁRŐR A SZAHARÁBAN / CSILLAG BÖRTÖN, SZEGED

Gyakorlatilag nincs olyasmi, amit az ember ne lenne hajlandó elkövetni egy combos pénzösszegért. Ez a Csillag Börtön színjátszó társulata által bemutatott Rejtő-adaptáció egyik tanulsága… – JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA

Nem lehet és talán nem is szabad úgy írni egy börtönszínházi előadásról, mint egy kinti, mondjuk így egyszerűen és félrevezetően, szabadszínházi eseményről. Nem csak azért, mert például nem tud(hat)om a játszók/fogvatartottak nevét, és azt is készséggel elhiszem börtönbeli kalauzomnak, hogy jobban is jár így mindenki, kint és bent egyaránt, hanem mert alapvetően más a dolog keretezése, mint amit megszoktunk.

Kár volna hazudni magunknak: a szigorú beléptetési rendszer, a többkörös azonosítás, a különböző rácsok és zárt ajtók előtti és mögötti végtelennek tetsző várakozás, a nézőtársakkal folytatott, a feszültség oldására szolgáló suta poénkodás, ez már mind vastagon része az élménynek. Az előadás előtti-utáni (meg alatti: a színházteremben végig érzem meg látom a vendég civileket és itt élő elítélteket fürkésző és vigyázó tekinteteket) biztonsági protokoll időben tán hosszabb, mint a produkció maga.

Az idő eleve megnyúlik, elvékonyodik, megvetemedik ebben a közegben, a szertartásos be- és kiléptetés pedig nekünk ad lehetőséget arra, hogy eltöprengjünk kint és bent, bűn és büntetés, jó és rossz fogalmán. Egyszerre kicsi és nagy fogalmak ezek, persze, de a börtönben nem először járva színházi előadáson megint úgy éreztem, hogy ott a leghétköznapibb szavak (sőt leginkább azok) mást és máshogy kezdenek jelenteni.

Az augusztus 30-án délután a Csillagban bemutatott Rejtő-adaptáció, az 1940-ben a Világvárosi regények sorozatának 777. darabjaként megjelent, alig 30 oldalas Járőr a Szaharában mindenestül ideális választás volt a börtön tanintézményét is igazgató rendező részéről. Aki nem rajongja Rejtőt, az is sejtheti, mi körül forog a könnyed, terjedelmes ujjgyakorlat: a főszereplő Puskin Mária Gottfried, „sőt Iván” rosszkor van rossz helyen, ám a végén minden jóra fordul, és a várva várt pénzeső sem marad el. De mitől lesz mindez megfelelő alapanyag egy börtönszínházi előadáshoz?

Az idegenlégió Rejtő által évtizedeken át kikacag(tat)ott, szigorúan hierarchikus rendszere a történet közege, melynek számos eleme erőlködés nélkül, ismerősen simulhat bele egy börtön napi működésébe. Igazi keménylegények feszítenek itt vigyázzban a tűző napon, többük tán a társadalom perifériájáról sodródott bele önhibájából vagy külső kényszer hatására ebbe a különös közösségbe. Közös a cél: a rettegett Gouron őrmester csicskáztatását túlélni, de ha valaki a vonalzóval meghúzott szabályok szerint működő parancsuralmi rendbe az elöljárókról és a körülményekről tudomást sem véve, kétballábasan kacsázik bele, az egyrészt bosszúságot és zavart okoz, másrészt fékevesztett nevetést szül.

Pontosan ezt teszi a nyurga, szemüveges, csupa csetlés-botlás Puskin Mária, ez a „nősténynevű”, ez a „megrögzött civil”, aki gyűrött kalapja alól féloldalasan kisandítva, rendíthetetlen nyugalommal hallgatja őrmestere őrjöngését. A játszó lenyűgöző pontossággal hozza a flegma kívülállót, akiről bár első blikkre azt gondoljuk, hogy ostoba, valójában nagyon is dörzsölt pacák, aki csont nélkül átrázza a többieket. Persze, hogy a pénz mozgatja őt (is): busás örökség üti ugyanis Puskin Mária markát, ha megszerzi a Becsületrendet. Áldozatkész, ám nálánál kissé lassúdadabb észjárású légióstársaival épp ezért megalapítja a Rendes Fiúk Tervkiviteli Rt.-t, melynek fő célja egy kitüntetést érdemlő hőstett elkövetése az alaptőkét jegyző Puskin Mária nevében és javára, hogy aztán az örökség megérkezte után a részvényesek nem épp igazságosan osztozzanak a vagyonon.

Elárulhatom, hogy nem egy Ocean’s Eleven színvonalú kaland vár ránk az előadás szűk órájában, de azért mindaz, ami egy alacsony költségvetésű előadásban megtörténhet a színpadon, itt megtörténik. A börtönszínház egyben mindig szegényszínház is: a kilenc játszó és börtönbeli segítőik az előadás minden eleméért maguk felelnek, a jelmezek varrásától a franciás zenei világig vagy a festett függönyökön megjelenő helyszínjelzésekig. Az adaptáció is saját munka, ami javarészt követi az eredeti szöveget, ahol meg nem, ott kifejezetten ügyes irányba tér el tőle (a „sivatag rózsájának” színpadra csempészése okosan áthallásos ötlet).

A színházban mindez persze csak külcsín, a lényeg mindig az embertől emberig tartó kapcsolat. És ez a kilenc férfi hibátlan stílus- és ritmusérzékkel, jól érzékelhetően saját szájra, habitusra, alkatra és testre igazítva meséli és játssza el a történetet, ami alig leplezve, de tényleg róluk szól és tőlük-velük lesz élő, fordulatos, szellemes. Mondom még egyszer: az alapanyag és a vele való értő bánásmód eleve kulcs a sikerhez, de az az ösztönös finomság, amivel a színpadon kívüli, többüknek életfogytig tartó mikrovilágnak ki- és beszólnak, igazán erős pillanatokat tud teremteni. Rejtő álarcában az erőszakszervezet minden szereplőjéhez van néhány jól eltalált szavuk vagy gesztusuk, ám leginkább önmagukon képesek nevetni. És ez jó, ez meghökkent, ez felszabadít. Mert ez színház.

Jászay Tamás

Fotó: Bozó Bea, Szegedi Fegyház és Börtön honlapja