Boldog háború

Évente visszajárok Barthes könyvéhez, a Világoskamrához. Nem tudom, mióta van meg, talán már tíz éve is. Szeretem a szellemességét, a mozaikosságát, a sorok közt megbúvó melankóliáját, ahogy okosan, de nem fontoskodva elmagyarázza a fénykép művészetét, pontosabban azt, hogy miért szeret bizonyos fényképeket.

Én nem tudom, miért kezdtem el fényképezni. Már azt sem tudom, miért kezdtem el úgy érezni, hogy fényképezek. Barthes azt mondja, ő túlságosan türelmetlen hozzá: azonnal látni akarja a végeredményt. A polaroid, teszi hozzá, kiábrándító, kivéve, ha nagy művészek használják.

Nem vagyok nagy művész, de hirtelen fontossá vált, hogy a fényképeim ne csak dokumentumok legyenek, hanem művek is valamiképpen. Lassan tanulom a telefont, a különféle módozatokat (panoráma, portré stb.), a szememet és a képernyőt azonban úgy állítom, hogy valami „szép” legyen a keretben. Óvakodom a giccstől, nem hiszem azonban, hogy egészen megúszhatom. És ha egészen nem, akkor nem.

Mióta Marosvásárhelyen élek, és mióta egy képzőművésszel. A kettő majdnem ugyanolyan súlyú, de Zilahon még nem fényképeztem ilyen lendülettel. Vásárhelyen kezdtem időről időre előkapkodni a telefont, hogy rákattintsak egy fára, egy utcára, az égre vagy a földre. Emberekre még nem merek, bár Pesten már lefotóztam egy gyermeket.

A dokumentálás vágya lenne? Az, hogy az egész életem megváltozott, kolozsváriból marosvásárhelyi lettem, elköltöztem negyvenkét évből? Zilahot tulajdonképpen mindig is átmenetnek tekintettem, mint ahogy az is volt: egy gyönyörű, fojtogató, focis, villanó átmenet.

Az én punctumom nyilván nem esik egybe a nézőével, arra viszont emlékszem, az én szememet mi rántotta oda, mi ragadta meg. Olykor egyszerűen a látvány: mennyi levél van az aszfalton, milyen furcsa alakzatba rendeződtek. Máskor a lehetőség: az a fa ott a másik kettő között éppen úgy csúcslik, hogy kupolát lehetne szerkeszteni a képből. Előfordult, hogy Noémi kérte, fotózzam le itt vagy ott, így vagy úgy. Vagy a lyányom, hogy ismét együtt vagyunk.

Próbálok óvatos lenni. Emlékszem, amikor a nagyhírű genetikus elmesélte, miért választott álnevet a verskötetéhez. Valamiért fontos neki, hogy verset írjon, de nem képzeli, hogy a versei méltók lennének a tudományos munkájához, vagy hogy össze kellene kavarni a kettőt.

Valamiért nekem is fontos. Az egész életem az irodalom jegyében telt és telik, valahol mélyen belül talán úgy érzem, ilyen radikális magánéleti váltáshoz legalább ugyanolyan radikális művészeti váltás is kellene és illene. Vagy önkéntelenül is megpróbálok hasonlítani ahhoz, akit szeretek, én, aki fel voltam mentve rajzból.

Vagy talán egyszerűen a mosolyról van szó. Az emberben háború dúl, amikor elválik, még ha ez egy boldog háború is. Mindenesetre fegyverek ropognak, épületek omlanak le, emberek sikoltoznak, elsötétül az ég, mielőtt kivilágosodna. Bizonyára a szövegeim is megváltoztak, de úgy látszik, nem tudták úgy közvetíteni a változást, ahogy nekem szükségem volt rá. És akárhogy is: szövegek maradtak, ugyanabba a közegbe törtek bele az érzelmeim.

A fénykép más. Nem úgy feszült, nem úgy szenvedélyes, nem úgy szép, nem úgy profi. Talán azért sem igyekszem úgy profi lenni: meguntam egy életen át, hogy az ujjaimban legyen a stílus, a könnyedség, a bejáratottság.

Elképzelem azt az albumot, amit fellapozgatok majd egyszer. Nézem-nézem a képeimet, és eszembe jut, hol láttam ezt, hol láttam azt, miért éreztem fontosnak, hogy megörökítsem. Mint Barthes mondja, ha előveszed a fényképeidet, a másik ember a magáéit veszi elő.

Elképzelem magamat, ahogy barangolok a fényképeim között. Valamikor más volt a studium (a mese, a történet, az, amibe beleágyazódnak), de azóta több évtized telt el, és minden megváltozott bennem is, körülöttem is. Továbbra sem értem, miért kell a boldogsághoz félelem, szorongás, bűn és bűnhődés, nem beszélve a bűntudatról, mely soha nem megy ki az emberből, csak lemegy, egy kicsit mindig lejjebb, hogy aztán váratlanul feltörjön megint.

De itt van ez a fa, ez ott volt azon a lépcsőn; ott jöttem fel egyszer a rádiótól. Ott sétáltam az életemben, amely nagyon különös park volt: minden megmaradt benne, mégis minden átalakult. És most, amikor nézem, talán már semmi sincs belőle, csak ezek a fényképek, amiket a telefonommal kattintottam.

Demény Péter