A Minden egész-puzzle

KEMÉNY ISTVÁN: LÚDBŐR

Kemény István olyan esszékötetet rakott össze, amelyben megfér egymás között Rejtő Jenő és Esterházy Péter, Friedrich Nietzsche és Huckleberry Finn, vagy épp a Bizottság zenekar és a Kommunista kiáltvány. A kérdés szinte magától adódik: provokatív-e a Lúdbőr?

Kemény István a Lúdbőr című kötetbe az ezredforduló óta íródott esszéit gyűjtötte össze. Ennek alkalmából többek között a Magyar Narancs készített vele friss interjút, amelyben erős hangsúlyt kapott a könyv provokatív jellege. Tegyük fel tehát a kérdést: mennyire provokál a Lúdbőr?

Ami a válaszadásban viszonylag gyorsan a segítségünkre siet, az a borító hátszövege, amely egy egymondatos idézet az Az értelmiségi fölényről című esszéből: „Aki próbált már kidobóembert meggyőzni bármiről, annak van fogalma arról, hogy igazából hol az értelmiség helye a társadalomban.” Nem tudom, a szerző, vagy a kiadó ötlete volt-e, hogy éppen ez a szöveg kerüljön a borító hátoldalára, minden esetre sikerült a teljes kötet legszomorúbb szövegének legcinikusabb mondatát kiválasztania. A szóban forgó szöveg egy Mészöly-idézettel indít, amelyben a „fölény” szó idézőjelben szerepel. Az esszé fő kérdése, hogy ez a „fölény” – némi finomítással az értelmiség küldetése – létezett, illetve reális cél volt-e valaha egyáltalán. Kemény szerint ennek a küldetés-jellegnek a komolyan vételére a legtöbb esély még a nyolcvanas évek végén volt meg, és az Élet és Irodalom kesernyés iróniájú, mégis közös minimummal rendelkező hangvételéhez volt hasonlítható. Ez az érzés volt jelen a rendszerváltáskor is, hogy a későbbiekben ez az egységes, közös minimummal rendelkező értelmiség két részre szakadjon: „Egy cinikusan mosolygó fölényesre és egy fogcsikorgató frusztráltra.” Ezt a szöveget, bár tartalmilag fontos dolgot feszeget, egy cseppet elhamarkodottnak érzem. Egyrészt mert az, ami a Mészöly-részletben viszonylag nyugodt, tárgyilagos hangnemben kerül megállapításra, az Keménynél csak egy dühösen odavetett, fájdalmas igazság. Másrészt pedig éppen ez az odavetettség bántó. Csúnya leegyszerűsítéssel szólva arról van szó, hogy ennek a két és fél oldalnál kicsit hosszabb szövegnek a kilencven százaléka szól arról, hogy régen minden jobb volt, majd a maradék tízben fájdalmas tömörséggel derül ki, hogy ma már nem jó. Mindeközben pedig nem csak a magyarázat hiányzik, de még a klasszikus hogy jutottunk idáig-kérdés is elmarad, így még csak válaszolni sincs igazán mire.

Főleg azért furcsa ez az amúgy kétségtelenül figyelemfelkeltő szöveg, mert a kötet többi esszéje ugyanerre a – jogos – megosztottság-problémára ennél a két és fél oldalas kifakadásnál sokkal finomabb eszközökkel, kimértebben, okosabban hívja fel a figyelmet. Ott van például a Száz év türelem című, ami annyira húsbavágóan pontos, hogy bőgni támad kedve tőle az embernek. Ez a szöveg egyetlen családi példán keresztül beszéli el, hogy hogyan, miért értjük félre egymást rendszeresen ebben az országban – és talán e kívül is. Ez azonban épphogy nem provokál, hanem a provokációra érkező lehetséges reakciók egyikét villantja fel, miközben nem fél a kellő patetikussággal beszélni.

Kevés olyan szerző van, aki annyira figyel pátosz és irónia arányaira, mint Kemény. Erre – na meg e két tulajdonság ellentmondásosságára – nagyon jól rámutat a Lúdbőr. Mert ha a Száz év türelem szeretetteljesen patetikus, akkor például a Bizottság zenekarról szóló szöveg szeretetteljesen ironikus. Ráadásul Kemény tisztában van azzal, hogy nála olyan fogalmak és személyek férnek meg egymás mellett, amelyek és akik szinte már keletkezésüktől, születésüktől fogva ellentmondásosnak hatnak a történelemben. Bőséges felsorolást kapunk ezekből az ellentétpárokból az Ötven+1 irodalmi pillérnek az A tragédia születéséről szóló részében, de a könyv ezen túlmenően is hemzseg tőlük. Arany és Petőfi, Tom Sawyer és Huckleberry Finn, Ady és Kosztolányi. Apollón és Dionüszosz. Szépirodalom és lektűr. (Ez utóbbi szellemében íródott esszé például Fekete Istvánról és Rejtő Jenőről).

Kemény tehát kísérletet tesz annak a bizonyos Minden egésznek – ha nem is az összeragasztására, de legalább puzzle-szerű újra kirakására. Egy olyan alkotói hitvallás darabjai találhatóak ebben a könyvben, amelyet talán a – részben kötetcímadó – A költészet megkopasztása ír le a legpontosabban. Ha a kötetet a benne lévő ellentmondásos figurákkal kellene leírni, akkor a Lúdbőr olyasmi, mintha a társadalmilag érzékeny és frusztrált Ady és az irodalmilag végtelenül tájékozott és pontos Kosztolányi – direkt módon összeengedve ellentétes nézeteiket – közösen írtak volna szövegeket. Ebben a stilisztikai versenyben olykor Ady patetikussága győz – például a már említett Az értelmiségi fölényrőlben –, máskor Kosztolányi megfontolt tájékozottsága – például az Ötven+1 irodalmi pillér esetében. A legjobb pillanatokban pedig – mint amilyen a már szintén említett Száz év türelem vagy talán még inkább a Zrínyi Miklós és az üvegplafon – kiegyeznek döntetlenben. És hogy mindez provokatív-e? Igen és nem. És éppenhogy saját kettősségét tudomásul véve tud katartikus is lenni.

Stermeczky Zsolt Gábor

Magvető Könyvkiadó

Budapest, 2017

228 oldal, 3299 Ft