FeLugossy László, Bukta Imre és Szirtes János: Levitáció

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

FeLugossy László, Bukta Imre és Szirtes János Levitáció című kiállítása

2017. 04. 08 – 2017. 08. 06.

MűvészetMalom

2000 Szentendre, Kossuth Lajos utca 5.

Deák Csillag: Tárlatvezetnek

Már a meghívó és a plakátok is mutatták, amit a cím sugall, mutatták a mintát: feLugossy László, Bukta Imre, Szirtes János lebegnek. Lebegnek a föld felett, de még nem szálltak a mennybe. Szerencsére, így még láthatjuk őket Szentendrén, és máshol is, remélem. A kiállítás témája a helyhez kötöttség és az attól való elszakadás, a nehézkedés és a felemelkedés viszonya, „a levitáció lehetősége”, a fizikai és a szellemi, a valóságos és a virtuális felemelkedés igénye, a vándorlás és a megállapodás belső kényszere, s mindezek révén egy régi kérdés aktualizálása: hol, miféle világban van – itt és most – a művészet, illetve a művész helye – mondta Gulyás Gábor, a kiállítás kurátora.

A bejáratnál kis prospektust osztogatnak, elteszem, később olvasnám, mert akkor még nem tudom, ez szamárvezető, hogy el ne tévedjünk a MűvészetMalom labirintusában. Térkép, melyen útvonalat javasolnak. Számozás és nyilak. Az első nyíl az udvaron céloz rám, egy ready made objekt mered orrával felém, talán rakéta, vagy repülőgép akarna lenni, majd ha nagy lesz, bár most is az, méretre igen. Elszálló pálya, olvasom később a címet az eligazító füzetben. Azt is megtudom, ez nagyon ready made, nagyon ready, egy IL-22 1950-es gyártású katonai repülőgép orra. Rőzsehalmaz az objekt előtt, máglyahalálra ítélnék, vagy ez lesz az üzemanyag? Nem látom, hogy lenne ajtaja a bumfordi repülő alkalmatosságnak. Nem csak beszállni nem lehet, felszállni sem fogunk. És el se. A gép farán felirat, amit csak a szemben álló tükrön tudok elolvasni, ahogyan a mentő- és tűzoltó autókon, úgy áll a felirat, hogy a visszapillantó tükrön is olvasható legyen: A TÁJ BÉKÉS, csupa nagybetűvel. De Laca, vagyis feLugossy, ahogy tőle megszoktuk, nem hagy nyugodni, van apró betűs is: Ez már több mint paranormális, kövekkel teletömött rakéta rajza, ballaszttal, hogy fel ne szálljon? És figyelő szemek néznek rám. Rögzítem a képet. Az egyik felirat az objekt oldalán: A fajok lassan fájlok lesznek. Igen, ez a fénykép is fájlként mappába kerül, felküldhetném a felhőbe is. Levitálna, mint szerzője.

De szálljunk le a földre. Belépek az épületbe, a kettes számú nyíl beinvitál az elsötétített terembe és máris megtudom a videóból, hogy a kiállítást megnyitották. Mindenütt, mindenki. Nem szónokolnak, mit látunk majd, nem értékelnek, nem dicsérnek, nem tömik a fejünket cikornyás szakszavakkal, nem akarnak művészettörténészek lenni, még művészeti írók se, csak egyszerűen kijelentik, fiatalok és öregek, munkások és munkanélküliek, fehérek és sötétebb bőrűek, egyenesen a szemünkbe mondják: A kiállítást megnyitom. Akkor én nem is voltam a megnyitón és nem hallottam Németh Gábor játékos, interaktív megnyitó beszédét? Mikor kilépek a sötétből, akkor is hallom, hogy megnyitják. Nem lehet elégszer ismételni. Nyissák meg, nyíljon meg. Meg is nyílik, mert a sötétből a fénybe visz a következő installáció. Erős fénybe, szinte sérti a szemet. Honnan szerzett Szirtes János ennyi nem takarékos százas égőt? Már rég kivonták a forgalomból, itt a kanyargó drótvezetékek gombolyagként hullámzanak, azon úsznak a halbárkák, talán lebegnek is, szemközt videó, hogy aztán a következő nyíl már ne csak a szemet sértse, de akár égessen is.

Bukta–feLugossy–Szirtes monitoron, tűz előtt ülnek, mintha kezüket melengetnék, de nem, ők formáznak valamit, teremtenek, hogy aztán ezt a teremtményt feldobják, fel-feldobják, fáradhatatlanul, remélve, hogy e sziszifusziságnak lesz eredménye, talán nem hull vissza. Vagy nem mindig. (Fel-feldobott, videoperformansz). Nem esik a fejükre semmi és mi se esünk a fejükre, ha még van nekünk, amikor belépünk az Országos Koponyaelhárító központ szociális protokoll termébe. Eleve koponyátlanok nem tudom, nyernek-e bebocsátást ide, de a koponyaelhárítottak megkapják méltó ajándékukat, a Jókedv kávézóban helyet foglalhatnak, kapnak meghekkelt menüt. Az Ájulás TV ingyenes tévéprogramja is fogható.

Következő teremben zsiráfok a falon, emelkedettek, adja tudtomra az írás a képek alatt. Hosszú nyakukat nincs miért irigyelnem, mert elhárítódott a koponyám? De mégis, mert ott áll a terem közepén egy égbe futó fekete létrás emelvény, vadászles, vagy vesztőhely? Fölötte lámpa világít, van fény az alagút végén és a földön olvasom: Az ember olyan ritkán emelkedett. Rajta, tessék felmászni, ha már se fejünk, se nyakunk nincs, amit nyújthatnánk. Vegyük fel a versenyt az emelkedett zsiráfokkal. Az installáció címe helyre tesz: Nem szeretnék a hanyatlással egyet jelenteni. Elveszejtenek, mert nem vagyunk emelkedettek, most kellene úgy igazából levitálni, szégyenszemre kisündörgök a teremből, ott hagyom a bezzeg zsiráfokat, az emelkedetteket.

Nyugtom ezután sincs, videók szólnak hozzám, feLugossy módra, de olvasni továbbra is kell, a Tacepao táblán megtudom a tutit. Piramis alakú táblán sok oktalan és okos-kodás, a művész anti kiskatekizmusa. Szegény Abrahám Maslownak, aki megalkotta a szükségletek hierarchiájának motivációs rendszerét, piramis formában, most az a szükséglete, hogy behunyja a szemét. Laca piramisának tetején, ráadásul piros mezőben: Alapvetően képmutatásra épülnek a dolgok. Ezt az alapszükségletek, vagyis a piramis alapjában helyet foglaló mezőben kellett volna közölni, de mindegy, mert A hullazsákban már semmi se számít,  és megtudom (piramis alap!): A sors itt járt a környéken. Nyomába is indulok ízibe, de mit látnak szemeim, illetve mit nem látnak, A láthatatlan teremőrt. Nem fantom, szép hangja van, feLugossy-s, és szívembe zárom, mert a teremőr nem is tudja, mi lenne vele modern művészet nélkül. Én se tudom, továbbhúzok.

Szirtes János sem tud felvidítani, zászlót lenget videóján, Lobog, ahogy a címe mondja, lobogtatja, zászlótáncot jár vele, fáradhatatlanul. Megcsodálhatom a zászlókat, az annak tűnő tárgyakat élesben is. Sorakoznak, mint tollseprűk, falhoz állítva. A rúdon konyharuha, használt trikó, rongyok. Minden lehet zászló, mindent lehet lobogtatni. Majd monitorok tucatjain láthatók Szirtes János videómunkái, Folyamat, kapkodom a fejem. Üvegtörmelék alá rejtett fénycsövek installációja mint a jéghegy csúcsa, nem tudni, mi van az üveghegyen túl (Echo II.). Rokkant székek piros fonallal összetákolva (Halálos karácsony III.) a születés elmaradt? Dioptriás szemüvegek vasállványon, ingó villanykörte mozgatja árnyékukat, fókuszváltásra ösztönöz.

Bevisznek az erdőbe, Bukta Imre erdejében bolyongok, mert fák nélkül nincs Bukta, ezt már megtapasztaltam, a Műcsarnokban és sok neves helyen. Az Egyenes gerincre állított fák nem találják a függőleges irányt, pedig nem a gerincükkel van baj. Az Öreg gyümölcsös fái gyökér nélkül lebegnek, levitálnának, de nem jutnak magasra, élettelenek. Lefűrészelt törzsük üvegben fulladozik, kémcső, víz sincs benne. Silvia Plath üvegburája. A horror fokozódik, az Akasztott fát lánc öleli, törzsét is amputálták, majd damillal felfüggesztették a csonkot. A műanyag még a láncnál is idegenebb a fa testén, itt már minden elveszett. De egy optimista, utópikus videót is látok, a beszédes Almafa néven, a lehullott almák felülírják az időt, a gravitációt, a sorsot, lassan visszaszállingóznak a fa ágaira, ahonnan lehullottak. Nincs Ádám, nincs Éva, itt a kígyónak sincs keresnivalója, minden megfordítható, vagy akár egy végtelen körforgássá tehető, ha elhisszük.

Én még küzdök a gravitációval, fáradok, szívesen leülnék a Nyugdíjas klub installáció helyszínén az egyik műanyag székre, ha nem lenne hátborzongató a hangulat. Senkit se kínoznak, nem folyik vér, nincs agresszív zene, nincsenek rémek, és mégis azt látom. Rémeket. Minden echt, igazi, az asztalok, a székek, hófehér abrosz, evőeszköz, tányér, diszkó fény, girlandok, poharak, fali dísz, virágváza virággal. Életnagyságú idős asszony és szemben egy férfi ül az asztalnál. Az idős asszony, mint kamasz gyerekeink, kezében kütyüt, mobil telefont tart, akárcsak a férfi, nem szólnak egymáshoz. Képeket nézegetnek. Már a nagymamák is ide jutottak, megtanulták használni a modern kor vívmányait, vajon miért? Szkájpolni kell az unokákkal, akik, szüleikkel együtt sok száz, akár sok ezer kilométerre vetődtek, és ez az egyetlen lehetőség a kapcsolattartásra? Csak magány van, pedig itt az asztalnál sokan ültek, a tányérokon, poharakban maradékuk nyomát látjuk. Minden maradék, merev, megkövesedett, csak a diszkó lámpa világít és forog, akár a föld, fáradhatatlanul. Becsukom, rájuk csukom én is az ajtót.

Nem kell ajtót nyitnom, hogy belássak egy család életébe. Bukta perspektívaváltásból mutatja meg a szegénységet, a tunyaságot, a beletörődést az igénytelen mindennapokba, A háztető nevet viselő térinstallációban. Nem tetőteraszra látok, magasított helyszínről a háztetőn keresztül kukkolhatok. Elmozdult, hiányzó háztetőcserepek engednek belátást a szegényes helyiségbe, ahol egy lavórba folyamatosan csepeg a tetőről a víz, anya jön-megy, vizes rongyot csavar ki, a gyerek a kütyüt nyomogatja, apa hazajön, de nem mozdít semmit, csepeg a víz, az idő, az élet. Azon se változtatunk, ami csak egy kis erőfeszítést igényelne. Csepeg a víz, mintha börtönben lennénk, és ezzel akarnának vallomásra kényszeríteni. Hiába lépünk tovább, és már nem halljuk a csepegést, szűk börtönfolyosón visz az utunk, a padlón videó, világító börtönablakokon járunk, rácsokon belátunk, minket is néznek, benéznek a szoknyám alá? Nadrágban vagyok. Az oldalsó falon kukkoló nyílásokon figyelnek bennünket, és nincs menekvés, a nyíl egy vasajtón keresztül sötét szobába vezet, rabbá válunk (Rab vagy térinstalláció). Egyenruhás néz be a rácson, nincs hang, nadrágszíját simogatja, csak nem viszket a tenyere és azzal támadna ránk? Szíjat hasít a hátunkból? Nem. Eltűnik. Záródik az ablak és sötét lesz, Majd újból nyílik, nem tudni, mire várhatunk. Az egyenruhás cserepes bonsai növényt tesz a rácsos ablakba. Értjük a célzást, majd minket is törpévé nevel ez a börtön. Félve nyitom a vasajtót. Nyílik. Csak szívem körül szorít valami.

Idővel enged a szorítás. feLugossy mondatára gondolok: Nincs olyan nap, amelyik este újra felkel. Nem kel fel. Mi kelünk fel, újra és újra. Az udvarról még vetek egy pillantást a MűvészetMalom homlokzatára: Az űrben nincs gravitáció. Néha a Földön sincs. Láttuk.

Kölüs Lajos: Pallásról néz be az ég

Miért ők, és miért nem mások. Miért csak hárman? Van itt ego, egyiket sem kell félteni. Dagad a mell, az arc, gyúlékonyak, de hamut sehol sem látok, csak urnákhoz hasonló posztamenseket, felirattal. Valamiféle Pantheonba tévedtem? Kicsit gyanús, hogy a lehetetlent kísértik, és a videón időnként összeborulnak, mint a kerti bokrok meg az útmenti fák lombjai, vagy égnek, mint a kandeláberek az Andrássy úton.

Gegek és gegek követik egymást, közhelyesek és játékosak. Nem félnek attól, hogy önmagukat sajnálják le, nem félnek a gyásztól, az önelsiratástól sem. Végtére is még élnek, elevenek, mint egy hangyaboly, örök mozgásban vannak. A fejjel lefelé fordított karácsonyfa is pörög, akár egy ventilátor, hullnak a tűlevelek, mintha Szirtes János azt mondaná ezzel, a karácsonyfa se örökzöld. Beázik Bukta háza, lyukas a háztető, mintha Pató Pál úr ébredne fel a múltból, és ülne le nyugalommal a sámlira, a lassan vízzel megtelő lavórok mellé. Beázunk, úgy gondolom, hogy agyilag is beázunk, közben nyomkodjuk az okos kütyüt, nem érdekel, mi történik a világban, megteremtettük saját magunk számára az örök békét. Hagyjanak nyugton.

Az ember nagy vágyáról szól a három művész. Talán nincs olyan ember a földkerekségen, aki álmában ne levitált volna. Lebegett. Elszakadt a földről, otthonától, szerelmétől, sőt önmagától is. Elszakadás ez a kiállítás. Elszakadni mindennapjainktól. Szirtes videói is ezt jelzik, mert mást tesz, mint amit elvárnak tőle vagy lehetséges lenne. Belerondít a rendbe, a szokásba. Egyikük sem akar Jézus vagy Buddha lenni. Bukta-feLugossy-Szirtes folytonosan önmaga és önmaga ellentéte akar lenni. Elszakadnak a materiális világtól, tudatosan és tudattatalanul, szándékosan és szándéktalanul. Ez köti össze őket, ez az elszakadás vágy köti össze eltérő, megismételhetetlen műveiket. Így kerülhetnek az égbe, így levitálhatnak, tagadják meg a fizika törvényét, a gravitációt.

Egyikük sem hiszi, hogy ő Szent Teréz, aki súlytalansági rohamában felemelkedett a földről, bár kérte társait, fogják le. A három művész közül ki az, akit le kell fogni, mert látni, roham közeleg, felemelkedik a földről? Minket, nézőket kell lefogni, mert csapdában érezzük magunkat, a szemfényvesztés csapdájában? A kiállítás címe nem csal, levitációról beszél, amit a néző szabadon átélhet látva Bukta–feLugossy–Szirtes hármas tengely műveit. Transzállapotba kerülhetünk, ha sokáig bolyongunk teremről teremre. Bukta–feLugossy–Szirtes közül egyik sem bújik más bőrébe, jól érzik magukat a sajátjukban.  Hol iszonyatos, hol borzalmas, hol felfoghatatlan, hol feldolgozhatatlan, amit látok. Megpihenek feLugossy Jókedv kávézójában, pincér, pincérnő nincs, önkiszolgáló lehet, a kávégép is működik, gondolom. De nem gondolok semmit, térképpel a kezemben haladok, lépésről lépésre, számtól számig. feLugossy szentélyében bolyongok. Orromban a Túlvilág illata, a Feltámadás illata, a Tacepao egyik mondata is a fejemben motoszkál: Úgy tűnik vesszőfutásban verhetetlenek vagyunk. A Kárpát-medence térképével szemközt állok, és ég egy villanykörte, a térkép előtt két posztamens, egymáshoz illesztve. Halotti urna is lehetne. A villanykörte fénye kapcsán felötlik bennem a vallatás gondolata. Vallatjuk a történelmet (Múlt). Egy csoportképen minden arc szeme egyforma magasságban van. Mintha leragasztották volna ezeket a szemeket, látni a ragasztás nyomvonalát. Egyen tekintetek, bár karakterükben különböznek az arcok, mégis ez a csík a szemfényvesztésre utal, és arra, hogy összetartoznak a figurák (feLugossy: Pekingi ősz olvasókör – Olvasni jó kiscsoport). Vagy a szemmértékemmel van a baj? Tegyek fel másik szemüveget?

Egy kiugróban szembesülünk ismét egy közhellyel: az ÉLET pernamens HARC. Egy szemetes ládát látunk a posztamens lábai között, a posztamensen egy tál, tele szappannal (feLugossy: Több szappan). Tisztálkodunk, mindez testi és lelki higiénia? Ismeretterjesztés, ismeret nélkül – püfög rám az egyik fali felirat a SZUBATOM feliratot tartalmazó rajz fölött. Pásztorbotnak ható mérőbot a sarokban. A határtalanság szimbóluma, éppen pihen, nem mér semmit. Nincsenek határok, nincsenek szintek. Lapos a föld. Táblaképek, szárnyas oltárok, gubbasztó fekete madárral, nyakkendővel. A hivatalosság, a csinovnyikság légkörét árasztják. Keressük Istent, lehet, hogy megtaláljuk. Az óra ketyeg, nyakkendő az óramutató, szorít is.

Bukta installációi következnek. Alulról csak a ház cserepeit nézhetem, fal választ el a háztól (A háztető). Már ez is egy gesztus, üzenet, kire is tartozik, hogyan élünk. Mintha Birkás Ákos Új ház-át, 1973 látnám, kerítés védi, sárga redőny takarja az ablakokat. Egy emelettel feljebb láthatom ismét közelről a háztetőt, valami megbontotta, lehet, hogy a szél. Víz csepeg, lavórok fogják fel, és a hokedlire egy férfi, később egy gyerek ül. Egyiküket sem zavarja, hogy beáznak. Életük szerves része, megszokták, beleszülettek. Javítsuk ki, mert maholnap / Pallásról néz be az ég… / Közbevágott Pató Pál úr: / „Ej, ráérünk arra még!”/ (Petőfi Sándor: Pató Pál, 1847). Éggé válunk, mi nézők, betekintünk, és pironkodunk, a technika ebben a világban is működik. Zúg a tenger árja. Börtönben vagyok (Folyosó), reteszek nyílnak, valaki pislog, nem tudni, hogy az őr vagy a rab szemét látjuk. Felteszem, hogy az őrét, aki vállszíjason is megjelenik (Rab vagy). És Bukta ismét teker egyet a látványon, egy bonsai fát helyez el a képbe, zöldül, az élet lecsupaszított reménysége.

Bukta akaszt is, egy fa csüng a levegőben (Akasztott fa), nincs gyökere, elszáradt és talán korhad is. Legyilkolt, rabosított fa. Láncra verve. Bukta ismét fordít a helyzeten, a földre hullt alma visszahull a fára, ahonnan leesett (Almafa). Newton, ha élne, nyugtalanul aludna, a gravitáció megszűnt, és emelkedünk az égbe, a lombok közé. Az alma piros és ingerlő látvány. És mozog. Galilei is megidéztetik.

Szirtes fürdik, másodmagával, akár indiánok is lehetnének. Figyelnek, talán őket is figyeli valaki. Pergő, forgó karácsonyfája a csupasz melankóliát, az égi üdvözletet, a bethlehemi csillagot idézi (Lebeg III.). Minden lecsupaszodik, a megváltás nem rólunk szól. Szirtes is profán, egy laptopot nyitogat, hol önmaga arcát látjuk a képernyőn, hol egy koponyát. Laptopba zárt halál, nem is kell már hullazsák. Szirtes csókol, bélyegez, nem egy tóban áll most, de a jel hasonló (Puszi). Hogy ez kiemelés-e vagy éppen az ellenkezője, ez kérdés, eldönthetetlen, ki is a kiválasztott (kirekesztett).

Szirtes videosorozata egy külön teremben számtalan formában jelzi, különbözik, eltér a szokványtól, figyeljenek rá, nem figyelnek. Teszi, amit tennie kell. Egy álarcos férfi tortát tart a kezében, Szirtes a plakát előtt áll, felteszi a kezét, mintha megadná a magát vagy a tiszteletet. Egy fiú visszanéz, csodálkozik, nem ilyen jelenethez szokott hozzá. Szirtes a tűzzel is játszik, egy ronggyal szítja a tüzet, hogy jobban égjen a fahasáb. Akár egy bikaviadal, csak a tűznek nincs szarva, és nem lehet ledöfni. Szirtes a földön fekszik, karjait széttárva, mozgatja azokat, egyik keze egy tócsába ér, veri-üti a vizet.

Az egész kiállítás a lehetetlen dolgokat, viszonyokat, érzéseket járja körül, a közhelyeket, a cél nélküliséget, az értelmetlenséget, hiábavalóságot. Mintha olyan világban, korban élnénk, amely meghibbant, és azt hiszi magáról, eszes és bölcs. A tizennyolc éven felüliek termében talicskákat látunk és úthengert feliratotokkal, nemi szerveket ábrázoló firkákkal, jelekkel, mintha fiúvécében lennénk (Úthenger). Káromkodást is hallani. A munka nemesít, kihozza az emberből az ösztönlényt, nem tud másra gondolni, csak arra. Rendjelek is ezek a falra akasztott talicskák, életünk ürességére utalnak. De nem marad el a fény sem, a földön álló talicskán számtalan LED égő világít. Energiatakarékos.

Az űrben nincs gravitáció – olvashatjuk az egyik kiugró ablakon, fent a magasban. Közhely ez megint. Nincs mit kezdenünk vele, emészteni sem kell, felfogjuk, tudomásul vesszük. Ez az élet rendje, elfogadjuk a helyes állításokat, még akkor is, ha azok közhelynek számítanak. Nem állítják, hogy hüjék vagyunk, de azt sem, hogy hülyék. De abba a világba visznek az installációk, amely Madách világát is megidézik: Homousion és Homoiusion (egylényegű, hasonló lényegű). Bukta-feLugossy-Szirtes – ezen a kiállításon egylényegű és hasonló lényegű is. Talán ezért szenzációs ez a kiállítás. Csupán néhány betű a különbség, de akkor is különbség.

Ezek a művészek egy ujjal sem érnek hozzánk, nézőkhöz, és mégis felemelnek bennünket, akár asztalok vagy székek lennénk. Sőt arra biztatnak, hogy emeljük fel magunkat, mert az emberiség nem sokat emelkedett, állítja feLugossy létrája. Jákob lajtorjája? Misztikus élmények várnak ránk a kiállításon? Lehetséges. Hipnotizálnának bennünket a Művészet Malomjában? Minden bizonnyal. Kinyitják a szemünket. Hogy lássunk. Hogy lássuk önmagunkat, ahogy kinézünk, ahogy kinézünk önmagunkból. Itt nem látunk semmilyen láthatatlan gépezetet, ami a levitációt előidézné. Vagyis nem érezhetjük magunkat becsapva. Ez is közös a három művészben, hogy úgy szólnak hozzánk, hogy felnőttként tekintenek a nézőre, akinek agyában számtalan képtelenség megszületik és megszületett már életében, vagy egyszer meg fog születni. Bátorságra sarkallnak bennünket, legyünk merészek, ökörködjünk, ha kell, mert az élet nem olyan szentség, ami nem kívánná meg, hogy levitáljunk. Halálunk előtt vagy halálunk után. Tömegvonzás nélkül (feLugossy: Elszólló pálya).