dOCUMENTA14

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Learning from Athens

Kassel, 2017. 06. 10 – 2017. 09. 17.

Deák Csillag: Lapozható Akropolisz

Még a fejemben kavarogtak az idei Velencei Biennálén látottak és máris Kasselben találtam magam a dOCUMENTA14-en, a kortárs képzőművészeti világkiállításon. Az elnevezés a modern művészet dokumentálására utal. Az első dOCUMENTA (1955) Arnold Bode, Kassel esztétika professzorának, és neves képzőművésznek az ötlete volt. Akkor még más jelentéssel bírt. Bode a közönségnek olyan művészeket akart bemutatni, akiket a náci rezsim elfajzott művészként aposztrofált, tehát főleg az 1920-as és 30-as évek absztrakt festészete állt a középpontban, és csak a 60-as évek közepétől terelődött a kortárs művészetek irányába. Kezdetben Európára koncentráltak, aztán lassan bővült a kör amerikai, afrikai és ázsiai művészekkel. Tíz évvel a háború befejezése után a kiállítás 130 ezer látogatót vonzott.

Az elmúlt hatvan évben a dOCUMENTA a világ legrangosabb és legjelentősebb kiállítás-sorozatává nőtte ki magát, szervezői idén már egymillió főre számítanak.. Mindig hatalmas várakozás előzi meg, mert csak öt évenként rendezik meg és száz napig tart. Ezért hívják száznapos múzeumnak is. Az ún. nulladik napokon, az előzetes sajtóbejáráson óriási volt az érdeklődés, 2000 akkreditált meghívott tolongott a bejáratoknál, és szigorú igazolás, dokumentumok ellenőrzés után lehetett csak bejutni a kiállításokra. A sajtókonferencia pulpitusában a documenta egyik szimbólumát is felfedezni véltem, a felszólalók pultja egy összetákolt építmény hatását kelti, famaradványokból, rajta elhasznált széldzseki lóg, ami már semmitől se véd. A menekülés szimbóluma is.

A dOCUMENTA történetében most először nemcsak Kassel a tárlatsorozat helyszíne, hanem Athén is, ahol április 8-án kezdődtek a kiállítások, koncertek, vetítések, happeningek, és ugyancsak száz napig, július 16-ig tartanak. A lengyel főkurátor, Adam Szymczyk az Athéntól tanulni logót nem csak azzal tette érthetővé, hogy már áprilisban, Athénban egy párhuzamos kiállítást rendezett, hanem egyfajta perspektívaváltással kívánta beindítani azt a tanulási folyamatot, amely a krízis sújtotta Görögország és a gazdag Németország között létrejött. Koncepciója eltávolodás a képzőművészet klasszikus műfajaitól, mint pl. a festészet, az installációk, a performanszok, akciók irányába, néha a szó szoros értelemben vett ürességig. Arra ösztönöz, hogy felelősséget vállaljunk és politikai szubjektumként működjünk a mindennapokban, és nem a megválasztott képviselőkre hagyatkozzunk csupán. Azt tanácsolja a látogatóknak, hogy sietség nélkül nézelődjenek, hagyják meglepni magukat. A korábbi documenták is erős politikai fontossággal bírtak, most sok alkotásnál a politikai üzenet fontosabbnak tűnik az esztétikai minőségnél.

A dOCUMENTA14-et Kasselben Frank-Walter Steinmeier német és Prokopisz Pavlopulosz görög államfő nyitotta meg a házigazda, Volker Bouffier hesseni miniszterelnökkel, aki kiemelte, hogy a kiállítás sorozat az aktuális folyamatok szeizmográfjának szerepét tölti be, a világ társadalmi, politikai, gazdasági átalakulását mutatja be. Célja nem az, hogy mindenáron tetsszen, sokkal inkább akar nyugtalanítani, és társadalmi vitákat gerjeszteni. A német államfő szerint a dOCUMENTA14 felhívás, hogy mindenki vizsgálja felül előítéleteit és képzelje bele magát a másik ember helyzetébe, mert csak így lehet megtalálni a közös pontokat. Kasselben 35 helyszínen – parkban, múzeumban, moziban, egykori földalatti pályaudvaron – több mint 160 művész mutatkozik be.

Késő délután érkezve Kasselbe még aznap este ellátogattam a Fridericiánum közelébe, bár tudtam, csak másnap léphetek be a termekbe, de vonzott a helyszín. Munkaterületre érkeztem, daruk dolgoztak, de nem rock koncert színpad épült, amire első pillanatban gondoltam. Nem mehettem közel, kordon védte az építményt, míg egyszer csak beugrott, ez olyan, mint az Akropolisz. Parthenon der verbotenen Bücher, az argentin Marta Minujín grandiózus installációja előtt álltam. Szemügyre vehettem, ahogy épül az athéni Parthenon méretével és formájával megegyező alkotás, mellyel a művész a mindennemű cenzúra ellen tiltakozik. A hatalmas fémvázra könyvek ezrei kerültek. Ez a Béke Panthenonja bemutatja mindazokat a tiltásokat, melyek írók és írások ellen történtek és történnek. Politikusok döntötték és döntik el, hogy mások mit olvashatnak. A Kasselbe küldött betiltott kötetek között számos meglepetés is van, például több Harry Potter mesekönyv, amelyeket egyes amerikai szövetségi államokban tiltottak be, okkultizmus vádjával. A nemzeti szocializmus éveiben Hitler gyakran masíroztatott Kassel utcáin, itt volt a legnagyobb német fegyvergyár, és 1933-ban ezen a téren égettek el a nácik 2000 könyvet. Az installációt beborító könyveket, hogy az esőtől megvédjék nylon fóliába csomagolták. Nem kapnak levegőt, fulladoznak. Az installáció oszlopait belülről megvilágították, így sötétedés után titokzatos, misztikus mozaikkövekként csillognak, figyelmeztető emlékműként. A dOCUMENTA14 fináléján a könyveket szétosztják a látogatók között. Fellélegezhetnek.

Más meglepetés is várt a téren. Az iraki Hiwa K építménye (When We Were Exhaling Images, 2017) húsz égetetlen, egymásra rakott agyagcsőből áll, amilyeneket a kanálisok építésénél használnak. Lakhellyé változtatta az agyagcsöveket, virágcserép, párnák, lámpák, kávéfőző, könyvek, mosdókagyló és egyéb tárgyak kaptak helyet, mintha így otthonossá, lakhatóvá tehetné ezeket. Minimál lakások. Csövezni lehet, ízlésünk szerint. Kanalizálva vagyunk. Érezzük az iróniát, de a mögöttes tartalmat nem mindenki tudja, a művész egy ilyen csőben egy teherautóban menekült el Irakból.

A Fridericianum 3200 négyzetméterével a dOCUMENTA legnagyobb kiállítóterme, az athéni kortárs múzeum (EMST) 230 alkotását fogadta be. Az épület szívében látható Andreas Angelidakis alkotása (Polemos, 2017). A tank nem tank, habos és vinil ülőmodulokból épült. A chilei költő és művész Cecilia Vicuña (az EMST-ben telepített monumentális mű új változata) nagyszabású installációit is itt láthatjuk: lógó textíliák és különböző színű és indigós árnyalatú ruhák. Lucas Samara műve (Hebraic Embrace, 1991-2005) tükör oszlopokból és tükör alapzatból áll, önmagunkat látjuk, több részletben. Alice Tükörországban, jut eszembe. Dimitris Alithinos A Happening,1973 című installációja utal a vallatásra és az önkínzásra, és a zene őrületet kiváltó hatására. Bia Davou Sails, 1981 vásznai a szabadság vitorlái, elérhetetlenek, járkálhatunk alattuk. Nikos Tranos A Glacier at Our Table, 2013 műve kerámiakastély is lehetne. Kafka Kastélyát képzelem el, nincs kijárata, csak eltévedni lehet benne. A puha rózsaszín földöntúlivá varázsolja Tranos alkotását, amely bármely pillanatban elolvadhat, elillanhat. Édeskés és abszurd egyszerre.

A szemlének idén is van magyar vonatkozása, nem is egy. A Budapesten született, de az USA-ban élő és alkotó Agnes Denes leginkább monumentális köztéri alkotásai révén ismert. The Living Pyramid (Az élő piramis) című munkája az egyik kasseli parkban látható. A tíz méter magas piramist teraszok lazítják fel, amelyeken a művész és a látogatók közösen ültetnek el növényeket. A Neue Galerie-ben, ami már eleve a dOCUMENTA után itt maradt művek befogadásra épült, találhatók a leginnovatívabb ötletek, köztük Ladik Katalin, a 2016-os Lennon Ono Békedíj egyik díjazottjának művei (Collages and sound recordings, 1969 – 1978/2015). Ladiktól megszoktuk, hogy minden mozgásban van, folyamatosan változik és átalakul, de egyben állandóak is: a művész szabadságvágyában. Saját testét mint autonóm, szöveggel és hanggal egyenrangú médiumot használja. A hangköltészetet ábrázoló művei sorakoznak a folyosó falain. Szerencsém volt, akkor érkeztem a kiállítótérbe, amikor Ladik tárlatvezetést tartott egy csoportnak. Grafikai műveit, kollázsait in situ interpretálta. A nyelv, a hang ősi, ösztönös és mechanikus aspektusait  hangsúlyozta. Joseph Kosuth, a Concept Art nagymestere művének figurája (Cathexis #39. 1981, fekete-fehér fénykép és offset print) fejen áll, mintha J. Kosuth megelőzte volna Baselitz ötletét. Fordított térben tájékozódunk, talpon maradunk, miközben a mű részévé válunk, akaratlanul is, beteljesítve a mű célját. Művész és befogadó egybeolvad. J. Kossuth 1981-ben kezdte használni Sigmund Freud a fetisizmus, az észlelési gyakorlatra vonatkozó elméletét pl. a Cathexis sorozatban, amely szöveges és invertált fényképekből áll.

Nem a fiatal kiállítóké ez a dOCUMENTA. A 160 részvevőből nincs 30 év alatti művész, 30-40 között kb. egy tucat. A legidősebb élő művész Anna Halprin koreográfus (97) és Geta Bratescu (91). Mindketten részt vettek az idei Velencei Biennálén is. 1922-ben Bécsben születetett a guatemalai festő és kollázsművész, Elisabeth Wild. További leg-ek: pl. a leghosszabb performansz. Négy lovas lóháton 100 nap alatt teszi meg a 3000 kilométeres utat Athénből, az Akropolisztól Kasselbe. Mindezt film dokumentálja, összekötve a két kiállítási helyet, a migránsok menekülési útvonalát is végigjárva. A skót koncept művész,  Ross Birrell ötlete alapján a projekt The Athens–Kassel Ride: The Transit of Hermes nevet viseli. A magyar Szabó Zsolt egyike a lovasoknak, sajnos a magyar oldalakon semmilyen infót nem találtam a magyar részvétellel kapcsolatban.

Az Orangerie területén (Karlsaue) látható a Vérmalom installáció (Antonio Vega Macotela The Mill of Blood, 2017). A spanyol telepesek által Bolíviában arany és ezüst bányákban használt érmevizsgáló gépet reprodukálja. A Vérmalom nemcsak a hatalom szimbólumát mutatja, hanem megkérdőjelezi azt a komplex folyamatot is, amellyel a posztkoloniális korszakban gazdasági értéket állítottak elő. Emberi erő mozgatta a gépet, nem csak izzadság, vér is tapadt kerekei közé.

Daniel Knorr, bukaresti születésű, ma Berlinben élő művész a kasseli Zwehrenturmból, a toronyból, saját kidolgozású koreográfia szerint füstöt ereget, naponta 10-18 óra között. Többértelmű a performansz, emlékeztet a második világháború könyvégetéseire, de egy füstjel is ez Görögország felé. Nem felejthetjük el a pápaválasztás idején felszálló füstöt sem, amit annyira várnak a hívők, hogy elmondhassák, habemus papam, van pápánk. Most mi is elmondhatjuk: Habemus Arte? Száz napon keresztül bizonyosan.

Kölüs Lajos: Kassel redux

Keresem Kasselt, és nem találom (Észak-Hessen tartomány). Kasselben vagyok, nemigen tévedhettem el, öt éve is itt voltam, igaz, hogy először. Kihagytam Athént, szándékosan. Kassel az Kassel, unikum, nem ismételhető sehol, legyen az a világ bármelyik helye, legyen az Athén, a görög kultúra fellegvára. Most úgy érzem magam, mintha egy focimeccs második félidejére, vagy egy opera második felvonására érkeztem volna. Minden bizonnyal valamiről lemaradtam, hiába a műsorújság, beharangozó. Lemaradtam Kasselről is, mivel a világ legjelentősebb művészeti műsora most féloldalas lett. Hiányozni fog Athén, Athénből meg Kassel. Még akkor is, ha Athénben külön termekben német művészek művei láthatók, ahogy a kasseli Fridericeumban a görög művészeké. Globalizált világban élünk, mintha a kétrészes dOCUMENTA14 (továbbiakban: d14) is ezt a felfogást, gyakorlatot valósítaná meg.

A látogatók szeme megakad a 16 méter magas obeliszken (Olu Oguibe alkotása, Monument for strangers and refugees) a Königsplatz-on. Vannak szokatlan helyszínek, mint egy korábbi bőráruház, egyetemi campusterem, mozi és az egykori fő postahivatal. Talán nem véletlen, hogy nincs határozott központja Kasselben a d14-nek. Mi nézők, látogatók magunk alakítjuk ki a d14 kasseli központját, a sajátunkat.

Filmek, videók, installációk uralják a termeket, keverednek a megszólalási formák. Ám mégis mindig látni valami mást, mint amit megszoktunk. Az emlékezés útvesztőit, az újra felfedezéseket (Karl Hofer, Man Among Ruins, 1937, Pavel Filonov futurisztikus-kubista képei, amelyeket betiltottak a szovjet évek alatt, Amita Sher-Gil festményei, köztük a Self-Portrait as a Tahitian,1934). A kurátorok egyfajta külön bejáratot nyitottak a régi, már-már elfeledett művek és alkotók előtt. Beléptetés ez a mostani szcénába. A szcéne eredeti jelentése szerint sátor (görög), lugas, lombsátor (latin), árnyék (szanszkrit). Kassel most a lugas, a lombsátor, egyben az árnyék is, amelyre mindig is vágyunk, ha vakít a napfény.

Félreismerhetetlenül jelen vannak a politikai, társadalmi és gazdasági fordulatok, változások kapcsán megfogalmazott művészi válaszok, kérdések: Piotr Uklański, Real Nazis, 2017, fénykép installációja a Neue Galerie-ben. Michel Auder, The Course of Empire, 2017, tizennégy-csatornás digitális video installációja a KulturBahnhof-on, a nem használt vasútállomáson. Hírözön adja tudtunkra, mindegy, hol vagyunk, részesei vagyunk a közelmúlt vagy az éppen most történteknek, vagyis a világtörténelemnek. A világ bizonytalan, sugallják a villódzó képek. Vágyunk a rendre, a biztonságra. A Fridericeumban látott görög művek alapján kérdezhetjük, ilyen lenne a mai világunk, ilyen rendre vágyik? Börtön szögesdróttal, határtalan elhatárolással, kirekesztéssel, bizonytalansággal Kendell Geers, Acropolis Redux (The Director’s Cut, 2004)

Szaggatott időkben – Adam Szymczyk (főkurátor) által használt fogalom jut eszembe. Kassel is szaggatott időt és teret mutat. Minden egész eltörött, írta Ady Endre 1909-ben a Kocsi-út az éjszakában című versében. Életünket száz év eltelte után is hasonló kérdések gyötrik. Életünk nemcsak töredékes, de olykor vigasztalan és reménytelen is, nincs beteljesülése. Életünkből a személyes csönd hiányzik, az emberhez méltó, tartalmas élet hite, reménysége és annak tudata, hogy vannak egyetemes törvények, hogy létezik valamiféle emberi igazság.

Minden dokumentum, ami a d14-en Kasselben látható, a kortárs művészet és a kultúra globális fejlődésének tükrözése és bemutatása, egy kísérlet a művészettörténet átírására és a kortárs kiállítás újradefiniálására. Idegen voltam, és adtatok nekem otthont (Ich war ein Fremdling und ihr habt mich beherbergt), (Idegen voltam és befogadtál, angolul, németül, törökül és arabul) – ez az a felirat (Máté Új Testamentumából) négy nyelven olvasható a hatalmas beton obeliszken (Olu Oguibe).

A Fridericianum-ban az athéni Museum of Contemporary Art művei láthatók. Menekültek és határátlépések. Bárki látja ezeket a műveket, úgy érzi, helyben és időben, a jelenben van, ha nem is otthon. Vlassis Caniaris arctalan figurái mi is lehetünk, mi, a nézők. Willy Loman-t látom (Arthur Miller: Ügynök halála), ahogy saját álmaiban él, megalomániás célokat követ, és a sivatagban találja magát, a senki földjén, arcát vesztve, életformája gyökértelen, állandó vándorlásban van, megállapodni képtelen. Kendell Geer pokla szögesdrótból van, innen nincs menekvés, akár egy fekete lyuk, minden fényt elnyel, egyetlen fénypászmát sem enged ki többé magából. Andreas Angelidakis tankja ülőlapokból áll, bennem felrémlik az 1989-es Tiemann-téri esemény, egy ember áll szemben a tankkal. Andrea Bowers emlékművet állít azoknak, akik meghaltak a határátlépéskor (Mexicó és USA határa). A széttört színes üvegekből Costas Varotsos alkotta meg művét (Untitled, 2017). Mona Hatoum pusztuló gyára villog és sziszeg.

A Documenta Halle-ben a svájci Miriam Cahn új rajzokat és festményeket mutat be, meztelen emberekkel és kopár tájakkal. Aboubakar Fofana, Fundi (Uprising) (2017), installaticója lebegő kék-fehér vitorlák, kendők. Guillermo Galindos hajó roncsa egy hangszer, kár, hogy nem a helyszínen hallgathattam meg, miként is szól. A menekültek, bevándorlók végítélete. Beau Dick Tsonoqua Mask-jai úgyhatnak, mintha egy indián happeningen lennék, vagy a fejvadászok földjén. A holtak arca él, nem tudok nem nézni rájuk. Hasonló érzés fog el a Head of a fasting Buddha (2nd-3rd century CE) szoborfej láttán.

A Neue Galerie-ben a nácik által a zsidóktól kisajátított művek sorsával ismerkedhetünk meg. Tower of books from Maria Eichhorn’s Rose Valland Institute, 2017. A Neue Galerie falain látszik, hogy a régi műveket leszedték, árván áll a kampó, a felirat sápadt helye. Egy régi világ szellemét sugározza, a biztonságét, a maradandóságét, egyfajta diadalmas kulturális politikát. A francia szürrealista Yves Laloy absztrakt festményei mellett az amerikai Navajo szövőgép mintáit láthatjuk (Marilou Schultz).

Amrita Sher-Gil (Budapest, 1913. január 30. – Lahor, 1941. december 5.) külön szám. Magyar keresztneve Dalma volt. Hazánkban életművét kevésbé ismerik, de Indiában a 20. század egyik legnagyobb modern festőjeként tartják számon, aki Indiában új festészeti irányzatokat hozott létre. A posztimpresszionizmus követői közé tartozott, példaképei Paul Cézanne, Paul Gauguin és Amedeo Modigliani voltak. Fiatal lányok (Young girls) című festménye 1933-ban elnyerte a párizsi Szalon aranyérmét (Grand Salon, Gold Medal). Amrita Sher-Gil lett az egyetlen ázsiai és a legfiatalabb festő, akit a párizsi Szalon tagjává választott.  Piotr Uklański faliképe csupa nácit mutat, a kép közepén Hitlerrel, az ő képe piros kereszttel áthúzva, de ezzel nem lehet kipipálni a múltat. Lorenza Bötter a Kassel melletti Lichtenauban élt, mindkét kezét elvesztette egy áramütés során. Megtanult lábbal és szájjal festeni. Élete folyamatos küzdelem a személyazonossággal, a transznemű szubjektivitással. Nagyméretű önarcképe egy átriumban lóg, a kép a pompeji kort idézi, a finoman kirakott mozaikos formát és színt. A kép lábnyomokból áll.

Amar Kanwar Such a Morning, 2017 videója a megpróbáltatás, az önkéntes száműzetés, a természethez, az otthonhoz való ragaszkodás ikonikus alkotása. Hol találunk otthonra, hol és hogyan veszítjük el otthonunkat, az ember sajátja, nem mindig tőle függ, de nélküle nincs otthon. Látni kell a guatemalai Regina José Galindo művét a Kassel City Museumban. Egy fehér ablaktalan kamra sarkaiban négy nyíl látható, a réseken karok nyúlnak ki. A régi városi főpostán (Neue Neue Galerie) Máret Ánne Sara videói futnak a rénszarvasokról, a norvég sámi közösségről, amely a világ végén él, ahol mégsincs vége a világnak. A rénszarvasok koponyáiból készült függöny nem elfedi, hanem kihangsúlyozza a rénszarvasok kipusztulásának vízióját. Mária Hassabi külön teremben egy Tesla szalagot állít ki, a kimerült látogatók relaxálhatnak.

Felgyorsult az idő, és ez a művekre is igaz, gyorsabban születnek, változnak, enyésznek el. A maradandóság se nem eszköz, se nem cél. A pillanat heve, lendülete, felajzottsága, türelmetlensége formálja a művet, mintha nem lenne elég idő a végleges formának a megtalálásra. Nem befejezetlenek ezek a művek, nagyon is végig- és átgondoltak, már-már konceptuálisak. Válságban a művészet?  Ahogy föld alá szálltam, és néztem a videókat a KulturBahnhofon, mintha egy átképzőtáborban lettem volna. Agymosás. A jelen csapdáit és kísérteteit láttam. A vágány vitt valahova, nem tudom, hova. A szabadba, egy irodaházhoz, a vasútállomáshoz.

A d14 néha mintha üres járatokkal küzdene (Orangerie és Karlsaue park), több installációnál hangokat hallani, kézzel hajtott malomkerekek előtt, alatt lehet álldogálni. Nem folyik se must, se vér. Sokan úgy gondolják, hogy a jelen művészete marginalizált, de ennek a marginalizált művészetnek szüksége van Kasselre, no meg Athénre is. Maradjunk Kasselnél. Egyedüliként. A meggyőzött szív és elme öt év múlva is Kasselre tekint. Kassel Redux.