Báthori Csaba versei

Melankólia XL

Túl magasan vagy, hogy csak az enyém

lehetnél. És túl igaz is vagy,

hogy a kezdő, végző hatalmak

csak egy életet adnának neked,

hogy eltűnj az emlékezéssel.

Születésed, örök életed egy hely –

fényed minden szívben előtör,

mert csillag vagy te mindenestől.

Fele se voltam önmagamnak,

de te már elhittél egésznek –

s leguggoltak bennem a szenvedések.

Azt mondtad: testvér a bánat s a béke,

hogy a szél a madarak szívverése,

s emelkednek is, akik vándorolnak.

Melankólia XLI

Nem vagyok ember, nincsenek éjszakáim.

Nem vagyok állat, nincsen gyorsaságom.

Esténként már nem vagyok a világon.

Álmaimba se, szemembe se fér szín.

Letudnának, kik a semmibe mennek,

de nem kérnek belőlem, akik jönnek.

Már csak úgy tudok élni, ha öröknek

vélem magam s a holtat elevennek.

Mindent eladnék, mindent birtokolnék.

Ha teremt még, aki engem teremtett,

adja meg telő időmnek a rendet,

s hogy ne semmi lakjon a végtelenség

alján, s magasabb legyen, mi elénk jön

itt lent, mint ami várhat túl a földön.

Melankólia XLII

Ki nincs itt, ritkán bánik a szavakkal.

Aki elment, részt kért az éjszakából.

A láng még a csillagnak is világol.

Néha megemel, ami lent marasztal.

Amíg itt vagy, nem-léted ide látszik,

s Orion fényszál reszket a hajadban.

A sötétségben minden kiviláglik,

ami világosban kimondhatatlan.

Nem, nem tőled, hanem érted eredtem –

még hiányod is betölt észrevétlen,

míg elérek az éjbe épp az esten

át, s lassan megédesül a sötétség,

és forró lélegzetre elcserélem,

ami a rideg napból itt maradt jég.

Melankólia XLIII

Ébredni reggel és ébredni éjjel…

másképp méretkezik sötét a fénnyel…

az ember épp a sötétségtől éber,

s fény nélkül éppen önmagához ér el…

Az éjben kulcsot keres önmagához,

nevetés nem köti most a világhoz,

a fekvő csöndnek lélegzettel áldoz –

elég a derű, amit a sötét hoz.

Számtalan napok sorában egyetlen

a Nap, magas és csillapíthatatlan

oltalom, örökké felszáll szememben.

Boldogság tudni, a Nap magasan van,

és ami itt lenn napokra törik szét,

fenn egyetlen tűzzé oltja a végtelenség.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/3. számában)