06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

„szívcementből monument”
2017.07.14 - tiszatáj

 

 

 

 

SZILÁGYI ÁKOS KÁ ÉS BÁ
CÍMŰ KÖTETÉRŐL

 

„Meghalni nem könnyű. Nem élni nehezebb.”
Weöres Sándor

„Napjaink kultúrája a hallgatás falát emelte a halál és a gyász köré.”
Polcz Alaine

Óvatos az olvasó, amikor Szilágyi Ákos kötetét letéve elhamarkodott értékítéletet tenne, hiszen tisztában van vele, hogy a gyász kényszermunkájának százötven oldalon dokumentált fázisait volt lehetősége végigkövetni, ennek tudata pedig eredendően csorbít valamelyest a kritikai attitűdön. Szilágyi Ákos jelen kötetében végez számadást az El Kazovsz­kijjal és Borbély Szilárddal való meghatározó kapcsolatával, kettejük halálával, amely a lélek mélyrétegeiben játszódó lírai Odüsszeia végeztével egy, az önreflexiót sem mellőző tanatológiai bedekkerben kristályosodik ki.

Adódik a kérdés, mennyit képes profitálni egy mű azon tulajdonságából, hogy rajta keresztül az alkotó privát pokoljárásába is jegyet válthatunk. Annál is égetőbb ez a kérdés, mivel esetünkben az írott szavak által történik az intim szférában zajló történések tolmácsolása, ezek a tapasztalások pedig egyáltalán nem, vagy a legnagyobb szerencsével is csak alig artikulálhatóak tisztán – az erre irányuló törekvések természetükből fakadóan a kimondhatatlannal dacolnak. Ilyen szintű lemeztelenedéssel a hazai szépirodalmi színtéren legutóbb talán Kiss Judit Ágnes Koncentrikus korok című kötete kapcsán találkozhattunk, amelyben az édesanya halála felett érzett gyász került feldolgozásra, ehhez viszont a költő csak többé-kevésbé találta meg a hiteles nyelvet és hangot, tehát azt a működő vehikulumot, amely képes lett volna a személyes terhet megfelelő módon az olvasók felé továbbítani. Szilágyi szövegtestének is itt az Achilles-sarka: az alanyiság és a közlésvágy nem párosul egy olyan plusz esztétikai értékkel, amely a kötetben szereplő versek egy hányadát megkülönböztetné a pusztán terápiás célzattal létrejött, önmagukért való kreációktól.

Annak megfelelően, hogy a veszteséggel és az abból következő gyásszal összefüggő pszichológiai megnyilatkozásokat rögzíti a kötet, a gyász folyamatában elkülöníthető, de egymástól markánsan el nem választható, gyakran összemosódó öt stáció hangulati-érzelmi skáláján oszcillál az író. Ezeknek az állapotoknak megfelelően a tematikai paletta is éppen ennyire leszűkül: élet, halál, Isten hármas kérdésköre képezi a versek centrumát, ebben a monomániás ismétlésben pedig a szeretett személy elvesztésétől alapjaiban megrendült világkép újraértelmezésére tett kísérlet aktusának lehetünk tanúi.

Ehhez a szertartáshoz Szilágyi eddigi teoretikusi munkásságának erudícióját is segítségül hívja. A paratextusok közt felbukkan többek közt Pascal-, Florenszkij-, Heidegger-idézet, máskor egy bizonyos bölcselő filozófiai rendszere szolgáltatja az adott vers fundamentumát. Ilyen a kiemelkedő (Böhme és Nincs) című darab is. A Philosophus Teutonicus a titkos tudást feltételező teozófia egyik legfontosabb képviselője volt, nehezen megérthető, az alkímia fátyolos képeivel is operáló fantasztikus világnézete sokban közös a gyakran ellentétes elveket ütköztető kazovszkiji univerzummal, vagyis Szilágyi tudatosan vetíti egymásra kettejük önkényes szisztémáját: „hogy ami Van csak a Nincsen! / ezen áll lét − nem parancson! / nincsen semmi így sem úgy sem −/ ne hagyd hogy más eltérítsen!”

Erre azért is fontos rámutatni, mert az elemzők rendre eltekintenek attól a ténytől, hogy interjúiban Kazovszkij egyáltalán nem volt következetes, egyes kijelentéseivel fölülírt korábbiakat, ezzel magánmitológiáját olyan paradoxonokra építette, amelyek egyes kérdések vonatkozásában a konkrét állásfoglalás lehetőségét eleve szabotálják. Itt van például Kazovszkij vonzalma az androgünhöz, amit több interjúban is megemlített azzal a megjegyzéssel, hogy e viszonya leginkább az ógörög pederasztia felől közelíthető meg, mivel ott a fiútestek tökéletessége abból is eredeztethető, hogy a nemi bináris oppozíció egyik pólusát sem képviselték. Homoerotikus esztétikájában a vágy titokzatos tárgyát azok az erotikusan szép fiús balerinaalakok és kecses hattyúk testesítik meg, amik felé a vándorállat folyamatosan nyújtózkodik, de ezek csak személyiségüktől megfosztott „sablonok”, hiszen az érzékiség ezen fajtájában a hibátlan szépségű testen van a hangsúly, nem pedig magán a személyen. Mindennek ellenére az elérhetetlen boldogság iránti vágynak emléket állító Dzsán-panoptikumok ihletőjeként Can Togay János színész-filmrendezőt jelölte meg, akire még fiatalabb kori képei alapján sem illik a fentebbi leírás.

A Kazovszkij emlékére íródott versek aköré az óegyiptomi elgondolás köré szerveződnek, amely szerint a testhez több lélek is tartozik, nevezetesen a tekervényes jelentésű Ká és a Bá. Utóbbi voltaképpen az a lélek, amely ha elhagyja a testet, beáll a halál. A Ká ezzel ellentétben megfeleltethető a képzőművészeti mívességgel elkészített kultikus ábrázolásoknak, mert a Ká az ember egzakt materiális másolata, csak éppen szoborjellegéből adódóan ez a kreatúra nincsen kitéve az idő múlásának. Így jobban megérthető El Kazovszkij sokszor idézett kijelentése, miszerint „Az ember élete során mások és önmaga emlékművévé válik.”, illetve az is, hogy számára, aki az utolsó percig rettegte a halált, miért is jelentett ez oly sokat. És talán itt érhető tetten Szilágyi kötetének egyik legnagyobb erénye is: valószínűleg a már legtöbbet vizsgált, és az egész Kazovszkij-jelenségben olyannyira kardinálissá vált topikhoz, mint amilyen az emlékműépítés, képes volt valami abszolúte újat hozzátenni. Egészen ez idáig egyetlen elemzésben sem tettek utalást arra, hogy az emlékműépítés témájának egyiptomi gyökerei lennének, még maga az alkotó sem, mivel a panoptikum „forgatókönyvében” a szkepticista Arkeszilaosz egyik mondását jelölte meg forrásul.

Átgondolt kötetkompozícióba rendezve követi egymást a két legfontosabb ciklus, a Ká és Bá, illetve a Theatrum Mortis, ezeket pedig tanulmányok egészítik ki, hogy az ókori hiedelemvilágban járatlan olvasó is képes legyen dekódolni a költemények szövevényes utalásrendszerét. Ez a megoldás egyfelől eredményesnek tekinthető az olvasóközönség eltérő előismereteihez való humánus viszonyulás miatt, másfelől viszont erőltetett koncepcióként hathat, hiszen azt a benyomást kelheti, hogy az egyes verseknek mindössze lokális értékük van, önállóan nem képesek funkcionálni, csakis az adott kontextus és a hozzájuk fűzött magyarázat által nyerik el létjogosultságukat.

A háromstrófás Prológus eredményesen tömöríti össze a Kazovszkij művészetében és életében jelentős szerep-kérdést, amelytől teátrális létezésünk során képtelenek vagyunk szabadulni. Ezt követi a kötet talán legtorokszorítóbb része, a Körülállva a sírt és El-lel beszélgetve a halálról című búcsúztató, amit maga Szilágyi olvasott fel Kazovszkij temetésén. Kitűnő arányérzékkel megírt szövegről van szó, a körülmények ellenére meglepő módon képes volt egyszerre jelen lenni és távolságot tartani emocionálisan, ez a magatartás pedig egy olyannyira homogén struktúrát eredményezett, amelyet sok vers esetében viszont már hiányolunk. Búcsújában Szilágyi a halál fogalmát igyekszik megtisztítani mitikus-misztikus attribútumaitól, így próbálja világossá tenni számunkra, hogy a mindnyájunkban ott munkáló horror vacui csupán kulturális örökségeink egyike, hiszen a szocializáció folyamán hozzászokunk az élet és a halál folytonos szembeállításához, az egyiknek a másiktól való határozott elválasztásához. Ez a beidegződés akadályoz meg minket abban, hogy a halálra az élet permanens részeként tekintsünk, pedig annak állandóan jelen lévő bizalmas közelsége ezt megkívánná.

A Ká és Bá legsikerültebb darabjainak azok a versek bizonyulnak, amelyekben a nyelvi leleményesség, a játék a központozással egy-egy szónak vagy kifejezésnek érdekes jelentésmódosulásaihoz vezet (Intonációs gyakorlatok, Mondóka), ugyanakkor akadnak olyan szöveghelyek is, ahol a költői sűrítettségű filozófiai mondanivaló, a halmozott trópusok és parabolák meghaladják a versek teherbírását, így csak Kazovszkij szerelmeseinek vagy az irodalomtudományban ínyencekként definiált olvasók számára bizonyulnak befogadhatónak (Másképp, Ez ő ez ő). Idetartoznak a kötet azon pillanatai is, amelyekben Szilágyi párbeszédbe lép Kazovszkij nyilatkozataival, vagy éppen nyíltan perlekedik velük. A (Semmiképpen) című vers­ben olvasható „minden élet életlen” sor egyértelműen utal vissza arra a 2003-as beszélgetésre, amelyben Földényi F. László látásmódjának (geometriai) élességéről faggatta Kazovsz­kijt. A festő vallomása szerint a számára a szépség egyik komponensét is képező szilánkosság általi fölsebző látvány révén volt csak képes beszélni „a halál felé tartó út geometriájáról. Ami tulajdonképpen az élet geometriája. Magának a halálnak a geometriája talán nagyon is tompa. Az életet viszont azért látom ilyen élesnek, mert mindenképpen a halál felé tart. És bármeddig éljünk is, az élet mindenképpen maga is egy villanás.”

Udvarias gesztus, hogy Kazovszkij képi világa néhol ekfrázisként elevenedik meg. Akadnak közöttük olyannyira telitalálatos sorok, amelyeket maga Kazovszkij is írhatott volna – szintje látjuk őket a posztumusz megjelent Homokszökőkút lapjain: „de hiszen tudod: a vágy vagyok / mert itt csak az áll hegyekben” (Vágyak hegye), „vágytól nyúlik meg a nyak” (El találkozik a Ká-jával), „halál! halál! – ugatok – / az emberek állatok / hát ez volt a nagy titok? / csak egy kutya ugatott // Itt a Föld de hol a Hold? / ha nincs magadat okold / ugattál épp eleget – / leugattad az eget” (Itt és ott). A képleírás használata azért is fontos, mert egyaránt feltételezi a verbális és a vizuális esztétika iránti elkötelezettséget, ez a kritérium pedig kedvezett Kazovszkij határokat feszegető és összemosó alkatának, aki nem egyszer a közvetítő közegek vegyítésével materializálta ünnepélyes látomásait. Ebben az olvasatban Szilágyi az ekfrázis eszközével tiszteletét teszi a Kazovszkij életét meghatározó ambivalens paraméterek előtt is: a kétnyelvűség, kétneműség előtt. Kamaszként vesztette el anyanyelvét, a legfőbb és legszeretettebb kifejezőeszközét, később épp azért kezdett képzőművészettel foglalkozni, hogy saját nyelvre találhasson az idegen közegben, mindemellett azzal is meg kellett küzdenie, hogy nőnemű teste egy homoszexuális férfi lelkének adott otthont. Azt is mondhatnánk, Kazovszkij élete maga az ekfrázis beteljesítése volt: a határok átjárhatóságáról szólt.

Fontos és szép hommage a Ká és Bá, legjelentősebb érdemeként azonban nem a kiemelkedő irodalmi teljesítmény tartható számon, hanem a halál, veszteség és gyász őszinte fel- és beismerése, az ezekről való diskurzus kezdeményezése az irodalom eszközeivel. Szilágyi Ákos kötetének köszönhetően egy újabb bizonyítékát láthatjuk a közhely beigazolódásának, miszerint a művészet élni segít. Segít, hogy felépülhessen egy újabb emlékmű, vagy ahogy maga Szilágyi írja, „szívcementből monument”.

Hajnal Zsolt

(Megjelent a Tiszatáj 2017/2. számában)

 

SZILAGYI-A_KesB_PREBAL kopie.inddKalligram Kiadó

Pozsony, 2015

152 oldal, 2700 Ft  

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.06.23 - tiszatáj

AZ ARTÉR EGYESÜLET KIÁLLÍTÁSA
Art-art: összetart!
Az Artér Egyesület immár több, mint 15 éve alakult Budafokon. Tagjai olyan művészek, akik különböző szálakon kötődnek Budapest XXII-ik kerületéhez. A hivatásos alkotók szakmái az alábbiak: festő, grafikus, szobrász, keramikus, ötvös, divattervező, textiltervező, fotográfus, üvegtervező, formatervező, építész, illetve restaurátor […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.23 - tiszatáj

– MONDJA CSUZDI ESZTER, A SIMÁNDY-ÉNEKVERSENY EGYETLEN MAGYAR GYŐZTESE
A Szegeden tanuló vajdasági szoprán, Csuzdi Eszter lett az idei Simándy-énekverseny egyetlen magyar győztese. Temesi Mária növendéke nemcsak az aranyéremmel járó félmillió forintot kapta meg, hanem koncertezni hívták Moszkvába, és további különdíjakat is nyert… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.22 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A kiállítás címe, Magánélet, nem sokkoló, csak tényt közöl. Miközben kísérlet(ek) tanúi vagyunk. Sajnos nem csak tanúi, a mi bőrünkre is megy (és ment) a játék. Soha eddig meg nem élt helyzetbe kerültünk, valamennyien. Váratlanul csapott le ránk a vírus, a karantén, a ránk kényszerített bezártság, a reménytelenség, az egyedüllét, a kettős, vagy többes magány, amiből semerre se léphettünk ki […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

OPERARAJT-PROGRAM INDÍTÁSÁT JELENTETTE BE ÓKOVÁCS SZILVESZTER
A szegedi Simándy-verseny tapasztalatai nyomán ötven énektanárral 2022-ben országszerte elindítanák a tehetségfejlesztő Operarajt-programot – jelentette be a vasárnapi díjátadó gálaesten a zsűri elnöke, Ókovács Szilveszter. A Magyar Állami Operaház főigazgatója szeretné, ha több fiú választaná ezt a pályát, és trendivé tenné az éneklést… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
Szabó Gábor tanulmánykötete a mikrohistória és az újhistoricizmus létrejötte óta igen intenzíven gyarapodó emlékezet-diskurzuso­kat bővíti kortárs magyar regények, rövidprózák, esszékötetek és Petri György lírai munkásságának mélyreható elemzésével. Első látásra is kitűnik, hogy Szabó nemcsak a legszűkebb és legelitebb kortárs kánon kínálatából válogat, hanem egy-egy szerző kevésbé előtérben lévő szövegével, vagy az idő próbáját még ki nem állt műveivel is előszeretettel foglalkozik… – KISS A. KRISZTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.20 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SIMÁNDI KATALINNAL, A LEGENDÁS TENORISTA LEÁNYÁVAL
Több mint két évtizeden át Simándy József özvegye képviselte a családot a legendás tenorról elnevezett szegedi énekversenyen. Jutka asszony köszöntőt mondott, díjat, ajándékot adott át, igyekezett segíteni a fiatal operaénekesek pályakezdését is. Halála után részben egyik leányuk, Simándi Katalin vette át ezt a feladatot, akivel a pénteki döntők szünetében beszélgettünk… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.19 - tiszatáj

ÁRAMSZÜNETTEL ZÁRULT A MARATONI SIMÁNDY-VERSENY
Négy kategóriából négyben déli szomszédaink énekesei győztek a szegedi Simándy-versenyen, pontosabban a II. korcsoportban Temesi Mária növendéke, a szerbiai Padéról indult Csuzdi Eszter, a szegedi művészeti kar hallgatója szerezte meg az első díjat. A győzteseket a vasárnapi díjátadó gálakoncerten hallhatja a közönség a Szegedi Nemzeti Színházban… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

SHIVA BABY 
Forma és tartalom ritkán olvad ilyen hibátlan egységbe. Sőt, Emma Seligman kritikai hozsannákkal útra bocsátott dramedyjéhez még nagyszerűbb bravúr köthető: a járványidőszakban piacra dobott művek talán legtökéletesebbje, plusz megoldásai bármelyik filmtörténeti irányzat díszére válnának… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

DARVASI LÁSZLÓ: PÁLCIKA, A DETEKTÍV
Darvasi László az első Pálcika-könyvében már megteremtette azt a színes, kedves és élettel teli mesevilágot, amely otthont ad a második kötet, A nagy Gerbera-nyomozás cselekményének is. Habár a könyv folytatás, a szerzői előszó összekapcsolja annak előzményével és el is választja tőle: „Ez most egy új mese” – így a szerző. A második kötet önmagában is megállja a helyét, bár ha valaki ezzel a kötettel ismeri meg a Pálcika-világot, annak valószínűleg egy picit fészkelődnie kell, mire a beszélő, izgő-mozgó tárgyak között kényelmesen elhelyezkedik. Mert itt megesik, hogy Pálcikának ceruzákat kell kivallatnia, az ereszt Endrének hívják és szereti heccből az emberek nyakába csorogtatni a vizet, és különös szerelem születhet egy fogpiszkáló és egy kutyatej virágocska között… – KATONA ALEXANDRA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)