Marno János versei

Kenyérpusztító béke

tanulmányvers – Dávidnak

A kenyér nem az a téma,

ami az utcán hever,

a kenyér más tészta.

Rá lehet kenni az embert,

mikor olyan a kedve,

s még élvezi is, mert

az élmény maga oly ismert

valahonnan. Nem jön be,

honnan, de hogy kivert

a víz a gyönyörűségtől,

az most is előttem van.

Egy csepp az egészből.

Hogy futok a Városmajor

utcán hajnalban haza-

felé, semmi bajom,

a rosszullét pont elkerül,

mikor a Csaba utca

sarkán, s itt legbelül,

megszállja az üregeket

valami kenyérillat,

forró, majd langymeleg,

s visszarepít egy álomba,

mely talán megvan neked

is, mint a fák lombja,

melyben hűs búvóhelyüket

kínálja a korona-

ágazat, és süket

csend óvja az alvilágok

forgalomzajától

az embert, míg párod

szemcsés mása, vagy valami

durvább, karcosabb párlat

felmarja hajnali

kelésedet a kenyérrel,

a kelés orvosért kiált,

és hozzá még kés kell,

késhegynyi kés, sebész szike,

vagy pőrén egy ragtapasz,

hogy a seb alszik-e,

vagy duzzad, érik még egyre,

illetve épp kifakadsz,

annak kell fél egyre

délután, ha a rendelő

üres, kiderülnie.

Igazán kedvező

időpont ez egy kiskorú,

lázas ágyban fekvőnek.

Derűre csepp ború,

jóformán észre sem veszed.

A mellbimbónyi sebből

kicsordul egy veszett

sárga, kenhető ömlemény,

a comb csípősen sajog,

ellenben a kenyér

alhasán a szürke, kemény

kéreg, mint a lávakő,

s szőke haján a fény

oly lágy, szinte émelyitő.

Harapásra pedig ropog,

mint a télidő.

Tapasztalatból beszélek.

Pontosan, ahogy érzed.

A seb szétszéled,

elnyújtózik az asztalon

a nyálkás, tésztaféle

csend, s fiatalon

ér az ágyban még a vége,

hogy futottál valahol,

megszakadva érte.

A Nap lombhullása

Nyaraszolok. Októberi verőfény,

a nap heve megkapja az arcom,

jó volna kint maradni a placcon,

egy szál alsóban és őszi zokniban,

katapultálva kvázi az Ezeregy-

éjszakából. A padisah neve

itt ég, herpesz gyanánt, a nyelvem hegyén,

mely betegen bejáratos a szegény

tudattalanomba. Azért szegény,

mert a padisah kénye-kedve szerint

bánik vele, elpusztíthatja egyik

pillanatról a másikra, s a helyén

akkor csupán egy halom hamuban,

égéstermékemben kotorászhatok.

Akár egy a májába* beletúró

történész, aki napi ügyekben is

állásfoglaló nyilatkozatokra

ragadtatja magát. Mintha épp meghalt

volna testi valóságában, és mit

küszködjön egy hulla élőhalottak

gátlásaival. Küszködik helyettük

ezer mással. Jövök tehát, hátamat

fordítva az elbújni készülő napnak,

a Sportkórház mentén megficamodó

Győri úton, mikor egyszer csak, hogy ne

cifrázzam, belebotlik a szemem

egy vakító sárga levélhalomba,

melyet az elbúvó nap hullathatott

most oda, az ég tudja, mire, búra

vagy örömre emlékeztetőül.

Látok továbbá két lábat, a talpak

felől, bámulom őket álmatlanul,

hogy órákon keresztül nem moccannak.

A baromi bizalmat látom, mely

annyira feszélyez s annyira meghat.

Ennek azonban hét éve már, s nem hat.

* A májába hangalaki egyezése a belső szerv egyes szám első személyű birtokos esetével a véletlen műve, a szó helyes értelmezése a hasonlatban szereplő történész jelen idejűségének, a májának felel meg (a szerző).

(Megjelent a Tiszatáj 2017/3. számában)