A hiány megtöltése

A KUNSZENTMÁRTONI MŰVÉSZTELEP TÁRLATA ELÉ

Antropológusok mondják: az ember hiány-lény. Lételeme a kivetülés, a többre vágyódás. Ebből ered a szellem előre lendítő, sajátságos gravitációja.

Az antropológusok megannyi bizonyítékkal, viselkedési formával igyekeznek bizonyosságát adni hiány-lény voltunknak.

A leginkább kézenfekvő bizonyosságról mégis elfeledkeznek.

Mert megmutatkozik-e hiánylény voltunk bárhol is szembeszökőbb módon, mint ama vonásunkban, miszerint alkotó lények vagyunk?

Mintha a művészet – világra tekintő, önmagára visszahajló, kétkedő és bizonyosságokért sóvárgó szellemünknek, képzetek és képzeltek csalóka fantáziái közt imbolygó mély-tudatunknak ez a mindennél konkrétabb alakot öltő lenyomata – nem volna a legékesebb bizonyossága hiánytól megjellegzett, beteljesedésért megfeszülő alanyiságunknak. Mert hisz a mű: a világ élményének láttató látása aligha több és semmiképpen sem kevesebb, mint a bizonyosság keresése, a rögzítés ösztöne tovatűnő lét-élményeink sodrában, benyomásaink és érzeteink elbizonytalanító, nosztalgiásan sajgó, szívet tépázó zuhatagában. A művészet afféle cölöp az örökre semmibe hullónak sodrában, a szellem kapaszkodója az elomlás, a formátlanná oldódás áradatával szemben. A mű: horgony, amelyet ön-bizonyosságunk megtalálásának kiirthatatlan késztetése vet semmivé foszló világelemek mélyen elpihenő, ismeretlen iszapjába.

Amiképp a mi szemünk előtt a természet is metaforikus valóságképp mutatkozik meg. Tán innen az alkotóművészek örök nosztalgiája a vidék, a tájbeliség iránt. És a minden kiábrándulás és -józanulás ellenére újra meg újra hatalmába kerítő nagy élet-illúzió: a nyár iránt.

Mint a műtörténet legszebb lapjain oly gyakorta, Kunszentmártonban is a festői tájék, az ecsetre való részletek és a líraiságra valló hangulatok szólították táborba a városkáéval rokon lelkületű alkotókat templomkertben és tömlöcben, Körös-töltés oldalában, kukoricaföld tarlóján. Ember és nagyvilág: lélek és univerzum biccent itt át egymásnak a deszkapalánkon szomszédságos atyafiságban, és a kertaljában fejüket nyújtogató napraforgók, az elcsöndesült malom, az akácligetecskék árnyai közt surranó szellőtitkok, a körtefák derekában meglapuló totemarcok mind-mind azt üzenik: ember, otthonod ez a szép arányú élet.

Hisz aki alkot, igent mond. Igent a létre, a nyár szép, bódító, nagy öncélúságának lendületében: konstrukciót mond ebben a destruktív világban, ami mindegyre fontosabb imperatívusz, mert igenre szomjúhoznak az emberlelkek.

Az antropológusok mindeddig nem hangsúlyozták kellőképpen: alkatánál fogva az ember előre tekint. Egész idő- és léttudatunk ebből az adottságunkból forrásozik: korábban nem létezett struktúrák öltenek alakot, képzenek meg teremtő fantáziánk erejében a ködből. Aki vállalja az alkotás bátor gesztusát, az a létbátorság hőse. A művész afféle úttörő a világban: a vállalás, a bátor előrelépés, a kíváncsiság kockázatvállalója. A szabadságé: a nyár nagy, megittasult és kósza, teremtő energiazuhatagáé. És – el ne feledjük – az örömé, amely százszorosan téríti meg az alkotói vívódás kínkeservét.

Marton Árpád

(Elhangzott Szegeden a Démász Galériában 2017. július 7-én)