Bernhard Siegert: (Nincs) a helyén: a rácsozat, avagy a terek megvonalazásának kultúrtechnikái

A rács mint kultúrtechnika

Oeconomicus című művében Xenophón a gazdasági szféra alapvető kultúrtechnikájaként vezeti be a taxist. A taxis [’elrendezés, rendelkezés’] a dolgok azon rendjére vonatkozik, amelyben miden egyes tárgy olyan rögzített helyre van helyezve, ahol azt meg lehet találni. Az emberek azonban különböznek a dolgoktól: „[h]a viszont valakit keresel” int Xenophón „különösen, ha ő is keres téged, gyakran feladod, mielőtt megtalálnád”.[2] Az ember ellentmond a gazdaság alapvető szabályainak, mivel meg kell vele állapodni „előtte abban, hol várjátok egymást”.[3]

Az előhívható dolgok és a (le)követhetetlen emberek közötti különbség arra az alapvető törésre mutat, amely elválasztja a görögöket a modern szubjektumoktól. A modernitást ugyanis a taxis olyan új technikája jellemzi, amely arra is képes, hogy az embert előhívható tárggyá alakítsa. E modern taxist olyan kultúrtechnika implementálta, amely már figyelembe veszi, hogy valami nincs a helyén. Más szóval ismeri az üres hely fogalmát. A szóban forgó technika a rács vagy a rostély. Kiemelkedő tulajdonsága, hogy képes egyesíteni az emberek és a dolgok reprezentációjának műveleteit a kormányzáséval.[4] Ahogy azt Deleuze Foucault-ról szóló kismonográfiájában megjegyzi, a XVI. és XVII. század között általános gyakorlattá válik a rácsszerű irányítás [a diagram], amely a modern fegyelmi társadalmak alapját adta.[5]

A rácsozat ontológiai hatása a hely és a saját-helyén-lét modern koncepciója, amely az adat és a címek médiaelméleti megkülönböztetésén alapul. Más szóval feltételezi azt a képességet, hogy jelöljük a hiányt, vagyis egyaránt hatékonyan bánjunk a foglalt és az üres terekkel. A hely e fogalma ezért elválaszthatatlanul kötődik a rendéhez. Ez annyit tesz, hogy lehetetlen elgondolni a rend e modern koncepcióját a hely újraértése nélkül.

E rendfelfogás egyetemessége abban nyilvánul meg, ahogyan egyszerre hatással van a képfeldolgozási technológiák és a matematikai, topográfiai, geográfiai, valamint kormányzati tudás közötti interakcióra. Ez az interakció az, ami a rácsozatot kultúrtechnikává avatja. De mit is jelent ez? Kultúrtechnikaként a rács hármas funkcióval bír. Először is, képfeldolgozási technika, amely egy adott algoritmus révén lehetővé teszi, hogy egy háromdimenziós világot kétdimenziós síkra vetítsünk. Vagyis olyan reprezentáció, amely egy előzetes geometriai helyet hoz létre, és az ebben elhelyezett tárgyak reprezentációját a szubjektív látás elméletének veti alá. Másodszor, a rácsozat egy általános diagrammatikus eljárás, amely meghatározott címeket használ arra, hogy adatot tároljon, ami aztán ugyanúgy implementálható a Valósba, mint a Szimbolikusba (a rácsok lehetnek két- vagy háromdimenziósak, esetleg ezek kereszteződései). Harmadszor, a rácsozat arra szolgál, hogy létrehozza a dolgok szubjektum által elképzelt világát. Heideggerrel szólva ez egy Gestell vagy „állványzat”, amely arra törekszik, hogy az így elgondoltak rendelkezésre állását és irányíthatóságát biztosítsa, vagyis amely megcímezi és szimbolikusan manipulálja az adattá alakított dolgokat. Röviden: a rácsozat médium, amely működésbe hozza [operationalize] a deixist. Lehetővé teszi, hogy a deiktikus folyamatokat olyan szimbolikus műveletek láncához kapcsoljuk, amelyek kihatnak a Valósra. Ezért a rács nem csupán a reprezentáció vagy a hatékony adatkezelést megkönnyítő eljárások történetének része, „[i]nkább az emberi lény különféle szubjektivizációs módjainak történeté”-é.[6]

Bármennyire lényeges is a centrifugális és a centripetális rácsozat közötti különbség,[7] ahhoz, hogy a rácsot kultúrtechnikaként vizsgáljuk, sokkal relevánsabb a megkülönböztetés a reprezentációs, a topográf, a kartográf, a spekulatív és a háromdimenziós (teljes) rácsok között. Ez a felosztás pedig egy jóval elemibb kérdést vet fel: leírható-e a nyugati kultúra XVI. és XX. század közötti terjeszkedése a rácsozat növekvő egyeduralmával?

Reprezentációs rácsok

Hogy a rácsozat hatékonyan egyesít reprezentációt és műveletet, már Leone Battista Alberti 1435-ös De pictura (A festészetről) című értekezésében is nyilvánvaló volt, amelyben a ráccsal a képfeldolgozási elmélet elemeként foglalkozik. Alberti híres hálója (velum) a pers­pec­tiva naturalis [’természetes perspektíva’] technikája, amelyet a tárgyak körülírására (circum­scriptio) dolgozott ki. Az ablakhoz hasonlóan, amely a festmények matematikai konstrukciójának metaforájaként szolgál, a háló a technikai megalkotottságuk metaforája. Alberti úgy is hivatkozik rá mint metszetre vagy intercisióra, ezzel összeköti a képről adott meghatározásával, amely szerint a kép a látógúla bizonyos metszete. A háló „rendkívül vékony, ritka anyagból való […], olyan színre festve, amilyen neked tetszik, beosztva fonalhálóval annyi párhuzamos négyzetre, amennyi neked a legjobban megfelel, amely hálót a szem és a látott dolog közé tesznek úgy, hogy a látógúla áthatoljon a háló ritka szövetén.”[8]

Alberti hálója a XX. századig minden olyan képfeldolgozási eljárás alapjául szolgált, amely reprográfiás technikákat alkalmazott, mint például a lyukminta vagy az autotípia. A XIX. század végétől kezdve az ipari grafika kódolt perforációs mintákat használt, hogy megoldja és közvetíthetővé tegye egy sablon autotípiáját. A háló már csak ezért is továbbél korunk szitanyomásos technikájában.

Az autotipikus technikák azonban már a XVII. században is a neuronális jelfeldolgozás médiaelméleti modellezéséhez kötődtek. Az 1642-ben feltalált borzolásos nyomtatási technika, amely egy barnára festett rézlemez törlését jelentette,[9] egybevágott az érzékelt optikai adat feldolgozásának Descartes-féle fiziológiai elméletével: az érzéklet analitikus felbontása lyukmintákba történik, amelyek bevésődnek az agyba. A technikai képeknek azonban nem kell megvárniuk a rézlemezre metszést vagy a neuronális jelfeldolgozás lyukmintás elméletét: ők megelőzték saját technikai sokszorosíthatóságuk korát. Más szóval a technikai képek nem kizárólagosan a modernitást fémjelzik. A textilkép eleve technikai kép volt, mert a lánc- és vetülékfonalak mechanikus elosztása alkotta meg.[10] Nem lehet meglepő, hogy Alberti a szövésre és a textilképekre hagyatkozik, amikor a központi perspektíva bonyolultságát tárgyalja. A XV. század elején valóban elég elterjedt volt Európában – például Duc de Berry udvarában – az a vélekedés, hogy a szőnyegek értékesebbek, mint a festmények. Alberti pedig annyira kötődött [rooted in] a textilparadigmához, hogy állítását, miszerint tudományos – vagyis matematikai – értekezést írt, szüntelenül keresztezik azok a magyarázatok, amelyek újra a szövés művészeténél lyukadnak ki. Csak egyetlen példa ezek közül, hogy a szövés szókincsével írja le [textile spin] az eukleidészi felszín meghatározását: „Több vonal, szinte úgy, mint a vászonban a sok összeszőtt szál, felületet vagy síkot alkot.”[11]

Alberti szerint a háló remekbeszabott előnye, hogy „ugyanazt a nem mozduló felületet mutatja”, mivel a látógúla csúcsát rögzíti. „A háló tehát, miként mondtam, nem kevés hasznodra lesz, minthogy a látott dolog mindig ugyanazt a képet mutatja majd (ut res semper eadem e conspectu persistat).”[12]

Hogy megragadhassuk Alberti rácstechnikájának ontológiai implikációit, szükséges felhívni a figyelmet arra a kapcsolatra, amely az értekezésben azt a hely vagy locus kategóriájához fűzi: „Minthogy a festészet a látott dolgok bemutatására törekszik, vizsgáljuk meg, miként látszanak a dolgok. Először: amikor észreveszünk egy dolgot, akkor úgy látjuk mint olyasmit, ami elfoglal egy helyet.”[13] Valami attól valóságos (res), hogy elfoglal egy olyan helyet [space], amely a helyén [place] van. Fontos szem előtt tartani a locus kifejezés (görögül topos) mind a retorikai, mind az ars memoriae-vel [’emlékezés művészete’] kapcsolatos konnotációit. Alberti szerint csak a helyét elfoglaló tárgy ábrázolható tárgy. Ami nem rendelkezik azonosítható hellyel – mint a régi aranyhátterek vagy glóriák, amelyeket Alberti egyaránt megvet –, azt nem lehet és nem szabad megfesteni.[14]

Alberti rácsozata elrendezett terület: benne az esztétikai, ontológiai és diagrammatikus rendek uralkodnak a tárgyak léte és megjelenése felett. Olyan terület tehát, amely fejet hajt a kultúrtechnikák azon hatalma előtt, hogy azok képesek dolgokat és figurákat[15] [figures] saját helyükhöz rendelni. Hubert Damisch ezt az „adatteret” a costruzzione legitima [’legitim szerkezet’] „paradigmatikus dimenziójaként” határozta meg: „[m]indegyik figurának saját hely: az alapul szolgáló sakktáblaminta minden egyes pontjánál – ha annak nem minden egyes négyzetében is – csak egyetlen adat helyezhető el a lehetséges adatok közül.”[16] Damisch nyilvánvalóvá teszi, hogy mind a rács, mind a perspectiva arficialis [’mesterséges perspektíva’] sakktáblamintázata saussure-i értelemben vett struktúrák. A tárgyaknak a festészeti síkon történő reprezentálása magában foglalja kicserélhetőségüket, ami pedig fényt derít az analógiára Alberti perspektivikus területe és az arab számjegyek helyiérték-rendszere között. Az, hogy a rács megelőzi a benne helyet foglaló tárgyat (ami feltételezi mind azt a lehetőséget, hogy címezhető legyen egy üres hely, mind pedig azt a kontingenciát, hogy ott egy tárgy elhelyezhető), megegyezik a nulla szemiotikájával.[17] Brunelleschi Albertihez hasonlóan tagja volt annak a bizonyos társadalmi rétegnek, amely a trecentóban [az 1300-as években] először fogadta be és terjesztette az arab számjegyek ismeretét. Minden egyes figurának saját teret, minden egyes számjegynek saját helyet: mellesleg Németországban még a XVII. században is figurae-ként ismerték e számjegyeket.

E strukturális okból kifolyólag a digitalizáció képes leváltani a velumot. Amint van két mozgatható lemezünk és egy megfigyelési szerkentyűnk, mint a Jákob-pálca vagy a kvadráns, a háló feleslegessé válik.

A kartográf rács

A térképészek az antikvitás óta a teret rendező technikaként használták a rácsozatot. Klau­diosz Ptolemaiosz volt az első, aki megküzdött azzal a problémával, hogy a gömbfelületet síkfelületre vetítse, és szintén ő volt annak a módszernek az úttörője, amely alapján a síkot szélesség és hosszúság hálójára osztjuk. A második században jegyzett térképészeti értekezését, a Geográfiáját minden valószínűség szerint a bizánci tudósok bővítették, és amint az elérte Itália partjait, latin fordítása is napvilágot látott 1406-ban. Ptolemaiosz feltehetőleg csak az első könyvet, a második könyv bevezetőjét, valamint az utolsó, nyolcadik könyv 3–28. fejezeteit írta. Ez utóbbi nagyjából háromszáz város időmérés alapján készített koordinátáit tartalmazza. A hosszúságot az alexandriai délkörtől vett időbeli távolság alapján határozta meg úgy, hogy egy óra 15 hosszúsági foknak felelt meg. A szélességet a leghosszabb nap tartama alapján határozta meg. Minél messzebb van az egyenlítőtől, a leghosszabb nyári nap annál hosszabb az északi féltekén.[18] Ptolemaioszra és a bizánci toldásaira építve az európai kiadók felvették profiljukba a térképeket is.

A pont, vonal és felület szigorú eukleidészi arányának jelentősége már Edward Wright 1599-es térképén nyilvánvaló, amely egy tökéletesített Mercator-féle vetületen a hosszúságokat párhuzamosakként ábrázolja.[19] A szélességek és a hosszúságok rátelepszenek a középkori vonásrendszerre, a rácsozat pedig ennek köszönhetően olyan diagrammá alakul,[20] amely lehetővé teszi az időbeli sorozatokat [sequences] a térbeli rendek mellett. Mihelyst diakronikusan olvassuk a szinkronikus szegmenseket, az idő a tér funkciójaként jelenik meg.

Amióta megjelentek a mátrix képernyők az 1970-es évek elején, a pontok sorok és oszlopok általi megcímzése általános képalkotó technikává vált. Míg a vektorgrafika képalkotó technikája megegyezik a loxodromán (egy pontot az origóhoz képest bezárt szöge és az origótól való távolsága alapján határoznak meg) alapuló középkori portolántérkép navigációs technikájával, a mátrix képernyő a hosszúsággal és szélességgel történő navigációnak felel meg. A vektorgrafikával ellentétben, amely egy egyenesnek csak a kezdő- és végpontját tárolja, a mátrix képernyő minden egyes pontot rögzít egy egyenesen. Az utóbbi előnye, hogy a képernyőn minden egyes pont címezhető, mert a képernyő memóriája pontosan egy egységnyi tárolóhelyet rendel minden ponthoz.

A topográf rács (Dél-Amerika)

A központi perspektívaként ismert ábrázolási technika hatásai közé tartozik, hogy a tárgyak önazonossága térbeli helyzetük függvényé válik. A szélesség és hosszúság alapú navigációs technika ugyanakkor lehetővé teszi, hogy bármely térbeli pont felé vehessük az irányt azon címek segítségével, amelyek megelőznek mindenfajta tárolt adatot. Ennek általános eredménye a képalkotás és a művészet határain jóval túlmenő koramodern gyarmati kormányzati praxisok [governmentality][21] közös paradigmájának létrejötte. Azokat az eljárásmódokat, amelyekkel személyeket és dolgokat az őket megillető helyre helyeznek, hogy tárgyiasítsák és alávessék őket, a repraesentare [’megjelenít’ és ’képvisel’ értelemben is] kifejezésben már Heidegger is érzékelte.[22] A latin-amerikai telepek gyarmati topográfiáját vizsgálva láthatjuk, hogy azok olyan rácsozathoz lettek igazítva, amelynek eredete ettől eltérő: ez a Milétoszi Hippodamoszhoz kapcsolt városrendezés sakktábladizájnja. A reneszánsz reprezentációs rácsozata dekódolja és újrakódolja a gyarmati topográfia korai rácsát, amelyet az antikvitás hagyományozott rá.

Mi következik a reprezentációs és a városi [urban] rácsozatok egymásra helyezéséből? A gyarmatosítás szabadjára engedi és mozgásba hozza azt az utópikus társadalmi potenciált, amely Latin-Amerika rácsozott heterotópiájában rejlik. A három különösen fontos szempont a) a hiány regisztrálásának lehetősége, b) az adatok és címek megkülönböztetése, és c) az időbeli és térbeli kiterjedés potenciális végtelensége. Az utóbbi már döntő különbséget mutat a spanyol gyarmati topográfia rácsa és Alberti hálója között: a tartalmazott velum figura, míg a gyarmattelepek centrifugális, derékszögű hálója nem az.[23] A rácsozat ezért különféle csomópontoknál helyezkedik el: közrefogja a határt az antikvitás és az újkor között, és a politikairól a gazdaságira (vagy a kormányzatira) történő átmenetet jelzi, úgy is mint a szimbolikusan rendezett térről a grafikailag kódolt felszínre váltást.

A latin-amerikai sakktáblavárosok régóta hosszú viták témájául szolgáltak. Minden valószínűség szerint azok a középkori, illetve koramodern kísérletek szolgáltak eredetükül, amelyek a római katonai táborok építészetét kívánták honosítani. Egy középkori spanyol értekezés a várostervezésről, amely többek között tartalmazza a katalán ferences szerzetes Francesc Eiximenis (kb. 1340–1409) Regiment de Princepsét is, az ideális rácsos város leírását nyújtja.[24]

A római castrum [’(légiós) tábor’] a centuriatio gyakorlatát idézi. A centuriatio a föld felosztása négyzetegységekre – amelyeket centuriáknak nevezünk – római földmérők (agri­men­sores) által. Róma minél inkább kiterjesztette hatalmát Itáliára, annál égetőbbé vált, hogy a közterületeket felosszák, és új gyarmatokat létesítsenek.[25] A hivatalos római földmérési térképek közül csak Arausió (Orange, Vaucluse) kataszterei maradtak fenn, továbbá létezik egy kiterjedt gyűjteménye a római földmérési dokumentumoknak Corpus Agrimen­so­rum Romanorum címmel, amely már a Kr. e. I. századból is tartalmaz értekezéseket. A legfőbb római mérőeszköz a groma volt, amellyel egyeneseket, derékszögeket és négyzeteket fektettek le. A bevett gyakorlat az volt, hogy a földmérő felosztotta a földet, parcellákat rajzolt ki a földbirtokosoknak, és a telepeseket a földjeikre vezette. Szintén ő volt megbízva azzal, hogy térképet (forma) készítsen, és összeállítsa a nyilvántartást. „Minden centuriapár között egy limes állt, szó szerint egy »mezsgye«, amelynek meg volt adva a megfelelő szélessége: egy irányba mindegyik egy kardót alkotott, és a derékszögeknél decumanust.”[26] A rácsozat elrendezése, illetve az egyes egységeinek elnevezése két főút vagy tengely mentén történt meg, ezek a decumanus maximus és a kardo maximus. Hasonló rácsozat látható a Corpus Agri­men­sorumban.

Erwin Walter Palm mutatott rá, hogy a kataszterek, a gyarmatok és a castra kapcsán a spanyolok már 1492 előtt átvették a római rendszert. Ami ennek következtében az Újvilágba átkerült, a Reconquista [Spanyolország visszafoglalása a móroktól, és újraegyesítése Aragóniai Ferdinánd és Kasztília Izabella alatt] által kitaposott úton haladt tovább.

Mindazonáltal a római castrum alakja és a gyarmati, megtervezett heterotópiák között szembetűnő a különbség: míg az előbbit egy olyan négyzet foglalja magában, ahol a négy kapu a decumanus és a kardo maximus végeinél helyezkedik el, az utóbbi megköveteli a végtelen terjeszkedést. A Lima, Santiago de Léon de Caracas vagy a San Juan de la Frontera várostervein megjelenő rostélyozat azokat a görög városokat idézi, amelyeket Milétoszi Hippoda­mosz tervezett. Hippodamosz Hérodotosz kortársaként és a híres milétoszi iskola hallgatójaként a Kr. e. V. században élt. Arisztotelész feljegyzése szerint Hippodamosz dolgozta ki a kikötőváros, Pireusz rostélyalaprajzát. Szintén neki tulajdonítják Rodosznak és magának Mi­létosz­nak a sakktáblaszerű elrendezését, amelyet a perzsák Kr. e. 494-ben elpusztítottak. A hip­podamoszi rácsot szabályos négyezetek alkották, amelyeket egymást derékszögben metsző utcák alakítottak ki, ami nyilvánvalóan annak a sajátos logikának a konkrét megvalósulása, amely a milétoszi iskolát jellemezte: a városi rend megfeleltetése a politikai rendnek.[27] Ugyanakkor a régészek régóta tisztában vannak azzal, hogy a hippodamoszi alaprajznak is megvoltak a maga elődei, legyenek azok a görög gyarmati telepek a Kr. e. VII–VIII. századból, vagy a hipotetikus etruszk városalaprajzok, amely utóbbiak talán egy italiánus hagyomány hagyatékai lehettek, ami egészen az indoeurópai migrációt megelőző időkbe nyúlik vissza. Bárhogy legyen is, Arisztotelész szerint Hippodamosz volt „az, aki a város részekre osztását kitalálta, s Peiraieüszt szabályozta”.[28] Ugyanakkor Arisztotelész szemében Hippoda­mosz kevésbé egy újfajta urbanizmus úttörője volt, mint inkább feltalálója egy olyan új eljárásmódnak, amellyel a lakosságot három csoportba lehet osztani: „az egyikbe a kézműveseket, a másikba a földműveseket, a harmadikba a harcosokat és a fegyvereseket sorolta.”[29] Damisch felfigyel arra, hogy a középpont nélküli rostélyrácsozat mögött húzódó elképzelés nem más, mint a „nemezis”. Amellett, hogy a sors bosszúját jelenti, a nemezis szintén utal a disztributivitás [átcsoportosíthatóság] törvényének eszméjére, és hogy mindenki megkapja, ami neki jár, vagyis a terjeszkedés határok között szükséges végbemenetelének vonatkozó képzetére.[30]

Milétoszban és Pireuszban a körülzáró falak megépítése, ideértve a kapukat is, sokkal inkább földrajzi jellemzők és hadászati megfontolások, semmint a várostervezés függvénye volt. Ez ugyanúgy érvényes a XVI. századi közép- és dél-amerikai városokra is. Limát a legjellegzetesebb latin-amerikai városnak tartották. A jezsuita misszionárius és történész Bernabé Cobo (1583–1657) az alapításáról így számol be 1535-ben:

„Hogy megalapíthassa a várost, a kormányzónak először el kellett készítenie az utcák és háztömbök rajzát, amelyekre lejegyezte, hogy ki melyik telekhez tartozik úgy, hogy ráírta annak a nevét. Mindezt úgy tette, hogy nem számolt a város alapításának idején a lakók (vecinos) számával (csak 69-en voltak), hanem arra a méretre figyelt, amelynek lehetősége benne rejlett, ezért egy 117 tömbnek elegendő területet jelölt ki. […] Mindegyik tömb rendelkezett egy 450 lábnyi homlokzattal – a telepen, ami 13 tömbnyire terpeszkedett széltében és 9 tömbnyire hosszában –, egymástól [a tömbök] utcákkal voltak elválasztva úgy, hogy kötelekkel biztosították az utcák 40 lábnyi szélességét.”[31]

Két pontot emelnék ki. Először is, a Cobo által leírt alaprajz egyidejűleg terv, nyilvántartás és kataszter is. Másodszor pedig, a várost nem a telepesek valós számára alapozva, illetve a tulajdon szétosztásának a módjaként tervezték és építették meg, hanem egy képzeletbeli telep alapján. Ezt a képzelgést az tette lehetővé, és egyben tartotta fenn, hogy lehetséges volt az üres helyet jelölni, vagyis az a képesség, hogy szó szerint fenn tudták tartani a helyet az ismeretlennek. Ez pedig előfeltételezi adatok és címek szétválasztását. A személyek (legyenek azok közszereplők vagy magánszemélyek) adatokká váltak, és rögzültek a későbbi előhívás érdekében, ami olyan helyes címekkel történik meg, amelyek mind logikailag, mind időbelileg megelőzik őket. A latin-amerikai heterotópia ezért az első konkrét megvalósítása annak a tárolási modellnek, amelyet ma munkamemóriaként ismerünk. Az argentínai Cuyo régió San Juan de la Frontera városának 1562-es alapító okirata arról a jövőorientáltságról tanúskodik, amelyre Cobo is utalt. A rácsozat folytathatósága a potenciális határtalanságára vonatkozik, a négyzeteinek sokszorosítását pedig kiegészíti azok oszthatósága.

A mexikói Teutenango 1582-es planimetrikus teleptérképe látszólag eredményesen ötvözte a műszaki rajzot a trazado a cordel [’zsinórral rajzolás’] technikával. A parcellák insk­rip­ciós felületekké alakulnak, műszaki rajzlappá. A Landnahme aktusa, vagyis a honfoglalás – gyarmatosító kontextusban a „földmarkolás” illőbb fordítás lenne – egybeesik a papír síkján végzett grafikus műveletekkel. A politikai és a diagrammatikus terek egybeesnek.

A latin-amerikai városoknál a trazados szó pontosan megfelel a spanyol padrón kettős jelentésének: diagram és nyilvántartás. Semmi sem mutatja ezt hatásosabban, mint Buenos Aires 1583-as városterve. Nyilvántartásnak tűnhet, de valójában városterv: egyszerre nyilvántartás és kataszter. A föld és a bürokrácia nomosai egybeesnek. Valamelyik újonnan alapított latin-amerikai városban élni annyit tesz, mint nyilvántartásban lenni egy rácsozatban, ahol – Albertit idézve – omnia in locis suis disposita: minden a saját helyéhez rendelt. Santo Domingo, Mexikóváros, Lima vagy Buenos Aires egyszersmind topografikus helyek [loci], ahol emberek élnek, és egyben memóriahelyek egy tárolómédiumban. A városok egyszerre fizikai terek és technológiai memóriák.

A levelek és memorandumok, amelyeket Gerónimo de Mendieta ferences szerzetes vetett papírra a Consejo de Indias számára, rávilágítanak e városi adatterek ontológiai státuszára. Mendieta a gyarmatok gazdasági és társadalmi körülményeinek javítására tett javaslata kétfajta kormányzati technika körül forog: ezek a nyilvántartások bevezetése és új (természetesen rácsszerű) telepek megalapítása. Az általa felvázolt törvénytervezet, amely a spanyol gyarmatokon[32] a lakosságnyilvántartás érvényesítését érintette, egy merőben félreérthető, de annál megvilágítóbb megfogalmazást tartalmaz: a nyilvántartással megbízott hivatalnoknak „mindenkit a saját helyére kell helyeznie.”[33] Mit érthetett Mendieta ez alatt a kifejezés alatt, hogy „mindenkit a saját helyére”: a nyilvántartásra vagy a tényleges lakóhelyre gondolt? A nyilvántartásbeli hely és a lakóhely átfedésbe kerültek. Hogyan is kellene a szimbolikus helyet a valóstól elválasztani? Ezek az elmosódó határok nem véletlenek. Ez egész egyszerűen az a helyzet, amelyet a deixis kultúrtechnikai műveletei határoznak meg. Ez a markáns elkülöníthetetlenség szintén részét képezi Mendieta telepprojektjének is: „para poner en asiento los muchos españoles que andan vagueando.”[34] A spanyolokat pueblos formados­ban kell összegyűjteni, vagyis rácsalapú városokban. A poner en asiento kifejezés telepítést és nyilvántartásba vételt is jelent. A spanyol gyarmatosítás képes volt érvényesíteni az Alberti építészetét vezérlő törvényeket – ami annyit tesz, hogy a létezők léte abban áll, hogy reprezentálhatók – egy fegyelmi és kormányzati dimenzióban azzal, hogy Alberti hálójának reprezentációs tulajdonságait a hippodamoszi sakktáblára alkalmazta. Ennek eredménye – Angel Rama emlékezetes kifejezésével élve – a felcímkézett város [lettered city].[35] A valóság eleve feltételezi az írás formáját – ez ismételt, idézett valósággá válik. Az egyének saját helyeire helyezése a padrónban (tehát a Szimbolikusban) azzal jár, hogy meghatározott koordinátákat kapnak a Valósban. Akik egykor eltévedtek, mára a helyükre kerültek.

A spekulatív rács (Egyesült Államok)

Kétszáz évvel később az USA philadelphiai kongresszusa elfogadja az 1785-ös Földrendeletet. Az Allegheny-hegységtől nyugatra eső területekre a „földet birtokló” [landed] államok (a déli Virginia és az északi Connecticut) által benyújtott igényeket követő, a „földet birtokló” és „földnélküli” államok közötti vita arra kötelezte a kongresszust, ragaszkodjon ahhoz, hogy az előbbiek lemondjanak a követelésükről, és hozzon létre egy közös területet (az Északnyugati területeket). A földnélküli államok szemében a földet birtokló társaik – amelyek igényt tartottak az Ohio folyó egész északi és nyugati részére, valamint a későbbi Kentucky területére is – azt a fenyegetést képviselték, hogy az egész konföderációt uralni fogják. Sokkal fontosabb volt azonban, hogy az Egyesült Államok nyomás alá került: le kellett dolgoznia a függetlenségi háború költségeit. Megfosztva az adóztatási jogától, a kongresszus az Északnyugati területek felmérésében és felosztásában látta a kínálkozó alkalmat arra, hogy a földeladásokból szerzett bevétellel kiegyenlítse hiteleit.[36] A XVI. századi dél-amerikai rácstól eltérően e XVIII. század végi észak-amerikai megfelelője kevésbé kormányzati technika volt, mint inkább egy terv arra, miként lehet tőkét kovácsolni a szövetségi törvényekből. A földes államok által is átengedett területek rácsos felmérése révén az Egyesült Államok területet szerzett, olyan köztulajdont, amelyet elárverezhetett szabványosított parcellánként és megszabott áron. Bár a téglalapalakú földmérés [rectangular survey], amelyet az 1785-ös földhatározat előírt, csak az Appalache-hegység és a Mississippi közötti területeket érintette, ez vált az egész földrész további kisajátításának és gyarmatosításának modelljévé. A kongresszus olyan helyzetben találta magát, amely elméletileg még nem fordult elő a történelemben: arra kapott felhatalmazást, hogy „törvényt hozzon egy olyan hatalmas terület felméréséről és elosztásáról, amelyet még el se foglaltak.”[37]

Egy, Thomas Jefferson által benyújtott javaslatot követően a kongresszus letette a voksát az egyenesekkel és derékszöggel dolgozó téglalapalakú földmérés mellett, minthogy ezt alkalmazták a New England-i államok is a gyarmatosítás korai szakaszában.[38] Ez alapvetően azt jelentette, hogy egy kerület [township] hosszúságok és szélességek alkotta rácsozatát rávetítették az Ohiótól nyugatra fekvő területekre. Kezdetben a mérés csak egy negyven mérföld széles, Pennsylvaniától nyugatra és Ohiótól északra elterülő földszakaszra korlátozódott, amely még az őslakos indiánok tulajdonát képezte. Thomas Hutchins vezetésével a földmérők a területet hat négyzetmérföldnyi kerületekre osztották „észak és dél felé futó egyenesekkel, illetve olyanokkal, amelyek ezeket derékszögben metszik amennyire pontosan csak lehet.”[39] Minden egyes terület Ohionál kezdődött az 1-es számmal, majd pedig délről északra lettek számozva a parcellái, míg maga a hét [felosztó]terület [seven ranges] keletről nyugatra kapta a számozását.

A kerületek földdarabját [township plat] „egy négyzetméternyi vagy 640 hektárnyi parcellákra”[40] osztották, és 1-től 36-ig beszámozták. A földmérőket figyelmeztették a mágneses tű változásainak jelentőségére. Mintha csak Simon Stevin hajónavigációs technikáját vitték volna a nyugati senkiföldjére,[41] „végig kellett járniuk és lejegyezniük valamennyi vonalat a valódi délkör mentén, hitelesítve mindegyik földdarabnál azt a [domborzati] eltérést, amelyet a végigjárás során észleltek.”[42] A XVIII. század végén ez – Mason és Dixon lenyűgöző teljesítménye ellenére is – elég meredek, ha nem lehetetlen rendszernek bizonyult. Hutchins földmérőinek nélkülözhetetlen eszköze nem a délkör volt, hanem az iránytű [circum­feren­tor], „egy sima iránytű keresővel [sight vanes] felszerelve, és egy gömbre szerelve, illetve egy foglalattal megtámogatva, amely ráillett egy Jákob-pálcára vagy háromlábú állványra.”[43] A határozat továbbá azt is kikötötte, hogy a kerületek és a parcellák miként adhatók el. Északról délre, keletről nyugatra az egész kerületek és a parcellánként eladott kerületek váltották egymást, kiadva a jólismert sakktáblát.[44] A kormány szívesen fogadta az aranyat, az ezüstöt, a váltót és a hitelelengedést fizetségül.[45] A kormány mindegyik kerületen belül megtartott négy parcellát, a 8-ast, 11-est, 26-ost és 29-est egy jövőbeni üzlet reményében, a 16-os pedig az állami iskolának lett fenntartva.[46] Ideális esetben mindegyik parcellához tartozott egy jótállási jegy vagy kötelezvény. A rácsmintázatok, a gyarmatosítás és az ingatlanspekuláció egybeestek. „Az így kijelölt földet könnyen azonosította a telepes, a bankár, az uzsorás, és ha kellett, megtalálta a sheriff és az iskolafelügyelő.”[47] Mihelyst a kongresszus spekulánsokkal kezdett tárgyalni, az amerikai kontinens földje [soil] olyan átviteli rendszer tárgyává vált, amely előmozdította ugyan az ingatlankereskedelmet, de nem mindig biztosította a föld optimális parcellázását letelepedési célokra. Mert bár a földmérőket utasították arra is, hogy terepmunkájuk során vegyék számba a föld minőségét, a vizet és egyéb természeti erőforrásokat, a vásárlók könnyen egy mocsár, egy homokzátony vagy egy őslakosokhoz tartozó terület darabjának tulajdonosaivá válhattak. A pénzügyi és elméleti spekulációk szinonimákká váltak. „Ez a rendszer nem csupán egyszerűbbé tette a földadásvételt, ami közrejátszott a földfoglaló társaságok és – mellékesen – a spekulánsok sikereiben, de hozzájárult azon álláspont elterjedéséhez is, hogy a föld árucikk.”[48] Míg a spanyol padrón a rács és nyilvántartás kormányzati megkettőzésével reterritorizálta a gyökerüket vesztett európaiakat, a kongresszus magát a földet deterritorizálta. 1785-ben a legkisebb eladásra szánt parcella 640 hektár kellett legyen – az adásvétel megkönnyítése érdekében a minimumot először 320-ra csökkentették, majd 160-ra, 80-ra, végül pedig 40 hektárra.

A Hét terület földmérése [Seven Ranges survey] eredményesen formálta meg az Egyesült Államok egész nyugati területét. A kerületrács az ismételhetőségre épült: fő jellemzője a projektivitás, vagyis magában foglalja a lehetőséget, hogy végül az egész észak-amerikai kontinenst lefedje. A tér uralására irányuló kultúrtechnikaként a rács nem az urbánus telepek potenciálisan végtelen terjeszkedéseként jelenik meg, hanem ténylegesen a teljes földterületre vetődik. Ez különbözteti meg az USA földmérését a római centuriatiótól és a spanyol várostervezéstől. A telepek többé nem központok, amelyek centrifugális terjeszkedésbe kezdenek, hanem parcellák egy homogén rácsozatban, amely az egész területet beteríti. Ha a spanyol gyarmatosítás mindent összevetve egy városi ügy volt, Jefferson víziója alapjaiban városellenes, hiszen az az ősi mítosz fűtötte, hogy a városok a bűn emésztőgödrei, míg a vidéki élet elősegíti [nurtures] az erények természetes burjánzását. Amerika nemzetállamnyi kertvárossá alakítása előreprogramozott volt. Míg a római centauriatio és a spanyol gyarmatosítás által létrehozott rácsok a középpontjaiktól kifelé terjeszkedtek egymás felé meglehetősen véletlenszerűen, a szélességi körök és délkörök észak-amerikai rácsa az egész területet lefedi. Ezért az utóbbi modelljéül a római castrum és a hippodamoszi sakktábla helyett a hosszúságok és szélességek ptolemaioszi rácsa szolgált.[49] A végtelen, „templomok, tornyok, házak és messziről látható hegycsúcsok”[50] nélküli erdőkkel szembesülve a teodolitokkal és mérőasztalokkal dolgozó hagyományos európai földmérési módszerek hatástalannak bizonyultak. Mivel a föld annyira tagolatlannak tűnt, mint az óceán, a korai gyarmatosítók a mérőlánchoz, valamint a hajózási navigáció eszközeihez folyamodtak, mint amilyenek az iránytű, a Jákob-pálca vagy a szélességekből és hosszúságokból álló háló, amely a bolygóköpenyt meghatározza.[51] Az óceánról a szárazföldre történő átvitelben a rácsozat az egész területet magában foglalja, nem pusztán a városi teret: a 48 összefüggő [continental] állam területének 69%-ára megszakítás nélkül kiterjesztették a téglalapalakú földmérést.[52] Amint jóváhagyták a föld téglalapalakú kerületekre és parcellákra történő rácsalapú felosztásának elvét, bürokratikus mechanizmusokat foganatosítottak [put in place] annak érdekében, hogy az egyenesek folytatódjanak az Ohio folyótól nyugatra. „Csaknem semmi nem állta ennek útját. Az egyenesek a prérin, dombokon, hegyeken, mocsarakon és sivatagokon, sőt még sekély tavakon keresztül is terjeszkedtek.”[53] Ahogy Catherine Maumi megjegyzi, az emberek soha ezelőtt nem rendelkeztek azzal a lehetőséggel, hogy ilyen bürokratikusan és erőszakosan szembesüljenek „az entitással, amelyet térként ismerünk.”[54]

1796 után a téglalapalakú földmérést kiterjesztették a régi, megmaradt északnyugati és délnyugati területekre, illetve más olyan területekre is, amelyeket az Egyesült Államok megszerzett magának. A kerület a kormányzati célok alapvető egysége lett: az adóztatásé, a népszámlálásé, az elektori kerületeké és az útépítésé. Nagyon jellemző tehát, hogy az USA kartográfiája legalább annyira alapszik összefüggő mérési terveken, mint térképeken. Ezek a tervek olyan könyörtelen szerkezetet hoztak létre, amely előrevetítette a vadon eljövendő kisajátítását. Semmi sem maradt érintetlenül: a téglalaprendszer biztosította, hogy egy talpalatnyi föld sem marad úr nélkül, ahogy ez gyakran megesett a Virginia által követelt déli területeken. Legyen szó vadonról, fennsíkról, erdőről vagy mocsárról, a téglalapalakú kerületek és körzetek egységes rendszere – tervezet és vetület egyaránt – mindenhez hozzárendelte a saját helyét. Nincs olyan, amire ne terjedne ki a rács.[55]

A háromdimenziós rács

Ha egy harmadik derékszögű tengelyt is hozzáadunk a geodéziai rácshoz, egy háromdimenziós szerkezet bomlik ki. Az építészet ennek megfelelően a képalkotás, a kartográfia és a kormányzati rácsok további dimenziójaként is érthető. A Bauhaus építész és a Gropius-tanítvány Ernst Neufert – a nagy hatást magáénak tudó Bauordnungslehre könyv szerzője – legalábbis így látta. Az először 1943-ban megjelent kötet, amelyhez Albert Speer, a náci fegyverkezési miniszter, a haditermelés irányítója, valamint Hitler főépítésze írt előszót, lefektette a rácsozat minden szintű teljes szabványosításának és totálizálásának módszerét: a rostély nem pusztán épületeket köt össze egy adott telken, és határozza meg azok pozícióját és arányait, hanem a szélességgel és hosszúsággal dolgozó rácsozathoz hasonlóan kiterjed az egész glóbuszra is. Neufert rácsa a sima felületen történő navigációt a saját-helyen-lét mindenütt jelenlevő paradigmájává változtatta: „Akárcsak az óceánon, a négyzetrács (megengedi) nekünk […], hogy azonnal és egyértelműen meghatározzuk az épületek, illetve bármely más építmény helyzetét. Amikor egy normához idomulva építünk, az épületek elkerülhetetlenül illeszkedni fognak ehhez a rácsozathoz.”[56] Neufert mérési tervei és lokalizáló rácsa ezért a Google Earth által megvalósított mátrix képernyő és a globális koordinátarendszer összekapcsolódását előlegezik meg. Globális mértékben teszik potenciálisan lehetővé az egyes épületek pontos helymeghatározását. Az épület szintjén pedig arra szolgálnak, hogy meghatározzák minden egyes tárgy méretét és pozícióját a házban, a falaktól az ajtókon és ablakokon keresztül a lépcsőkig és a bútorokig.[57]

Ha Neufert normái határoznák meg a teljes ipari termelésünket, akkor az új épületek éppen olyan hibátlanul [seamlessly] illeszkednének bármilyen új telepbe, mint az ajtók bármilyen ajtókeretbe vagy a zongorák bármilyen társalgóba [drawing room]. Igaz, Neufert saját ötletei hasonlóan jól illeszkednek azon totalizáló, gyakran fantaszta szabványosítási vállalkozásokhoz, amelyek a XX. század elején ütötték fel a fejüket. Gondoljunk csak a Wilhelm Ostwald és Karl Bührer által megálmodott „világformátum”-ra,[58] amelynél a szabványosított irodaépületben található szabványosított kabinet szabványosított fiókját megtöltő szabványosított kartotéklapok mindössze arra szolgáltak, hogy a globális szabványosítási rendszer n-edik alosztályát adják ki.

Kibomolva három dimenzióba, és vertikálisan, illetve horizontálisan ismételve a rácsozat többet tesz az építészet terének puszta meghatározásánál, és maga válik építészetté. A XX. század kezdetén a betonhoz és fémvázhoz hasonló új technológiák és anyagok lehetővé tették egy épület belülről kifelé történő megépítését. Mies van der Rohe számára csak egy épülő felhőkarcoló lehetett valódi felhőkarcoló, a fémcsontváz csak addig tudta átláthatóvá tenni az építési tervet, amíg oldalait nem burkolták be.[59] Mies számára ezért az üvegburkolat nem volt más, mint kompromisszum az elkerülhetetlennel. Az egyik lehetséges építési eljárás az, ha az ember a legkisebb térbeli elemmel kezd, a cellával [cell].[60] Egy másik a fémszerkezetre és a szabad elrendezésre figyelés. (Le Corbusier programszerűen plan libreként utalt erre a modellre.) A burkolat már egyik esetben sem a tartószerkezet része, vagyis bármilyen dizájn megvalósítható vele. „Az 1920-as évek racionális építészeti utópiája abban állt,” írja Walter Prigge „hogy a legkisebb térbeli sejtből [a cellából] uniformizált világot építsenek.”[61]

Le Corbusier, a modern építészet hőse azon építészeti nézet úttörője volt, amelyben a cellák (cellules) az építkezés legkisebb és leggyakoribb elemeként funkcionáltak. Történetileg ez a beállítódás a fegyelmi társadalomban és a biológiában gyökeredzik. Egyrészt a fegyelmi építészet azon kiterjedt hagyományából ered, amely magában foglalja mind a szerzetesi cellát, mind a börtöncellát. A cella hangsúlyozása a legkisebb lehetséges emberi élettérként rávilágít arra, hogy a modern építészet térbeli szabványosítással kapcsolatos rögeszméje a fegyelmi társadalom alapvető elemének általános érvényre juttatása. Másrészről Le Corbusier a sejtbiológia diskurzusára támaszkodik, amely a cellát az élet legalapvetőbb építőkockájának tartja. Ugyanakkor Le Corbusier celluláris építészetének valódi modellje nem a növény vagy a börtön, hanem a gép. Nem véletlen, hogy emberekre szabott cellákról és a cellaalapú „lakozógépről” [machine à habiter] alkotott elképzeléseit egy óceánjáró fedélzetén dolgozta ki. A hajó kabinjai Le Corbusier szemében a celluláris elv optimális megvalósulását jelentették, amelyet a tengeri közlekedés térbeli korlátozásai követeltek meg. Az emberre szabott, 15.75 négyzetméteres, cellaszerű kabinok pontosan igazodnak az 1929-ben Bordeaux-ból Buenos Airesbe tartó hajó luxuslakosztályainak méretéhez.

A cella már az 1920-as évek elején Le Corbusier építészetelméletének központi eleme volt. Az Argentínában és Brazíliában tartott 1929-es előadássorozata keretében pedig bővítette a celluláris koncepcióját: már nem a családokra szabott egységek megtervezéséről volt szó, hanem hárommilliós városokéról. A gyarmati és potenciálisan végtelen rácsalapú teleptopográfia kontinensén Le Corbusier kihirdette építészeti vízióját, amely a moduláris dizájn szabványosított, iparilag előregyártott és könnyen szállítható lakócelláin alapult.

„Emberre szabott mérték: 15 négyzetméter. [… A] lakás, az iroda, a műhely, a gyár […] a szabványosítás, az iparosítás és a hatékonyság új formáit fogják alkalmazni. […] Elérjük azt, hogy házat szabványelemekből állítanak majd össze, amelyeket gyárakban készítenek, az iparosítás tökéletesíti – akár a gépkocsi testét –, és szerelőmunkások állítják fel őket. […] A szab­ványosítás révén megvalósuló iparosítás eljárásmódjai természetes úton vezetnek a jövő felhőkarcolóihoz, amelyek formáját az emberre szabott cellák egymásra illesztése határozza meg. […] Sokszorosítsuk a lakás szabványelemeit. […] A lakásokat nem méterekben, hanem kilométerekben kell megtervezni.”[62]

Le Corbusier a pilótaíró Antoine de Saint Exupéryt kérte meg, hogy Argentína, Brazília és Uruguay lankái felett repítse őt. A gyarmati városok 1200 méterről feltáruló sakktábla-topográfiája meggyőzte Le Corbusiert, hogy „[e]z az amerikai ország síkra szabott.”[63] Földet érve vázlatokat kezdett készíteni egy új Montevideóról, Uruguayról és brazíliai Sao Paulóról. A repülőgép tervezőeszközzé vált: madártávlatából a jövő dél-amerikai városa a kartográf rács részének tűnik. Az egész világra kiterjedő rács képét mutatva a jövő Sao Paulója két hatalmasra bővített fémcsontvázépítményből [viaduktokból] áll majd, amelyek egymást derékszögben metszik; rajtuk főút halad, kereszteződésüket pedig felhőkarcolók szegélyezik. A szé­lességek és hosszúságok alkotta rács a spanyol gyarmattelepek rácsozatos topográfiájához illesztve feltárja projektív természetét.

A szabványosítás általi racionalizálás nem csupán a laktanyákhoz vagy a konténerházakhoz hasonló időszaki építményekben jelenik meg,[64] hanem azon monumentális lakóépítmények látomásaiban is, amelyeket Neufert könyve tartalmaz. Akár egy futószalag, a kötöttpályás, csúsztatásos építőgép egyik cellakockát a másik után helyezi. A háromdimenziós rácsozat továbbviszi a kétdimenziós topografikus rács korlátlanságát.

A rácsok ezen összekapcsolódásából alakította ki Le Corbusier és Neufert azt a jövőképet, amely sok tekintetben a jelenünk. A mátrixrácsozat és a GPS összeolvadása annak az ope­racionalizált deixisnek a globális jelenlétét biztosította, amelynek a gondolata először a rácsszerkezet és a nyilvántartás által formált dél-amerikai telepekkel kapcsolatban fogant meg. Van-e valami, amivel jobban lehetne jellemezni médiakultúránk alapvető elemeit, mint azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a kartográf, a topográf, a tervezési és a képalkotási rácsok egymásba fordíthatóságára? E rácsok átfordíthatóságával és a vonatkozó mérési technikákkal összekapcsolva a rácsozat – e csodálatra méltó kultúrtechnika – a tér mediatizációjának alapjává vált, amely elől szinte semmi nem menekülhet.

Fordította: Smid Róbert

(Megjelent a Tiszatáj 2017/2. számában)

JEGYZETEK

[*] Bernhard Siegert, (Not) in Place: The Grid, or, Cultural Techniques of Ruling Spaces = Uő., Cultural Techniques: Grids, Filters, Doors, and Other Articulations of the Real, Fordham UP, New York (NY), 2015, 97–120. A fordítást az eredetivel egybevetette: Keresztes Balázs. [Az alcím többszörös szó­játék; a „ruling” egyrészt a kormányzásra és (navigációs) kormányozásra, az uralkodásra és uralásra, valamint az effajta szabály- és rendelethozatalra vo­natkozik, másrészt a vonalra (és a vonalzóra), ezen keresztül a szabályozásra és szabványosításra. Ráadásul az -inges alak ugyanúgy jelentheti azt, hogy a terek saját uralási technikáiról van szó, mint azt, hogy a terek uralásának technikáiról.]

[2] Xenophón filozófiai és egyéb írásai, szerk. Németh György, Osiris, Budapest, 2003, 73.

[3] Ua. [A Siegert által idézett angol fordításban az szerepel, hogy az ember számára nincs megállapított hely.]

[4] [E rövid mondat csimborasszója az alcímben egymásba játszott geometriai és társadalmi di­men­ziók­nak: az egyesítés itt a cellaegyesítés (merge) értelemben értendő, míg a kormányzás (gover­nance) szó politikai horizontja ezt hívja elő a reprezentációból is. A „geared toward” kifejezéssel pedig a szöveg szintén egy mechanikus-precíziós logikát érvényesít, valamifajta műszerre, fel­sze­re­lésre allu­dálva: finomhangolása vagy átszerkesztése valaminek valamilyen cél érdekében.]

[5] Gilles Deleuze, Foucault, University of Minnesota Press, Minneapolis (MN), 1988, 34.

[6] Michel Foucault, Miért tanulmányozzuk a hatalmat? I-II (?), Polisz, 1990/2, 7.

[7] L. Rosalind Krauss, Grids, October, 9 (1979), 50–64.

[8] Leone Battista Alberti, A festészetről, Balassi, Bp., 1997, 103.

[9] L. Karin Leonhard – Robert Felfe, Lochmuster und Linienspiel: Überlegungen zur Druckgrafik des 17. Jahrhunderts, Rombach, Freiburg, 2006, 29–36.

[10] L. Brigit Schneider, Textiles Prozessieren: Eine Mediengeschichte der Lochkartenweberei, Diaphenes, Zürich, 2007.

[11] Alberti, A festészetről, 51.

[12] Uo., 103. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ki találta fel a kalitkafátyolt [threaded veil]. Néhány művészettörténész Filippo Brunelleschi mellett teszi le a voksát, akinek Alberti az A festészetről értekezés olasz nyelvű változatát dedikálta. Azt beszélik, hogy Brunelleschi a firenzei keresztelő­kápolna burkolatának vázlatához egy velót használt, amellyel bizonyította a központi perspektíva „igazságát” (vö. Volker Hoffmann, Filippo Brunelleschi: Kuppelbau und Perspektive = Saggi in onore di Renato Bonelli: Quaderni dell’istituto di storia dell’architectura, szerk. Corrado Bozzoni – Giovanni Carbonara – Gabriela Villeti, Multigrafica Editrice, Róma, 1992, 323.). Ismeretes, hogy Brunelleschi négyzetrácsos lapot használt ahhoz, hogy topografikus lajstromba vegye a régi római romokat. Életrajzírója, Antonio Manetti szerint Brunelleschi „mérési rajzokat készített a római épületekről, felhasználva ismereteit a szabványos földmérési technikákról. […] Eredményeit pergamendarabokra rögzítette […] a lap négyzetekre osztásának révén arab számjegyekkel és olyan karakterekkel, ame­lyeket egyedül Filippo értett (Martin Kemp, The Science of Art: Optical Themes in Western Art from Brunelleschi to Seurat, Yale UP, New Haven [CT], 1990, 11f.). A csillagász Paolo dal Pozzo Toscanelli, Brunelleschi feltételezett barátja, a négyzetrácsos papírt, a vonalakat és az oszlopokat jelölő indiai számjegyeket használta megfigyelései feljegyzésére. Antonio di Pietro Averlino, aki Fila­re­teként is ismert, részletesen ecseteli a Trattato di architettura (1461–1464 körül) a négy­zetrácsos papír hasznosságát az építészetben, leginkább a méretezésre való tekintettel, hiszen így a méret­arányos tervrajzok lehetővé teszik az olvasók számára, hogy érzékeljék az elképzelt épületek arányait. (vö. Filarete, Tractat über die Baukunst nebst seinen Büchern von der Zeichenkunst und den Bauten der Medici, szerk. Wolfgang von Oettingen, k. n., Bécs, 1890, 86.)

[13] Alberti, A festészetről, 101.

[14] Jóval Alberti előtt az olyan festők, mint Giotto is szenvedtek attól a problémától, hova helyezzék a nimbuszt a képen, hogy azzal a mélység illúzióját keltsék. Hova kerüljön például az angyali fényesség profilból? És hova hátulról? A páduai Scrovegni kápolna glóriái például perspektivikus skurcolással lettek megrajzolva. További részletekért l. Wolfgang Braunfeld, Nimbus und Goldgrund: Wege zur Kunstgeschichte 1949–1975, Mäander Kunstverlag, Mittenwald, 1979, 12–5.

[15] [Az angolban a „figure” szó ugyanúgy jelent alak(zat)ot, mint adatot]

[16] Hubert Damisch, The Origin of Perspective, MIT Press, Cambridge (MA), 2000, xxi.

[17] L. Brian Rotman, Signifying Nothing: The Semiotics of Zero, Stanford UP, Stanford (CA), 1993.

[18] L. Oswald Ashton Wentworth Dilke, The Culmination of Greek Cartography in Ptolemy = Cartography in Prehistoric, Ancient and Medieval Europe and the Mediterrenaen, szerk. John B. Harley – David Woodward, University of Chicago Press, Chicago (IL), 1987, 177–200.

[19] Vö. William Boelhower, Inventing America: A Model of Cartographic Semiosis, Word and Image, 4 (1988), 482f.

[20] Joachim Krausse, Information at a Glance: On the History of the Diagram, OASE, 48 (1998), 3–30.

[21] [A « gouvernementalité » kifejezés Michel Foucault Collége de France-ban tartott, kései előadásain öltött koncepciót, és magában foglalja a kormány és a mentalitás szavakat, vagyis alapvetően azokra a gyakorlatokra vonatkozik, amelyek révén a kormány a politikai céljainak leginkább megfelelő polgárok kitermelését végrehajtja. A „governmental” szót a továbbiakban kormányzatinak fordítom.]

[22] Martin Heidegger, A világkép kora = Uő., Rejtekutak, Osiris, Bp., 2006, 70–102.

[23] Hubert Damisch, La grille comme volonté et comme représentation = Cartes et figures de la Terre, ki­állításkatalógus, Centre de création industrielle – Centre Georges Pompidou, Párizs, 1980, 30.

[24] L. James M. Houston, The Foundation of Colonial Towns in Hispanic America = Urbanization and Its Problems: Essays in Honour of E. W. Gilbert, szerk. Robert P. Beckinsale – James M. Houston, Black­well, Oxford, 1968, 352–90.

[25] Az ezt követő értekezés Oswald Ashton Wentworth Dilke, Roman Large-Scale Mapping in the Early Empire = Cartography in Prehistoric, Ancient and Medieval Europe and the Mediterranean, 213f., 212–313., 216f. és 221–24. lapokat követi.

[26] Uo., 215.

[27] Damisch, La grille comme volonté et comme représentation, 32.

[28] Arisztotelész 1267b23.

[29] Ua.

[30] Damisch, La grille comme volonté et comme représentation, 32.

[31] Libros de Cabildos de Lima, szerk. Bertram Lee, Torres Aguirre, Lima, 1935, 2, 475.

[32] Vö. Bernhard Siegert, Passagiere und Papiere: Schreibakte auf der Schwelle zwischen Spanien und Amerika, Fink, München, 2006, 130–41.

[33] Carta del Padre Fray Jerónimo de Mendieta al Ilustre Señor Licenciado Joan de Ovando, del Consejo de S.M. en la Santa y General Inquisición y Visitador e su Real Consejo de Indias = Nueva Colección de documentos para la historia de México, szerk. Joaquin García Icazbalceta, Editorial Salvador Chávez Hayhoe, Mexikóváros, 1886–92, 123.

[34] Idézve: Norman F. Martin, Los vagabundos en la Nueva Espana, siglo XVI, Editorial Jus, Mexikóváros, 1957, 60.

[35] L. Angel Rama, The Lettered City, Duke UP, Durham (NC), 1996. [Rama a la ciudad letrada kifejezésen inkább „írástudó város”-t értett arra való tekintettel, hogy az írástudók (letrados) voltak a várost irányító hivatalnokok.]

[36] L. George W. Geib, The Land of Ordinance of 1785: A Bicentennial Review, Indiana Magazine of His­tory, 81 (1985), 1–13.

[37] Vernon Carstensen, Patterns on the American Land, Publius, 18 (1988), 33.

[38] A XVIII. század elején Connecticut, Massachusetts és Maine földrendezése intézményesítette a kerü­le­tet a terjedelem központi hordozójaként. Szigorú irányelveket fektettek le: a családok kerületbeli szá­mától kezdve a telkek méretének a kiosztott földhöz képesti arányán keresztül egészen a helyi is­koláig, és hogy hány hektárnyi zöldterület legyen (vö. Catherine Maumi, Thomas Jefferson et le projet du Nouveau Monde, Éditions de la Villette, Párizs, 2007, 84; Geib, The Land Ordinance of 1785, 6.). Más­hogy álltak hozzá a dologhoz délen: „a déli rendszerben a földvásárlás olyan tanúsítványok mel­lett történt, amelyek mindössze a hektárokat és általános elhelyezkedést igazoltak. Ha egyáltalán volt földmérés, az csak akkor történt meg, ha egy kedvező helyen egy megfelelő méretű telken tör­tént.” (Ua.).

[39] An Ordinance for Ascertaining the Mode of Disposing of Lands in the Western Territory (1785. május 20-án az Egyesült Államok Kontinentális Kongresszusa által) = Journals of the Continental Congress 1774–1789, vol. 28, szerk. John C. Fitzpatrick, U. S. Governmental Printing Office, Washington D. C., 1933, 375.

[40] Uo., 376.

[41] L. Simon Stevin, The Haven-Finding Art, or, The Way to Find any Hauen or Place at Sea by the Latitude and Variation, G.B.R.N. and R.B., London, 1599.

[42] An Ordinance for Ascertaining the Mode of Disposing of Lands in the Western Territory, 367f.

[43] Geib, The Land Ordinance of 1785, 12.

[44] Vö. Hildegard Binder Johnson, Order upon the Land: The U. S. Rectangular Land Survey and the Upper Mississipi Country, Oxford UP, New York (NY), 44 és 143.

[45] An Ordinance for Ascertaining the Mode of Disposing of Lands in the Western Territory, 367f.

[46] Johnson, Order upon the Land, 44.

[47] Carstensen, Patterns on the American Land, 31. L. még Stefan Kaufmann, Soziologie der Landschaft, VS Verlag für Sozialwissenschaften, Wiesbaden, 2005, 172.

[48] Johnson, Order upon the Land, 219.

[49]   Kaufmann, Soziologie der Landschaft, 185.

[50] Idézve: The Shape of the World, szerk. Simon Berthon – Andrew Robinson, George Philip, London, 1991, 152.

[51] Maumi, Thomas Jefferson et le projet du Nouveau Monde, 43. A mérőlánc egy plusz eszköz volt a kelet–nyugat irányú távolságmérések során. A hajózási kartográfiának az észak-amerikai területre történő átvitelének, illetve az amerikai táj óceánként való elképzelésének részletes elemzéséhez l. Kaufmann, Soziologie der Landschaft, 185–207, illetve 210–3.

[52] Johnson, Order upon the Land, előszó, n. p.

[53] Carstensen, Patterns on the American Land, 31.

[54] Maumi, Thomas Jefferson et le projet du Nouveau Monde, 12. Az észak-amerikai téglalapalakú föld­méréshez még l. William D. Pattison, Beginnings of the American Rectangular Land Survey Systems 1784 –1800, Arno Press, New York (NY), 1979., illetve Norman J. Thrower, Original Survey and Land Subdivision: A Comparative Study of the Form and Effect of Contrasting Cadastral Surveys, Rand McNally, Chicago (IL), 1966.

[56] Ernst Neufert, Bauordnungslehre: Handbuch für rationelles Bauen nach geregeltem Mass, Ullstein, Frank­furt/M, 1961, 95.

[57] L. Alexander Klose, From Grid to Box: The Containerization of Modern Architecture, előadás a prágai Goethe Intézetben 2005 október 7-én a City-Media-Space workshop keretében, elérhető az inter­neten: http//http://www.containerwelt.info/ordner_eigene_texte.html (2016. november 16.).

[58] Az 1911-ben Karl Bührer és Adolf Saager alapított Die Brücke: Internationales Institut zur Organisierung der geistigen Arbeit célja az volt, hogy globális mércékkel próbálják megoldani azon prob­lémákat, amelyek a tudományok nemzetköziesedése miatt merültek fel.

[59] L. Ludwig Mies van der Rohe, Hochhausprojekt für Bahnhof Friedrichstrasse in Berlin (1922) = Frühlicht 1920–1922: Eine Folge für die Verwirklichung des neuen Baugedankens, szerk. Bruno Taut, Ullstein, Frankfurt/M, 1963, 213.

[60] [A szövegben végigvitt ambiguitás magyarul visszaadhatatlan: a cell ’sejt’ és ’cella’ jelentéseit szövi egymásba. A Corbusiernél feltűnő „lakozógép” ezért egyszerre cellaalapú és sejtalapú, vagyis em­berre szabott helyen biológialag működik. A reprodukció tekintetében allúzió fedezhető fel Siegert szövegében Neumann János celluláris (önprodukciós) automatáira is.]

[61] Walter Prigge, Typologie und Norm: Zum modernen Traum der industriellen Fertigung von Wohnungen = Constructing Utopia: Konstruktionen künstlicher Welten, szerk. Annett Zinsmeister, Diaphenes, Zürich, 2005, 74f.

[62] Le Corbusier, A Dwelling at Human Scale = Uő., Precisions on the Present State of Architecture and City Planning, MIT Press, Cambridge (MA), 1991, 90f., 95, 97f. és 100.

[63] Uő., American Prologue = Uo., 3.

[64] A laktanyákhoz l. Axel Dossmann – Jan Wenzel – Kai Wenzel, Architektur auf Zeit: Baracken, Pavil­lons, Container, B-Books, Berlin, 2006. A konténerházakhoz l. Alexander Klose, Das Container-Prin­zip: Wie eine Box unser Denken verändert, Mare, Hamburg, 2009.