Hűvös tükör

Az 1989-es felszabadulásnak az lett a következménye, hogy kialakult a háborús értelmiség.

Nem szeretnék apokaliptikus trombitákat fújni, de ha meggondolom, milyen reményekkel indultunk útnak, hogy azt sem tudtuk igazán, hogy útnak indultunk, csak szálltunk, éltünk, reméltünk, hiszen 1989 előtt a legsötétebb diktatúrában éltünk. És a környék is diktatúrákban élt, ha nem is a legsötétebben. Reméltünk jobb életet, az egyenjogúság és a privatizáció csodáit, magas életszínvonalat és főleg, legalábbis én, nagyvonalúságot. Ehelyett jött a korrupció, az egyenlőtlenség (mely, tévedés ne essék, nem nagyobb katasztrófa és képmutatás a demagóg egyenlőségnél), az ostobaság, az elkeseredés, a rasszizmus és a nácizmus.

Mindennek következményeként kialakult a háborús értelmiség. Eliade, Cioran, Szabó Lőrinc, Gottfried Benn, Pound, Celine – egészen káprázatos emberek mondtak égbekiáltó marhaságokat és galádságokat a második világháború előtt is. Úgy látszik, a mechanizmus mindig ugyanaz: jön egy pojáca (sok pojáca, de mindegyik országban egy, aztán egyetlen hatalmas), és karizmatikus blöffjeivel meghódítja azokat, akik szellemileg amúgy is a világ megváltása irányába törnek – hová, mire is törnének? Kevés Hamvas van, nem is lehet feladatul kiróni senkire, hogy Arlequin legyen. Vagy tán inkább fordított a folyamat: marhaságokat és galádságokat mondanak, és alig várják, hogy valaki valóságos hatalommal rendelkező ember is mondja őket végre.

Azért soroltam a káprázatosakat, mert a magyar kultúrában még mindig létezik az a hajnali fényben derengő elképzelés, hogy aki nagy alkotó, az tévedhetetlen és makulátlan. Nos, ezek mind nagy alkotók, mégis tévedtek, méghozzá lelkesen.

Egészen elkeserítő látni, hogy a kommunista diktatúra milyen mély lelki szükségletet, az örökös utálat szükségletét elégítette ki a puszta létével is. Az tévesztett meg bennünket, hogy akkor azt hittük, mert az volt a látszat, hogy a zsarnokot utálják. 1989 után derült ki fokozatosan, és robban ki riasztó erővel mostanában, hogy a zsarnokot kizárólag azért utálták, mert oly lávás lelki orgazmus valakit, bárkit utálni. Lehetőleg természetesen sokakat, százezreket, milliókat, és persze egyszerű címkék mögött lélegző embereket: migránsokat, zsidókat, románokat, szlovákokat, arabokat, melegeket, hajléktalanokat, tényleg bárkit. Ez a nemzedék a délszláv térség kivételével még igazi háborút sem látott, Románia kivételével forradalmat is alig, hát könnyen trappol a háborúba.

És a nagy alkotók mögött ott a kis alkotók, a középszerűek, a szellem és a tehetség viceházmestereinek őrjítő tömege. Írók, történészek, újságírók, tanárok, lelkészek, színészek, festők, szobrászok, operaénekesek, rendezők, moderátorok – diplomások, akik elárultak mindent, a tehetséget, az okosságot és az együttérzést egyaránt. Akik nem ormok, ezért könnyebben megközelíthetők az arctalan tömeg számára, és akikre mégis ájult pihegéssel lehet hivatkozni: „ő is azt mondta!”

Nagyon kíváncsian várom ennek a mai embertelen gyűlöletnek a remekműveit, amelyek tétel nélküli hűvös tükröt tartanak a fröcsögőknek. Bizonyára meg fognak születni, bár azt már nem remélem, hogy a morális inszanitécek elszégyellik magukat.

Demény Péter