Tiszatájonline | 2017. június 24.

Ki volt Úr, ki csak cifra szolga?

JUHÁSZ FERENC: A VÉGTELEN TÜKRE
Ilyen mesterség a lírikusé! Engesztelhetetlen hódítóvá kell edződnie, ha (Juhász Ferenc szavával) a létkoszos valóságot saját kezűleg akarja lefürdetni az alkotásban. Ez a követelmény determinálja az embert mint költői erőközpontot. Az elvárásnak persze megvan a maga metafizikai oka: az írás részesedés a teremtésből. Hozott anyagból kivitelezett valóságalapítás… – KELEMEN LAJOS KRITIKÁJA

JUHÁSZ FERENC:
A VÉGTELEN TÜKRE

Ilyen mesterség a lírikusé! Engesztelhetetlen hódítóvá kell edződnie, ha (Juhász Ferenc szavával) a létkoszos valóságot saját kezűleg akarja lefürdetni az alkotásban. Ez a követelmény determinálja az embert mint költői erőközpontot. Az elvárásnak persze megvan a maga metafizikai oka: az írás részesedés a teremtésből. Hozott anyagból kivitelezett valóságalapítás.

Az, hogy valaki költő, az istenség antropomorfista megnevezése, és mivel istensége nem szükségszerűen apodiktikus: hol a bőségből, hol a hiányból kombinálja ki az önnön mércéje szerinti teljességet. Kiből a szellem beszél, okot mindig talál. „Szívembe egyre mélyülő kutat ásott … a hiány” – írja egy helyütt Juhász Ferenc A végtelen tükrében.

Hogyan függ össze pályakezdése a gyötrő kollektivitás korával; az én meg a világ közötti tátongó idegenséggel; azután hogyan adja meg egy költői iskola, egy bizonyos stiláris-szemléleti törekvés (néha eltúlzott) jellegét; hogyan kapaszkodik (zárkózik) bele lényének abba a felébe, amely az ifjúkori szerepekből való kilépés és a lázadás módozatait keresgéli; micsoda, már-már tudósi lelkiismerettel és attitűddel rajongja és rettegi az anyagot; micsoda kiváltságos zsenialitással szökdösik ki a történelemből, s talál utat még életében az örökkévalósághoz? Mennyi tevékeny vonatkozás nyughatatlan e költőben!

És Juhász Ferenc pályája – kivételesen zaklatott ritmusában is (hiszen az ember egész életén át ingadozik és állandósul) – bizonyos folyékonyságot mutat. Ami nem egyéb, mint emberi és alkotói harmóniáival és diszharmóniáival összenőtt, az egész lényét átható, szinte transzcendens vágy (némi túlzással szólva: jóformán erotikus kívánkozás) a végtelen felfogása és kifejezésbeli megragadása után. Alighanem csakis akkor jutott volna el a teljes kielégülésig, ha nőül vehette volna a végtelent.

Az intellektus és a szív mély vonzódása még az alkotás legmérnökibb műveletei során is találkozik azzal az ösztönös érzéssel, melyet az ember az élet iránt táplál. Világosságot óhajt és otthont. E világosság és ez az otthon akkor érthető, akkor átlátható, ha emberi léptékű. Az élet végül is (túl immár adott ellentmondásain) mégiscsak egyfajta harmóniában éri el inspiratív erejét. A költők egy kicsivel mindenkinél szomjasabbak.

A végtelen embere (jóllehet szó sincs a két dolog okvetlen összefüggéséről) a végletek embere is. Az alkotói cselekedeteiből előtűnő lelki, szemléletbeli dualitást azonban nem lehet elintézni csupán a szimpátia vagy a respektus dimenzióiban. Mint kész, befejezett életmű, mint irodalmi jelenség: Juhász egyelőre kibogozásra váró megannyi ellentmondás. Korai, szolgáló lírai aszkézise, tehetségének olykori önszántú megalázása egy politikai kurzus kedvéért, ijesztő verbális önkívülete, valamiféle ultrabarokk szóömlés tonnás súlyai a pálya közepe táján eredt versein, fokozatos klasszicizálódása, egyre hangsúlyosabb abszolútum-éhe, azaz tépelődő, drámai istenkeresése; az az életen át kitartó belső lelkesültség, ami nála a költészetet a létezés hordozó alapjává tette: mind-mind olyan emberi-alkotói princípium, amelyek csakugyan kozmikus mértéket és léptéket igényelnek. A vele történt, hozzá fűződő nehézségek, emberi dilemmák és tragédiák dacára van benne valami örök, latinos fényérzés. Könyvének jó néhány fejezete: gyászra gyász. S mondjuk: ne lett volna mégis mámoros életrajongó? Az Istenből szőtt anyag létezésének áhítatáról beszél, a hitről, „arról a dicsőséges, vagy dicstelen matériáról, amelynek minden atomjában apró hűség-csomag, zárt élet-robbanás, vagy mint egy tiszta-szűz atombombában, Isten világot szülő szívének egy porszemnyi porcikája, a hit és hűség jövővé szerveződött diadalma.”  (Az Istenből szőtt anyag szeretete)

Juhász Ferenc egész érett, magában állóan magasrendű írásművészete gyónás és áldozás a beszéd istenének színe előtt. És A végtelen tükre se más. A szavak révén alapított létezés szókincsének további gyarapítása. A beszéd istenének színe előtt? Vagy Juhásznál a vers hozza világra tulajdon istenét?  (Ki Úr, ki csak cifra szolga?)

Annál érdekesebb, elgondolkodtatóbb, hogy e könyv, A végtelen tükre mindjárt két, a hétköznapi logika fölé kerekedni akaró, ellentmondásos szintagma címere alatt nyit. Értjük, hogyne értenénk, hogy mit sugall a könyvcím, és másodmegnevezése, a Versprózák. Érteni véljük a széles, patetikus költői gesztust, mellette a rámutatást a műfaji szintézisre. És mégis (ugyebár nem elég észrevenni, kimondani is muszáj): a végtelennek, éppen, mert végtelen nincs, nem lehet tükre, se tükörből nem észlelhető, amiképpen a verspróza fogalma is (igaz, hatra-vakra használjuk szóban és írásban) önellentmondás; éppen a vers (a szótagok szintjéig ritmizált szöveg) nem lehet soha próza.  S fordítva: a mondatok és tagmondatok ritmusára ügyelő szöveg, a próza ugyan miféle úton-módon volna betuszkolható a vers kategóriájába? Vagy a könyvkeresztelésnél is Juhász hervadhatatlan hajlama, a szintézisvágy nyilatkozik: még a formai dac vállalt félreérthetőségében is? Nem vitás, az ő egyik igen lényeges minősége a distancia. Elég gyötrelemmel, kínnal fizetett azért, hogy egyszer megadta magát az irány- vagy propagandairodalomnak („Mikor hazamegyek, / őszidőn, ha járok…. / elém fut nevetve: »te csavargó fölhő, / csókolj meg már kócos / kommonista költő« – Nagymama), és újabb tortúrákkal és gyötrelmekkel kellett fizetnie, hogy kijusson afelé a végtelen felé, amit az emberi felfogóképesség számára József Attila tett, éspedig a véges végtelen definíciójával, érthetővé és megragadhatóvá, és amire Juhász (tudatalattijában tán éppen a József Attila tapsikoló jázminjainak atavizmusát derengtetve) oly csodálatosan és borzongatóan visszhangzik: „Szép lesz majd a jázminbokor-pezsgés: / mint újszülött borjú foltosan néz, / bárányfelhő-tölgyet orral döfve lépked, / látja, mégsem érti anyját, s az egészet. / Jaj, csak én tudom mivé lett / káprázat, élet-ígéret!” (Káprázat, élet-ígéret)

A végtelen tükre az emberihez viszonyított abszurd létezésbe illeszti bele, a hódolattól a tragikai felfogáson át, s személyre szólóan, az eminens kérdést: mivé is lett valóban: káprázat, élet-ígéret? A kötet konkrét alkotói sorsok, sorsalkalmak, életpillanatok, lelkiállapotok lírai mélyelemzése. Életek rajza egy költőtől, s az ő érett írásnívójától soha vissza nem esve – olykor pedig a líraiság legmagasabb alakjában. És írástárgyul mennyi nemcsak áhítatgerjesztő, hanem asszociatív, korszakok ikonjául vehető beszédes név – találomra egynéhány: Kodály Zoltán, Tóth Árpád, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Hantai Simon, Szalay Lajos, Konok Tamás,

Láthatni: művészeknél jár, azok legbelsőbb szobáiban az az íráskép szerint prózának tűnő költészet, amely a munkáról, a létrehozott értékről, közös életélményekről ad kivált hatásos és jelentőségteljes hangokat, de több is ennél. Noha a szerző a fogalmazás apropóján többnyire egy-egy másik személy kvalitásában úszik, kiváltságos pillanataiban (jó, hát nevezzük így:) versprózája, amellett, hogy gyorsportré, alkotott elemzés, meghajlás ősök, társak előtt, az érték előtt – a legeredetibb ráadás is: tudniillik rendszerint a hiteles és szenvedélyes önfeltárás tetőpontját éri.

Kelemen Lajos   

Juhász kötetKossuth Kiadó

Budapest, 2015

158 oldal, 2990 Ft