Ilia Mihály József Attila-díjas (1972)

A közhely igazságára a tizenötödik eldobott kutyanyelv után jöttem rá: nincs nehezebb, mint arról írni, aki igazán közel áll hozzánk. Még nehe­zebb pár sort írni arról, akiről kö­tetre menendő mondanivalónk lenne.

Eldobált kézirataim egyikén megkí­séreltem megmagyarázni, miképp lehet valakinek olyan élőszóra és nyomtatott betűre egyformán jól fényképező agya, mint neki. Nem hagytam meg a ma­gyarázatot, mert lehet, egészen téves a magyarázat; de nem hagyhattam meg azért sem, mert az ilyesmi önmagában nem érdem, s nem is jellemzi eléggé Ilia Mihályt, az irodalomtörténészt, a tanárt, a szerkesztőt s az embert. Va­lóban legendás tudás birtokosa. Magam – kétévi közös munka (s talán azt is kimondhatom: barátság) mellett – igazán hites tanú lehetek. Szem- és fültanúja váltam például nemrég Bu­karestben, amint az ottani írószövet­ség egyik titkárát anyanyelvén (romá­nul) igazította ki a saját bibliográfiá­ját illetően. Csendesen, udvariasan kö­zölte vendéglátónkkal, hogy regénye, amelyről beszélünk, nem 1969-ben, ha­nem 68-ban íródott, s nem 70-ben, ha­nem még 69-ben megjelent románul, 70 tavaszán már magyarul is. Bizto­san tudja, mert ő a fordításból is­meri, minthogy vendéglátónk nyelvét, sajnos, „nem bírja kellően”.

Az író-titkár elámult kissé, majd magyarra fordítva a szót, megjegyezte:

– Ilia úr, a maga fejében ott van egész Közép-Európa…

Mindez azonban akárkinek a fejében ott lehetne, s nem jelentene föltétlen értéket. A roppant gazdag ismeretek­kel fölraktározott agyhoz azonban Ilia Mihály nagyon emberi szívet is visel. Olyant, amely programozni tudja az információkkal teli agyat, mely isme­reteket mire lehet s mire kell hasz­nálnia. Ismerem ezt a szívet, intimi­tásokat mesélhetnék róla. Könnyeket láttam például a „szép tudálékos szem­üveg” mögött Farkaslakán, amikor Áronka sírját sétáltuk körül. De ke­mény arcot láttam, s oly tiszta logi­kájú mondatokat hallottam, mint a Fehér-Nyikó, amint néhány perccel később – továbbhaladva Marosvásár­hely felé – Tamásinak az egész ma­gyar irodalom számára való jelentősé­géről váltottunk szót.

Mindezek elmondása jogában áll a közeli munkatársnak, barátnak. De szólni kellene arról is, miért kapta Ilia Mihály a kitüntető címet, s bi­zonygatni kellene – mint ilyenkor szokás –, mennyire megérdemelte. Ezt is megtehetném. Több érvem lenne hozzá, mint a díjat odaítélő bizottság­nak. De a lényeget, azt hiszem, a fön­tiekben már elmondtam. A díjat egyébként minden bizonnyal azért kapta, mert többet vállalt, mint amennyire választott hivatása kötelez­né. Oktatói munkája, a klasszikus ma­gyar irodalomban való búvárkodása éppen elegendő feladatot osztana reá. Ő azonban elszegődött a jelenkori ma­gyar irodalom mecénásának is, varázs­lóként sokszorozva meg önmagát, hogy ide is, oda is egész embert állít­hasson.

A díjat március 31-én vette át. A kö­vetkező naptól érvényes főszerkesztői kinevezése. A két eseményt együtt ün­nepeltük a szerkesztőségben. Ö szóda­vizet ivott, s bolondkodásaink közben jegyzetelt egy golyóstollbetéttel. Kis­vártatva előállt a júliusi szám tervé­vel. Józansága bosszantott bennünket. Hanem elégtételt kaptunk hamarosan, amint a Sajtóházból távozván elé állt Benkő Pista bácsi (most fél műszakos portás itt, valamikor Móra Ferenc kül­dönce és szedője a Szegedi Naplónál), s akkurátus kéznyújtással ekként kö­szöntötte Mihályt: – Gratulálok a ki­tüntetéshez, tanár úr! Nagy dicsőség ez Tápénak!

Az eddig józan tanár úr – legalább én így láttam – most mámorosodott meg csupán. Az ősi falut juttatták eszébe, a szülőföldet, amely küldte, s amelynek számadással tartozik. A munkát mindig a parasztősök kemény igyekezete szerint szabja magának, az ő józanságuk, akaratuk a példa.

De benne munkál az ő szerénységük is, azért lesz nehéz a róla szóló soro­kat becsempészni a lapba, amelynek immár főszerkesztője.

(Nyomdász barátaim, Priskin kolléga, segítsetek!)

ANNUS JÓZSEF

(Megjelent a Tiszatáj 1972/5. számában)