Ikonikus profán

Bács Emesének A városban címmel nyílt kiállítása a budapesti MAMŰ Galériában. A festőművész a Brassói Művészeti Líceumban tanult, majd 2004-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Képeit a hagyományos festészeti eljárások és az egyedi anyaghasználat kombinálásával „építi fel”. A festőt körülvevő világ lecsapódása jelenik meg ezekben az alkotásokban, melyekben a valóság vizuális ingerei és együttállásai ragadják meg a művész figyelmét… – LÁSZLÓ MELINDA KRITIKÁJA

BÁCS EMESE: A VÁROSBAN

Bács Emesének A városban címmel nyílt kiállítása a budapesti MAMŰ Galériában. A festőművész a Brassói Művészeti Líceumban tanult, majd 2004-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Képeit a hagyományos festészeti eljárások és az egyedi anyaghasználat kombinálásával „építi fel”. A festőt körülvevő világ lecsapódása jelenik meg ezekben az alkotásokban, melyekben a valóság vizuális ingerei és együttállásai ragadják meg a művész figyelmét, de a leíró ábrázolásmódot a különféle hordozók és applikációk által megtöri, így a vizuális formabontás gondolati síkon is hullámokat vet.

A művész fel akarja hívni a figyelmet az „egzisztenciális válság jelein túl bizonyos szellemi, lelki anomáliákra”. A fogyasztói társadalomban tapasztalható uniformizálódás és technikai fetisizmus, ahogyan Bács Emese vélekedik, egyre inkább kiöli a szemlélődés képességét, a humanizmust, s központi kérdéssé válik a perifériára szorulás és egzisztálás. Látnunk kell, fenyegető tendencia az elidegenedés, a szétesés, a kommunikációképtelenség, az érzelmi elsilányulás jelensége, a társas kapcsolatok elhalása és hiánya, a szellemi és lelki válság. Reménykeltésként megjegyzem, amikor egy szélsőség túlteng, mindig felerősödik az igény az ellenkezőjére, s az addig búvópatakként még meglévő csökevény felerősödik.

Színes utca, 80×90 cm, olaj, kolázs, farost, 2016.

Bács Emese alkotói módszere „technikai értelemben a problémák, akadályok, határok felállításán és azok leküzdésének kísérletén alapul”, így a közlekedési hálózatok térképe által szimbolikusan az életutak „szövete” jelenik meg. A festett elemek mellett felhasznált tárgyi hulladékok, maradékok, eldobott, talált dolgok által megjelenik a pillanatnyiság és mulandóság kérdése is. A káosszal szembeállított rendszer a szerkezeti rajz, az alaprajz, a térkép. A mesterséges, épített környezet az organikus természet ellentéte, egyszersmind civilizációnk sémája, az ismert és biztos kapaszkodójának megjelenítője. Bács Emese kollázs-elvű képalkotása által a rész-egész gondolatkörével is „játszik”, így a kiemelt kontúr révén a térbeliséggel, hiszen a vonal varrja össze vagy választja el a dolgokat, s az alakok sziluettje vagy éppen a ruházat mintázata összecseng a város úthálózati térképét pókhálószerűen kirajzoló vonalakkal. Pasztózus festékfelhordása, elnagyolt és tömbszerű megfogalmazása dekoratív törekvéssel társul. Hol a nagyobb, egynemű, sík felületek, hol a vonal rajzolata adja a szín- és térbeli komponálás alapját, mely az adott képi szituáció hangulatát, annak elsődleges közvetítőjeként hivatott megidézni. A fanyar színkavalkád és a zűrzavar érzetét keltő formai töredezettség, toldozott-foltozottság jellemezte városképei nem mentesek az iróniától.

Bács Emese premier planba hozott jelenetei, alakjai sok esetben a banalitás talaján mozognak. Figurális festészete jellemzően nem esztétizál, s a szépelgés nélkül megfogalmazott alakok darabosságával, esetlegességével és esetlenségével a groteszk brutalitása, „barbársága”, de nagyon is emberi mivolta mutatkozik meg, a valóság „púder” nélküli, hétköznapi arca.

Budapesten, kábelkollázs, olajfestés, deszka 60×86 cm, 2016.

Az emberi lét labirintusa rajzolódik ki; korunk és társadalmunk problémái mentén az egyén viszontagsága és küszködése vetődik fel, kérdések, állomáspontok, élethelyzetek, viszonyrendszerek, sorsok, választások és determináltság szorongató, gyötrő problematikája.

Ariadne fonalaként vezetve rajzolja ki a térképet, mint érrendszer vagy valami ujjlenyomat, így megfogalmazva a milyenségét, s megragadva a jellegzetességeit. Minden városnak megvan a maga „arca”, a távolból, magasan felülemelkedve összeáll a kép, „nagyvonalakban” láttatva a fő csapásvonalakat, de a hajszálerek, a vargabetűk és repedések, a különleges vagy járatlan utak csak egészen közelről válnak láthatóvá, bontakoznak ki. A város „arca” egyben a társadalom „arca”, lenyomata, melyen megmutatkoznak a társadalmi viszonyok, a felszín és a külcsín, ahogy a visszásságok és disszonanciák is. A társadalom nyájszerűségében az egyén szinte eltűnik, feloldódik a megszokás és lemondás, beletörődés olvasztótengelyében; ezzel felvetve az individuum egyszeriségének, különlegességének, értékességének és felelősségének gondolatát. Egyfajta felelősség – ugyanakkor döntés – az is, ha valaki nem tesz meg mindent képességeinek, tehetségének gondozása érdekében, parlagon hagyva értékeit, gyakran kényelmessége és gyávasága okán, s a könnyebbség kedvéért vállat von a benne rejlő potenciálra. S itt nem is, vagy nem csak a tanultságáról van szó, hanem az emberség elsikkadásáról; az odafigyelésről, az odafordulásról, a jószándékról, az egyenességről, a bizalomról, a féltésről, a gondoskodásról vagy a részvétről. Bács Emese ezt a távoli-közeli arcot vetíti egymásra.

László Melinda