Weöres Sándor Ady Endréről (1969)

Személyileg úgy vagyok a magyar klasszikusokkal, hogy diák koromban, gyermek koromban agyonolvastam őket, és ma szorosabb kapcsolatom azokkal a régi magyar költőkkel van, akikkel most kezdek foglalkozni, akikkel eddig még alaposan nem fog­lalkoztam. Gondolok itt Nyéki Vörös Mátyásra, vagy Bornemisza Péterre, Vályi Nagy Ferencre, Újfalvy Krisztinára, Ungvárnémeti Tóth Lászlóra, Kovács Józsefre, a rím-Kovácsra. És folytathatnám még a sort így tovább azokkal, akiknek jórészt még a nevük is ismeretlen, és életművük is nagyrészt hozzáférhetetlen, sőt, sajnos jobbára el is veszett.

Adyval, Petőfivel, Arannyal, Vörösmartyval és sorolhatnám a többi híres klas­szikusokat — akik ott állnak a könyvespolcomon —, hozzájuk bizony egyéb kapcso­latom nincs, mint hogy a könyvespolcomon állnak. S ha a házmester, vagy egy kis­gyerek kérdéssel fordul hozzám: hol található az az idézet, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja…”, vagy az, hogy „Dolgozni csak pontosan, szépen …”, ha ezek a sorok nem jutnak eszembe a verseskötetek nélkül, akkor leveszem a polcról, s megkeresem a kívánt idézeteket.

Még annyit, hogy ezek az „ismeretlen” költők csak azáltal aktuálisabbak szá­momra, hogy nehezebben hozzáférhetőek. Ha az anyaguk ugyanúgy rendezett és ki­adott, hozzáférhető lenne, mint híres klasszikusainké, akkor ugyanúgy állnának érin­tetlenül a könyvespolcomon, mint a hírességek.

Eszembe jut — bár nem egészen ide tartozik — Borsos Miklósnak egy csodálatos megjegyzése. Egyszer azt mondta nekem, hogy ő grafikában, szoborban mindig azt csi­nálja, amit még nem tud. Mihelyt már tudja, akkor tovább lép, akkor az számára már nem érdekes. Mindig azt csinálja, amit nem tud, s nem azt, amit tud. Így vagyok én is az írással is és az olvasással is. Mindig azt olvasom, amit még nem ismerek. S nem azt, amit már ismerek.

Azt hiszem, lényegében nem változott a véleményem azóta, hogy annak idején, 25 vagy 26 éves koromban a Toll-ban Adyról írtam. Az a néhány sor inkább a szemé­lyes kapcsolatot mondta el: hogy mekkora élmény volt Ady költészete, amikor talál­koztam vele, és hogy mennyire kihűlt ez az élmény, amikor már ismert dolog lett számomra. Így vagyok tulajdonképpen a világirodalom minden klasszikusával. Csak amikor foglalkozni kezdek vele, amikor még nem ismerem, akkor érdekel. Most pél­dául igen nagy szenzáció számomra Joost van Vondel, ez a Shakespeare-kortárs, hol­land drámaíró, misztériumszerző, mert nehezen jutok hozzá a munkáihoz, és keveset ismerek belőle. Vagy Kari Mikael Bellman, ez a csodálatos svéd lírikus, akit sokkal kevésbé fogok majd csodálatosnak találni, hogyha a könyvei már teljesen vagy meg­közelítőleg teljes számban a könyvespolcomon sorakoznak. Nagy szeretettel olvasgatom a késő reneszánsz vagy korabarokk Kochanowskit, Sarbiewskit, ezeket a régi lengyel költőket.De meddig? Addig, amíg a végükre nem jutok. S így folytathatnám tovább. Egyszóval, ilyen szempontból én az olvasásnak, az irodalomnak kalandora vagyok kissé. Csak addig érdekelnek a dolgok, ameddig ismeretlen számomra.

KÉRDÉS:

De ha belemegyek ebbe a játékba, akkor azt kérdezem, nem ugyanígy volt-e Ady is, aki az egész forradalmat előkészítette, és amikor az megszületett, akkor már Adyt sem érdekelte.

Nem tudom, hogy Adyt a forradalom nem érdekelte volna-e? Akkor már súlyos beteg volt, kezdődő paralízis progresszíva, tompultság, sőt pár hét múlva a halál. Nem tudjuk, hogy Adynak mi lett volna a viszonya a forradalomhoz, hogyha ott mint ép, vagy legalább megközelítőleg ép ember állhat. Ágyban fekve, a halál hamujával a szemhéjon már semmi sem érdekes. És hát Ady és a forradalom között sajnos már csak ez a viszony volt.

KÉRDÉS:

Ügy érted, hogy a kész dolgok, a kész művek egyetlen költőt sem érdekelnek?

Igen, de a forradalom nem volt kész mű, nem is válhatott azzá, hiszen pár hete volt csak, jött utána Franchet d’Esperey, jött utána Horthy. Nem akarom itt most a tör­ténelmi eseményeket ismertetni, regisztrálni. A forradalomnak nem volt annyi ideje, hogy önmaga jóságát vagy önmaga rosszaságát demonstrálja, csak hetek jutottak neki.

Ma Adyból mégis azt emelném ki, hogy nélküle nagy lyuk maradna a magyar iro­dalomban. Stílusban, eszmében, mindenben olyasvalamit jelent Ady, ami nélküle nem volna. Mint minden költőnek, természetesen Adynak is meg lehet találni, ki lehet nyo­mozni a stiláris és eszmei elődeit külföldön, belföldön, francia költészetben, régi ma­gyar költészetben stb. Egészében nem tudjuk ma már szellemi életünket Ady léte nélkül elképzelni. Egészen másképp alakult volna, másképpen kanyarodott volna a magyar irodalom útja, ha Ady nincs. Nem tudjuk, hogyan. Mindenesetre egy pótolha­tatlan ízület, egy nélkülözhetetlen fogaskerék, amit nyolc-tíz költőnkről talán elmond­hatunk, nem többről. Egyszerűen nem tudom elképzelni a XX. századi magyar költé­szetet és irodalmat Ady nélkül.

S a történelmet? Adynak különösebb beleszólása a magyar történelembe, sajnos, nem volt. Bár lett volna! Azok a radikális erők, amik Adyban éltek, a költészetben és az újságcikkekben, a maguk korában sajnos nem túl hatásos újságcikkekben fejeződ­tek ki. Nem adott a magyar történelem beleszólást Adynak. S ez elég baj, de így van. Mert bizony attól az Ady-féle ostorozástól nyugodtan ment tovább minden, amerre tudott. Nem nagyon érezték azt az ostort abban a korban! Sokkal több módja volt a tiszaistváni Magyarországnak Adynak kellemetlenkedni, mint amekkorák Ady maximálisan is csak szúnyogcsípésnek nevezhető kis bökései voltak Szabolcska Mihály, Rákosi Jenő, Tisza István és a többiek irányában. Akiket ezek a szúnyogcsípések érin­tettek, bizony vajmi könnyen elviselték.

Rám Ady fiatal koromban nagy hatással volt. Tulajdonképp úgy 13—16 éves ko­rom közt tanultam meg írni. Akkori írásaim nagy része, mondhatnám Ady-epigoniz­mus. Ady stílusa, Ady lénye, Adj’ viszonylagos szabadsága az előző periódushoz ké­pest — előző perióduson értve akár Endrődi Sándort, Kozma Andort, Szabolcska nem­zedékét, sőt előző perióduson értve akár Petőfit, Aranyt, Vajda Jánost. Igen nagy fel­szabadító hatással volt rám Ady, amit feltétlenül holtig viselek. Ameddig csak írok, mindig adósa maradok annak a hatásnak, amit ifjú koromban Adytól kaptam.

KÉRDÉS:

S aztán elhagytad Adyt? Magad mögött tudtad, és ő is relikvia számodra?

Magam mögött nem hagytam. Ady magasan fölöttem áll. Egy ilyen vulkanikus, tüzes egyéniség, amilyen Ady, feltétlenül sokkal több, mint egy magamfajta hűvös kísérletező. Magam mögött nem hagytam, hanem, amikor Adyból kiszívtam mindazt, ami számomra valamit jelent, akkor nemigen volt okom tovább alaposan foglalkozni vele.

Kellene, szükséges volna, hogy Ady költészete ugyanúgy adjon valamit egy mai fiatal számára is. Mint ahogy szükséges volna az is, hogy Babits, Kosztolányi, Arany János, Petőfi, Vörösmarty, Balassi Bálint és a többiek mind adjanak valamit, mind jelentsenek valamit a fiataloknak.

Csakhogy nálunk — isten tudja, miért — a múlt múzeummá vagy mauzóleummá válik.

Nagyon kevés élő hatást desztillálnak ki belőle a fiatalok. Valahogy mindig csak az utolsó irodalmi periódus él, annak sem annyira az értékei, mint inkább a furcsa, jellegzetes figurái. A múlt nálunk elhal. Én nem tudom, a fiatalok közül hányan olvassák Aranyt vagy Csokonait, vagy Adyt? Azt hiszem, nagyon kevesen. És ha talán olvassák is, hatástalan marad számukra.

Ehhez talán az is hozzájárul, hogy a magyar irodalom, mint összefüggő egész, tényleg a XIX. századdal, a romantika korával kezdődött. Van korábbi magyar iroda­lom is, és nem is akármilyen, ha csak Balassit, Pázmányt, Apor Pétert, Károli Gáspárt, Kemény Jánost, Bethlen Miklóst, Bethlen Katát, szóval egész gazdag sort említhetünk, ami folytatható még Zrínyivel, Gyöngyösi Istvánnal, Bornemisza Péterrel, Kohárivaí és Pekryvel, Beniczky Péterrel. Igen gazdag magyar irodalom van már a romantika kora előtt is, nagy magyar barokk. De van ennek hatása? Alig-alig hozzáférhető, nem látják, nem olvassák. Már csak mint nyelvi energia is nagyon szükséges lenne ezt a magyar barokkot ismerni. De tudtommal nem foglalkoznak vele. És hát az lenne tulajdonképpen a fontos és szükséges, hogy ezt az egész nagy régi magyar irodalmat, hozzáférhető kiadványokban újra kiadják és olvassák, vásárolják. Én azt hiszem, hogy most Magyarországon vásárolnak könyveket, megvennék ezt a régi barokkot és hasz­nálnák, olvasnák, csak nem adják ki, én nem tudom, miért?

KÉRDÉS:

És Ady hogyan tartozik ebbe a sorba?

Ady kortörténetileg és igen sok stílusjegyével inkább a szecesszióba, mint a ba­rokkba tartozik, ami egyáltalában nem lebecsülendő dolog és nem lebecsülés. A sze­cessziónak olyan nagy művészei voltak, mint Van Gogh és Gauguin, nem csak olya­nok, mint Franz von Stuck vagy Gustav Klimt. És hát a szecesszió költői sorában tart­hatjuk számon Rilkét, Stefan Georget, sőt Mallarmét. Ady stilárisan szecessziósnak, vagyis tulajdonképpen egyfajta későbarokknak nevezhető. Ez nem értékelő, inkább jellemző dolog. És nem is annyira Adyra jellemző, mint inkább arra a korra, amiben benne élt és amiből se nem tudott, se nem akart kilépni.

Arról, hogy milyen Ady világirodalmi hatása, azt hiszem, a mai angol, francia vagy német olvasókat kellene megkérdezni. Hiszen vannak ma Ady-fordítások angolul, franciául, németül, oroszul. Hogy az ottani közönség reagál-e valamiképpen Ady-ver­sekre, azt nem tudom.

A nyugati költők, akikkel beszélek, azon panaszkodnak, hogy az eredeti vers­anyagra sem reagál náluk a közönség. Nálunk viszont a helyzet egészen más: idehaza van legalább 10—15 olyan költő, akinek a versesköteteit ötezer vagy tízezer példány­ban napok alatt felvásárolják. Valéry vagy Breton, vagy Guillevic vagy más nyugati költők örülhetnek, hogyha egy év alatt 400—500 példányt megvesznek a versesköte­tükből, mert többnyire még annyit sem tudnak eladni. Érthetetlen dolog ez. József Attila valamelyik kötetéből, azt hiszem, 60 példányt tudott összesen eladni!

Vannak kitűnő mai francia, angol költők, akik sokkal nagyobb nyelvterületen, mint a magyar, nemigen tudnak többet eladni verseskönyvükből évek alatt 100—200 példánynál. Még rosszabb arány tulajdonképpen, mint a József Attila-korabeli Ma­gyarországon, mert hiszen ők sokkal többen vannak.

Lehet, hogy túl sok a költő és hogy a költészetben általában nem vagyunk tekin­tettel arra, hogy ne váljunk unalmassá. Például Jacques Prévert nem tartozik a leg­nagyobb francia költők közé, verseskötetei mégis százezres példányokban fogynak új és új kiadásokban. Prévert mindig szellemes, verseinek mindig megvan a poénje, néha olcsó, ötletes, mondhatnám egy reinkarnált Béranger. Béranger-t is a maga korában olvasták, falták az olvasók,, és ugyanakkor nem olvasták Béranger nagyobb költőtár­sait, egy Alfréd de Vignyt, egy Gautier-t.

Talán ebben részint a költők is hibásak, ha a közönség nem veszi a köteteiket. Mert nem jogosít fel semmiféle klasszicizmus, semmiféle magasság és mélység arra, hogy unalmasak legyünk. S ha a költő nem ír unalmasan, akkor — azt hiszem — meg is veszik a kötetét.

De nem is tudom, hogy hogy csúsztunk erre a mellékvágányra, hiszen itt már ré­gen nem Adyról van szó, akinek a verseit különben a korabeli olvasók meglehetősen vásárolták, s így lehetett az Ady-kötetekből új meg új kiadást csinálni.

Ady talán az a költő, akit — elméletileg legalábbis — a legjobban lehetne válo­gatni. A válogatás mégis nehéz dolog. Hiszen volt már sok válogatott Ady-kötet, és mindegyikből hol ez, hol az hiányzik. Egyáltalában nem tudom, nem ismerem a kul­csát annak, hol, mivel, milyen szemponttal, milyen érzékkel, milyen érzéssel vonnánk meg a határt a jó és rossz Ady-versek közt.

Próbáltam én már Ady-válogatást csinálni, és mindig az maradt ki, aminek aztán a hiányát éreztem, és nem nagyon volt indokolható, hogy miért éppen az került be, ami bekerült. Igazán nem tudom, hogyan kellene hozzákezdeni egy megfelelő Ady­válogatáshoz. Ahol ezt a munkát végül is azzal az érzéssel hagyhatnánk abba, hogy ami Adyból igazán fontos, az mind benne van, s ami ezeknek a variációja vagy elő­képe, vagy halványabb felöntése, az pedig kimaradt. Nem tudom, lehetne-e egy ilyen Ady-válogatást létrehozni?

(Megjelent a Tiszatáj 1969/1. számában)