Dvořák újra és újra

NEW YORK PHILHARMONIC & ALAN GILBERT – DVOŘÁK: SYMPHONY NO. 9

Nem kell sokáig gondolkodni, hogy miért Dvořák, miért a 9. szimfónia az, amit a friss lemezükön játszanak a New York-i Filharmonikusok: érthető választás, idén 175 éves a New York Philharmonic, ünnepelni kell, és valami olyasmivel kell ünnepelni, ami kötődik a kedves New York-i zenészekhez, amivel demonstrálni lehet, hogy kik is ők, milyen múltjuk van.

Dvořák pedig éppen ilyen, hiszen a zenekar felkérésére írta a kilencedik szimfóniát, az üzenetet az Újvilágból. Pontosabban több változata is van a történetnek, van, amelyik szimplán úgy szól, hogy a cseh zeneszerző elment Amerikába, és nem volt semmiféle felkérés, az élmények hatására vette elő a kottapapírt. Nyilván az utóbbi verzió áll legközelebb az ember szívéhez, a kedves kis anekdota a nagy művészről, akire természetesen hatással van a csodás Amerika, a még csodásabb helyi dallamok, a népi motívumok a zenében. És mindez egy olyan műben keveredik, amit vélhetőleg még az is ismer, aki nem igazán tudja, ki is az a Dvořák.

Persze, a lényeg mégiscsak ez: hogy a 9. szimfónia mára igazi klasszikus, legalábbis az utolsó, negyedik tétel néhány szólamát mindenki ismeri. Rádióból, tévéből, moziból, kazettáról, cd-ről, tulajdonképpen teljesen mindegy. Mondjuk, csupán annyi a bökkenő, hogy nem is az utolsó tétel a legjobb, Dvořák cirka negyvenperces műve tele jobbnál jobb pillanatokkal. Eleve olyan az indítás, hogy a hallgató egyből elhiszi, a szerzőre tényleg az Egyesült Államok hatott, a forgatag, a metropolisz, az, amit manapság is nehéz felfogni. Erős indítás, majd lassabb tempó, olyan, amely valóban azt mutatja, hogy állandó kettősség között élünk, és magunk sem tudjuk eldönteni, mit akarunk. A második tétel, a largo (amelyre azt szokták mondani, népi, indián motívumok és költemények is szerepet játszottak abban, hogy ilyen lett) igazi ajándék a fülnek, és akárhányszor hallgatja az ember, mindig felfedez valami újat.

Bár ehhez az kell, hogy a zenekar jól adja elő a szimfóniát, a karmester tudja, hogy mit szeretne, ne akarja elsietni, de ne is akarja bő lére ereszteni a tételeket. Alan Gilbert tudja, mit akar, ami nem meglepő, lévén ő a New York-i Filharmonikusok zenei vezetője, furcsa volna, ha nem tudná, mi a koncepció. Hogy mi a koncepció, arra persze van egy végtelenül egyszerű, már-már bornírt válasz: úgy kell előadni a kilencedik szimfóniát, hogy az ember az első perctől az utolsóig a fotelében maradjon, az első hangszer megszólalásától az utolsó fúvós elcsendesüléséig azt érezze, hogy igen, ez Dvořák, mondhat bárki bármit, a kilencedik szimfóniát bármikor érdemes újrahallgatni. Akkor meg pláne, ha valaki úgy vezényli, mint Alan Gilbert: finoman, ügyelve a tempóra, a mértékletességre. Nem magát akarja mutogatni, hanem Dvořákot, mi meg azon kapjuk magunkat, hogy hipp-hopp már le is telt ez a negyvenkét perc. De folytatni kell, újra és újra hallgatni, mert tényleg mondhat bárki bármit, a kilencedik szimfónia azért eléggé rendben van. És akkor még visszafogottan fogalmaztam.

 Gera Márton

New York Philharmonic & Alan Gilbert – Dvořák: Symphony No. 9

New York Philharmonic, 2017