Tiszatájonline | 2017. június 10.

Hercsli, hungarizmus, halál

KONDOR VILMOS: A BŰNTŐL KELETRE
A magyar krimi nagy nevei sosem kötöttek le, viszont Szita György két regénye, a Magánnyomozás (1987) és a Segédmunkában (1988) a szociográfiai érdeklődése miatt is kiemelkedik a mezőnyből. Hasonlóképpen, A bűntől keletre nem egyszerűen egy izgalmas bűnügyi történet; hozzá tud tenni ahhoz az irodalmi tablóhoz, ami a mai magyar társadalmi viszonyokat mutatja be, szükségszerűen ironikus vagy szatirikus kritikával… – BENE ADRIÁN KRITIKÁJA

KONDOR VILMOS: A BŰNTŐL KELETRE

A magyar krimi nagy nevei sosem kötöttek le – valójában a bűn Georges Simenon és Patricia Highsmith szintű megközelítése az etalon számomra –, viszont Szita György két regénye, a  Magánnyomozás (1987) és a Segédmunkában (1988) a szociográfiai érdeklődése miatt is kiemelkedik a mezőnyből. Hasonlóképpen, A bűntől keletre nem egyszerűen egy izgalmas bűnügyi történet; hozzá tud tenni ahhoz az irodalmi tablóhoz, ami a mai magyar társadalmi viszonyokat mutatja be, szükségszerűen ironikus vagy szatirikus kritikával. Spiró György Feleségversenye, Térey János újabb művei, különösen A Legkisebb Jégkorszak nem riadnak vissza a disztopikus politikai szatírától sem. Érdekes módon a morális széthullás, a korrupció, a nepotizmus, a demagógia országában a szélsőjobboldali hatalomátvétel, a politikai merénylet lassan vándormotívummá válik. Kondor újabb műfaji regiszterrel járul hozzá a téma irodalmához; itt is merénylet áldozata lesz a miniszterelnök, megerősödnek az Ébredő Magyarok, populista nacionalizmusból sohasem lehet elég. A Magyar Polgári Párt (amelynek koalíciós partnere a Demokrata Keresztények) elhízott vezetője arccal egy tál zöldséglevesben végzi, nem marad utána más csupán „pár savval meg festékkel leöntött köztéri szobor, egy-két üresen kongó kézilabdacsarnok”, kapjuk sorra a kulcsregényszerű történetelemeket. (Azután annak jelzéseként, hogy mégiscsak fikcióval van dolgunk, megtudjuk, hogy az alacsony miniszterelnök azért túlsúlyos, mert soha életében nem sportolt, és három lány édesapja. Nem a keleti nyitást, hanem az EU-orientációt hirdeti, ellentétben az Ébredő Magyarok illegális hungarista szervezetével.) A börleszkbe hajló jelenetek és a humoros párbeszédek ironikus szatírává állnak össze, mint amikor Jegrics az elhunyt miniszterelnök érdemeit méltatva összemossa alakját Kádár Jánoséval, aztán szokás szerint összerogy alatta a szék, amin rossz szokása szerint hintáztatja magát. Bájos és találó sírfelirat lehetne: „Én ezért szerettem. Hogy Magyarország legyen a magyaroké, meg a krumplileves, az legyen krumplileves.”

A politikai viszonyok hálás karikatúra-téma, a korrupció, a hazug intrikák, az összefonódások újra és újra szóba kerülnek, sokszor a cselekmény menetétől teljesen függetlenül, mintegy humoros díszítő motívummá téve a kritikai reflexiót. „Ebben az országban rendesen össze se lehet esküdni, mert ha a két oldal történetesen nem egy házban lakik, akkor minimum sógorok, de legalább luksógorok.” Kevésbé vidám téma a cigánygyűlölettel, halálos fenyegetésekkel, utcai zavargásokkal, ártatlan áldozatokkal is járó ideológiai harc a kizsákmányoló Európai Unió ellen. A megjelenés óta eltelt idő alatt a disztópia csak részben vált valósággá, de az erőszak mind verbálisan, mind tettleg egyre megszokottabbá válik. A milliókat szegénységben és kiszolgáltatottságban tartó, a társadalmi egyenlőtlenséget növelő, a „civilszervezeteket kiherélő” kormányzat kritikája ez. „Mi késztet egy tisztességben megőszült egykori pedagógust, jelenleg közmunkást arra, hogy kapát emeljen egyik sorstársára, aki napi három órát zötykölődött a buszon csak azért, hogy heteken keresztül a vízelvezető árkot gyomlálja egy faluban, amelyhez az égadta egy világon semmi köze sincsen?” Hogyan lesznek koruk ellenére kevéssé tiszteletre méltó fanatikus utcai hőzöngőkké „a polgári párt nyuggerkommandójának tagjai, akik oltárképként imádják a kormányfő fotóját, és ha kell, rúgnak, ha kell, köpnek, ha kell ütnek, ha kell, vernek, amennyiben valaki kritikával meri illetni akár a pártot, akár annak félistenné avanzsált vezérét”?

A társadalomkritikából a politikusok mellett jut az „elit” értelmiségi tagjainak is. A cselekmény kezdete előtt öt évvel, 2010 márciusában játszódó prológusban hősünk, Ferenczy Tibor rendőr százados családon belüli erőszak miatt vonul ki dr. Kálmán Dánielék lakására. „Tudtam, hogy értelmiségihez megyünk, legalábbis olyanhoz, akinek doktori fokozata van.” – idézi fel az eseményeket a mediátornál folytatott megbeszélésen. Az agresszív családapa komondoros macsó típus, aki nem hajlandó figyelembe venni olyanok véleményét, akiket ő tart el. A két szféra persze összeér, Borcsa András, a Pázmány Péter Tudományegyetem hungarista docense is eltöri az ELTE-n oktató felesége kulcscsontját, ha az engedély nélkül szólal meg, akár fiuk védelmében is.

Ferenczy és az elbeszélő értékrendje, hangja összemosódik, gyakori a szabad függő beszéd és a pszichonarráció átmenete, amikor eldönthetetlen, melyikük szavait, véleményét olvassuk. Ennek ellenére a nyomozó nem vérszegény szócsőalak, hanem színesen megrajzolt nonkonformista, tekintélyt nem tisztelő karakter, illúziók nélkül, de elvekkel és zilált idegrendszerrel. Szilárd elképzelése, hogy van értelme követelni a politikától független szakmai munka lehetőségét. Érthető, ha indulatkezelési problémái vannak és mobiltelefonjai rendszeresen a falhoz vágva fejezik be működésüket.

A populáris műfaji keretekbe belefér a helyenként olcsó, jobb esetben Rejtő Jenő-i poénkodás is, a miniszterelnök-helyettes aranyköpésekkel történő jellemzése: „kenetteljesen megszólalt, akár egy tisztességtelenségben megőszült plébános, valahol a Balaton-felvidéken”, arcán olyan mosollyal, „hogy attól egy pedofil is hátralép kettőt”. A stílus egyenetlen, a zsánerhez jól illő hatásvadász fordulatok egyéni, igényesebb hanggal váltakoznak. A „valóságtalanshow” szintű gyenge szóviccek mellett szerencsére a finomabb humor is jelen van. A magyar villamosozás élményétől riadt tekintetű német turistalány „az Ungarn című könyvében próbált választ találni arra, hogy mit is kereshet ő itt, ebben az országban”. A fanyar humorú pillanatképek, karcolatszerű betétek Budapestről és lakóiról azonban túlmutatnak a lektűr határain. A füstölgő 3-as metró, a Margit hídon balesetet szenvedő biciklistára ügyet sem vető közlekedők, a villamoson fokhagymás lángost eszegető alak mind magáért beszél, nem igényel kommentárt. A hosszas elmélkedések a magyar politikai életről, a bulvármédiáról, az erkölcsi képmutatásról viszont szájbarágósak, közhelyesek „Az emberek hinni kezdtek egy pártban, egy politikusban, és Ferenczy korán megtanulta, hogy hittel és meggyőződéssel ugyan lehet vitatkozni, de értelme nem sok van.” És így tovább, hosszasan – pedig ez a regény megérdemelt volna egy szigorú szerkesztőt.

A humor helyenként háttértudást követel az olvasótól, mindent nem lehet ingyen. Ennek példája a kormány főkommunikátorának leírása, amely egy popkulturális utalás beazonosítása után érheti el hatását. A lófarkas nő „arca komor volt, akárha temetésre készült volna, egyben elszánt is, akár az inkvizítor, aki tudja, hogy kacsa ide vagy oda, aki előtte áll, az csak boszorkány lehet”. A Monty Python Gyaloggalopp című filmje abszurd boszorkányper-jelenetének megidézése nem csak komikussá teszi a külső jellemzést, sokat mond a kormányzat, a politika észjárásáról is. Az intertextuális utalások mottók formájában is irányítják az értelmezést, egyben nyomokat képeznek egy – akár valós, akár fiktív – szerzőfigura, beleértett szerző meg-illetve rekonstruálásához. Az első rész előtt egy LGT-idézet áll, a második előtt az Európa Kiadó dalszövegének részlete – mindkettő inkább egyfajta generációs és ízlésmarker, mintsem a történet értelmezését alakító tényező. Eszköze viszont a műfaji önreflexiónak, amennyiben mindkét együttes olyan képviselője a populáris kultúrának, amely többet nyújtott a puszta szórakoztatásnál. Ez nyilvánvalóan igaz a szatirikus társadalomkritikát bűnügyi történetbe csomagoló regényre is. Az intertextuális kikacsintás helyenként egészen vájtfülű olvasót igényel, például amikor a főhős agyába tolakodó hang a Soundgarden együttes szürreális-pszichedelikus, klausztrofób, robbanni készülő indulatot sugárzó Rusty Cage című dalának refrénjét szavalja, magyar fordításban. Ez tökéletesen kifejezi az egyre rosszabb idegállapotban lévő, üldözött Ferenczy közérzetét egy gyógyszerekkel és alkohollal feldobott este filmszakadása után egy skizofrén punk festő ijesztőre pingált lakásán ébredve.

A könyv első negyede sziporkázik, valójában azonban nem a humoré a főszerep, sőt – az elvárható szinten túl – még csak nem is az izgalmas cselekményé. Az első és a második rész határán az elbeszélés sebessége lelassul, az olvasás szempontjából leggyorsabb szövegtípust jelentő párbeszédek aránya csökken, belezökkenünk a vidéki város tempójába. Veszprém és a helyi viszonyok ábrázolása remek, a helyi kiskirályok, a kisiklatott egzisztenciák, a divatjamúlt kosztümök és frizurák, a pletykák, a szőnyeg alá söpört botrányok a – lassanként újra létező – társadalmi regény szintjére helyezik a miniszterelnök múltját feltáró magánnyomozást. Magyarország másik arca sem szebb tehát: a „porfészek”, ahol a legtöbben maguktól is tudják, hol a helyük, a többiek pedig megtanulják, hogy „ezeknek” bárhová elér a keze. Csakhogy ebbe nem mindenki nyugszik bele, így a könyv utolsó negyede olyan sodró lendületet kap, amilyet színvonalas magyar regény ritkán.

Bene Adrián

 

2642782_5Kondor Vilmos: A bűntől keletre

Libri Könyvkiadó

Budapest, 2015

532 oldal, 3990 Ft