Morning After – Esemény után

NÉGYNAPOS ÖSSZMŰVÉSZETI ÉS KEREKASZTAL ESEMÉNYT TARTOTT AZ AURÓRA A NŐK ELLENI ERŐSZAKRÓL

A négynapos programsorozat kezdetben csak kiállításnak indult, de az ötletgazda, Szalay Álmos képzőművész, író, pszichológushallgató és a magyarországi Flamand Képviselet jóvoltából végül egészen impozáns interdiszciplináris és összművészeti esemény jöhetett létre. Április 27–30-ig a nők elleni erőszak témájának képzőművészeti, filmes és színpadi feldolgozásaival is találkozhattunk, de számos esemény betekintést nyújtott a téma pszichológiai, társadalmi, politikai és jogi vetületeibe is. Mindemellett workshopok keretében a PATENT és a NANE egyesületeknek köszönhetően a résztvevők csoportbontásos, interaktív formában ismerkedhettek meg a családon belüli és kapcsolati erőszak – többek között az Európa Tanács és az ENSZ által osztályozott – alapformáinak definícióival és a nemi sztereotípiákkal.

Az első napon, a kiállítás megnyitóján Szalay Álmos, Lénárt Zsuzsanna és Schönberger Ádám mondtak pár szót a projektről. Szalay Álmos, aki egyébként a kiállításon is szerepel jó néhány képpel, elmondta, hogy az utóbbi évek sorozatosan felszínre került, szexuális zaklatással és erőszakkal kapcsolatos ügyei és a körülöttük folyó közbeszéd minősége volt az, ami lassan, de biztosan életre hívta benne az igényt, hogy a témával valamilyen módon foglalkozni kellene. Nemsokára az is világossá vált számára, hogy csak saját nőismerősei között is mennyi érintett van, és képeit végül ezek köré a trauma-elbeszélések köré szervezte, illetve megkeresett a témával más képzőművészeket és fotósokat is. Az így körvonalazódó tematikus kiállítási projektnek a Flamand Képviselet a támogatást megszavazta, majd Szalay a képviselet munkatársa, Lénárt Zsuzsa támogatására úgy döntött, hogy az anyagi keretekhez mérten legyen ez a program minél sokrétűbb, minél gazdagabb. Ekkor egészült ki a kiállítási anyag színdarabbal, kerekasztalokkal, filmvetítéssel, az Auróra pedig – a Nimfomániás vetítésénél az Art+ Cinema-val és a Cortex filmklubbal együttműködve – vállalta, hogy helyet ad a teljes rendezvénynek.

A program társadalmi párbeszédben betöltött fontos szerepét mindenki hangsúlyozta a megnyitóbeszédében, Schönberger Ádám pedig a kiállítás kapcsán azt emelte ki, hogy bár csak öt alkotótól láthatóak munkák, mind technikájukban, mind (traumaábrázolási) koncepciójukban – egyes művek kimondottan társadalmi kontextussal és reprezentációval dolgoznak, mások azonban az individuumnál maradva annak például különféle testi-disszociatív folyamatait képezik le – rendkívül változatos megoldásokkal találkozhatunk. A kiállító művészek között a közismert Mauer-tanítvány, Pál Csaba és a még fiatal, de szintén ismert Naomi Devil mellett Reményik Andrea, Sutus Fanni és a már említett Szalay Álmos szerepel. A klasszikusabb portréfotóktól a nagytotálban fotózott képeken és a rajzokon át a c-printekig nagyon sokféle alkotás van jelen, s míg némelyik egészen lecsupaszított, absztrakt, non-figuratív vizuális nyelvet használ, addig mások a többé vagy kevésbé megtartott/kiemelt figurákat a legkülönfélébb módokon – szöveg beillesztésével, textúrák rétegzésével, Rorschach-teszt szerű, ornamens elemekkel szabdalt tükörtengelyes szimmetriába törve – hozzák helyzetbe.

A megnyitó másnapján az első program a felsőoktatási szexuális visszaélések témáját járta körül, a kerekasztalon két pszichológus, Lantos Nóra Anna és Nyúl Boglárka, illetve egy kritikai diskurzuselemzéssel foglalkozó nyelvész, Zabolai Margit vettek részt. A TÓK és az ÁJK gólyatábori esetei mellett szó volt a Kiss László ügyről, de a Képzőművészeti Egyetemen történtekről is. Valószínűleg sokan tudják, hogy a két gólyatábori eset után az ELTE reprezentatív kutatást indított diákjai körében, de az eredményekről talán kevesebben hallottak. Amellett, hogy a nemi szerepekre vonatkozó sztereotípiák kimutathatóak voltak mindkét nemnél, az ellenséges szexizmus és a maszkulinitás ideológia a férfiaknál magasabb arányban volt jelen, ahogy a nemi erőszak mítoszok elfogadása is jóval magasabb volt náluk, mint nőtársaiknál. Érdekes lehet az is, hogy szexista megnyilvánulásokkal mind a nő, mind a férfi diákok inkább oktatóik, mint diáktársaik felől találkoztak, szexuális visszaélést azonban legnagyobb arányban a női diákok tapasztaltak a férfi diákok részéről. Szexuális erőszakot ELTE-s fél (diák vagy oktató) részéről a női diákok 3 és a férfi diákok 1%-a élt át, ami alsó becslés szerint is körülbelül 35 férfi diákot és 110 női diákot jelent. A kutatásból tehát az derült ki, hogy az egyetemi közeg, annak ellenére, hogy az ember talán mást várna, más remélne, nagyon is leképezi a társadalom egészére jellemző problémákat. A vizsgálattal párhuzamosan az ELTE egyéb intézkedéseket is tett, HÖK-tréninget vezetett be, a gólyatáborok szervezését is átalakította és egy, az ilyen típusú ügyekért felelős ombudsmani pozíció és vonatkozó protokoll kidolgozását is megkezdte. Bár ezek jó hírek, a kerekasztal résztvevői szkeptikusak, hiszen hiába hoznak létre intézményéket, ha a többé vagy kevésbé hallgatólagos attitűdök nem változnak. Zabolai Margit például egy, a BEKK (Budapesti Egyetemi Kollégiumi Korpusz) részeként elkészült interjús vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a szexista gyakorlatok felülírásához többnyire a genderelméletek alapvető ismerete is szükséges. A szexista előítéletek nehezen elmozdíthatóságát, bár más szemszögből, Nyúl Boglárkának a Kiss László-ügy kapcsán készült kutatása is alátámasztja. A nem reprezentatív vizsgálat során 850 embert kérdeztek meg az üggyel kapcsolatban kérdőíves módszer segítségével, és kiderült, hogy Kiss László nyilvános bocsánatkérése után a válaszadók már nagyobb mértékben fogadták el, hogy valóban szexuális erőszak történt, azonban ez a változás nem korrelált az erőszak morális megítélésével, azaz sokan az erőszak elismerése ellenére morálisan felmentették az elkövetőt.

A helyzet javításában tehát a mindenkori kormányoknak, az igazságszolgáltatásnak és az oktatásnak kiemelt szerepe kellene, hogy legyen. Különösen, mert Magyarország sok szempontból rosszabbul áll, mint a nyugati országok egy része, s gyakran az első ránézésre biztatónak tűnő adatok is becsapósak lehetnek. Nyúl Boglárka itt utalt egy felmérésre, mely szerint országunkban a szexuális erőszak bíróságra kerülő ügyeiben 90%-ában születik elmarasztaló ítélet, míg Svédországban ez az arány csak 60-78%-os, azonban ez az adat sajnos nem arról tanúskodik, hogy nálunk szigorúbban veszik ezeket a bűncselekményeket, hanem arról, hogy jellemzően eleve csak a legsúlyosabb esetek kerülnek a bíróság elé. Az Európai Alapjogi Ügynökség (FRA) reprezentatív felmérése szerint ugyanis hazánkban a nemi erőszakra vonatkozó látencia 415-szörös, azaz 100 főből csak 4 jelenti a rendőrségen a történteket. Az igazságszolgáltatásba vetett bizalom szintje tehát nagyon alacsony, és ezen nem igazán segítenek az olyan rendőrségi kampányok, mint a „Tehetsz róla, tehetsz ellene!”. Lantos Nóra a brit rendőrség „Tea Consent” kampányát állította ezzel szembe, Zabolai Margit pedig az érzékenyítés és az oktatás fontosságáról beszélt, ami a rendőri hozzáállásban is változásokat hozhatna.

Másnap, április 29-én az érdeklődök a PATENT és NANE műhelyeire ülhettek be, előbbin az OKIT (Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat) egy munkatársa is részt vett. Miután megerősítette, hogy az ő tapasztalataik szerint is túlnyomó részben (90-95%-ban) női áldozatok jelentkeznek segítségért, jelezte, hogy véleménye szerint ebben a kvázi diszkriminatív rendszerben a férfi áldozatok másodlagos sérüléseket szenvednek. Az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának kérdésében az OKIT munkatársa nem akart nyilatkozni, és a további programokon nem vett részt, azért az általa felvetett problémát az Isztambuli Egyezmény ratifikációjáról szóló kerekasztal nem hagyta figyelmen kívül. A beszélgetésben a jogász, jogvédő Wirth Judit, Spronz Júlia és Stummer Vera, illetve a gender-egyenlőtlenség és nemi alapú erőszak egy szakértője, Nógrádi Noá vett részt. A férfi áldozatok ügye kapcsán elmondták, hogy az Isztambuli Egyezmény és az olyan szervezetek, mint a PATENT vagy a NANE is leszögezik, hogy férfiak is lehetnek szexuális és kapcsolati erőszak áldozatai. Rámutattak azonban, hogy míg a nőkre a legnagyobb veszélyt az erőszakos bűncselekmények körében az általuk ismert férfiak jelentik, a férfiak számára a legnagyobb veszélyt ismeretlen, de szintén férfi elkövetők jelentik. Így az erőszakos bűncselekmények nagy részének gyökeréül szolgáló nemi szerepek átalakítása és a szexizmus felszámolása az erőszakos bűncselekmények férfi áldozatai számára is ugyanúgy üdvös hatással lennének. Nógrádi Noá szerint a nemzetközi jogi diskurzusban jelenleg két felfogás verseng a szexuális és kapcsolati erőszak értelmezésének tekintetében: az egyik alapvető fontosságúnak tartja a probléma feltárásában és kezelésében a társadalmi nemi előítélet-rendszer szerepét, a másik a kegyetlen, megalázó bánásmód általánosabb kategóriáján belül értelmezi a jelenséget. A kapcsolati erőszak kutatások terén azonban bár a ’70-es évektől kezdve megjelentek, és kisebb arányban a mai napig képviseltetik magukat azok, akik szerint a kapcsolati erőszak nemek közti megoszlása közel szimmetrikus, a szakma túlnyomó része ezen elméleteket meghaladottnak tartja, a szimmetria bizonyítását célzó statisztikáikat módszertani alapon − többek között olyan változók figyelmen kívül hagyása miatt, mint az erőszak motivációja, szisztematikussága, utóhatásai (félelem, szorongás, poszttraumás stressz szindróma) – kritizálja, a szexuális és kapcsolati erőszak jelenségének értelmezésében pedig nagyon is fontosnak tartja a nők aránytalan érintettségének tényét.

Erre a strukturálisan is kódolt aránytalan érintettségre válaszol az Európa Tanács Isztambuli Egyezménye is, melynek azonban esetleges magyarországi ratifikációjával kapcsolatban ugyanaz az aggodalom fogalmazódott meg, mint a felsőoktatási visszaélésekről szóló beszélgetésen: a jogi, intézményi intézkedések fontosságát bár nem lehet eléggé hangsúlyozni, a társadalmi szinten működő előítéletek bizonyos mértékben ezeket a védfalakat is alááshatják. Ezért is volna kardinális, hogy a prevenció ne ragadjon meg a harmadlagos szinten, a már akut vészhelyzetbe való beavatkozás szintjén, de a másodlagos és elsődleges szintjei is kialakuljanak és fejlődjenek, azaz ne csak az áldozatvédelem, hanem a felvilágosítás, az oktatás és a társadalmi normák területén is történjenek előrelépések. A már 2014-ben aláírt Isztambuli Egyezmény ratifikációja például lehetővé tenné a vonatkozó bűncselekmények hivatalból való (nem csak magánindítványra történő) üldözését, megkönnyítené a megelőző távoltartási intézkedések létrejöttét, és szakemberképzést, oktatást írna elő, illetve szigorú monitorozás mellett − ellentétben a Magyarországon 1982-ben elfogadott CEDAW Egyezménnyel – kötelezné is a mindenkori államot bizonyos normák teljesítésére, így többek között a kellő számú menedékhely létesítésére is.

A ratifikációról rendezett kerekasztal másnapján, a rendezvény utolsó programjaként a fentebb már említett brit „Tea Consent” kampányra utaló Kérsz teát? című előadást láthatta a közönség, a darab után pedig Mihalovics Éva – aki a NANE részéről a projektet koordinálta – és a színészek beszélgettek. Az előadás 2015-ben indult útjára, s járt már középiskolákban, felsőoktatási intézményekben, de az A38-on is lehetett vele találkozni. Mihalovics elmondta, hogy elsősorban a szürke zónát igyekezték feltérképezni a jelenetek kialakításakor, így a darab sorra veszi a legkülönfélébb hatalmi helyzetek (pl. tekintélyelvből, munkahelyi hierarchiából, gazdasági helyzetből fakadó) mentén kialakuló szexista megnyilvánulások sorát, viszont megpedzi az ezek környezetében felbukkanó, de már a fizikai erőszak és a szexuális zaklatás kategóriájába eső, enyhébb eseteket is. Hogy a strukturális kódoltság mennyire szembeötlővé válhat, ha mindennapi manifesztációit egy csokorba szedjük, azt elég ügyesen megmutatja a darab, de sokatmondó volt az is, hogy a színészek, Bánki Gergely és Sipos Vera, hogyan élték meg ezt a munkát. Bár az előadást van, aki didaktikusnak tartja, és Bánki szerint is inkább egyfajta színpadi társadalmi célú hirdetés ez, mint par excellence színdarab, revelatív hatása alól még ők sem tudták kivonni magukat. A két színész elmondta, hogy a projekt előtt többé-kevésbé úgy gondoltak magukra, mint akik különösebben nem érintettek ebben a társadalmi léptékű problémában, azonban a munkafolyamat mindkettejüket saját korábbi élményeik átértékelésére késztette. Sipos Vera elmesélte, hogy benne például kimondott ellenállás munkált a kezdetekkor, de később azon kapta magát, hogy régi, társas szituációk idéződnek fel benne, amikor bizonyos közösségi megnyilvánulásokat az akkor énje szerinti mércével is túl nagy toleranciával kezelt, csak épp maga sem tudta – akkor még –, hogy miért, Bánki pedig saját kisiskolás élményeit, a lányok cukkolását kezdte el más fényben látni a munka hatására.

A közönséggel ugyanakkor az volt az alapélmény, hogy minél idősebb korosztálynak játszottak, annál megosztóbb volt a reakció, egyesek állítólag végignevetik a darabot, mások csöndben ülnek, egyesek szerint férfihibáztató az előadás, mások szerint pedig kimondottan nem az. A Buddhista Főiskolán az volt az általános reakció, hogy az erőszakra is nyugalommal, meditációval kell reagálni, és ezt a falat nem igazán lehetett áttörni, ráadásul az előadás alatt a Sipos Vera által improvizációs fellángolásból elkövetett poloska-eltaposás nem kis elidegenedést váltott ki az állatokat egyébként zsebkendőkön mentő hallgatók körében. Olyan eset is volt, hogy egy férfi hosszan ellenkezett a darab előfeltevésével, miszerint az áldozatok nők, és csak fél óra elteltével, lassacskán derült ki, hogy ellenkezése hátterében saját trauma állt, Szegeden pedig az esett meg, hogy egy férfi nemtetszését nyilvánította ki, de a nemtetszés miértjére már egészen egyszerűen nem volt hajlandó kitérni, elzárkózott. Más volt a helyzet azonban a fiatalabbakkal, náluk időnként akár egészen súlyos vakfoltokat sikerült felderíteni és kiiktatni. Bánki példaként hozta, hogy az egyik diák úgy kommentálta az előadás tanár-diák jelenetét, hogy „a lány a hibás, hiszen nem volt benőve a feje lágya”, miközben nyilvánvaló alapvetés, hogy egy kiskorú-felnőtt kapcsolatban elsősorban a felnőtt tartozik felelősséggel. Bánki szerint tehát a darab pozitív értelemben vett didaxisa az ő esetükben tudott csak igazán konstruktívan működni, de meglehet, hogy a felnőttek megosztottsága is csak azt mutatja, mennyire hajszálpontosan sikerült eltalálni a szürke zóna kellős közepét, ahol, hogy Hegelt idézzük, mint a darab, „igazság és igazság közötti összeütközés” van, úgyhogy ha lesz még műsoron a darab, mindenképp érdemes megnézni.

Pintér Leila