Magyar irodalom Jugoszláviában (1965)

Irodalmi köztudatunkból évtizedekre kiesett a szomszéd országok magyarságá­nak irodalmi élete. Máig sincs olyan összefoglaló képünk róluk, mint amilyet 1933-ban az erdélyi literatúráról rajzolt Tolnai Gábor. A csehszlovákiai irodalom­ról is csak legutóbb, Fábry Zoltán két tanulmánykötetéből (Kúria, kvaterka, kul­túra; Harmadvirágzás) kaptunk mozaikképet, a vajdasági írástudók munkásságáról pedig jóformán csak a néhány éve rendszeresen érkező Híd-ból, s újabban jövögető könyveikből tájékozódhatunk.

Mint a lenyesett szőlővessző, úgy hajtott ki Jugoszláviában is egy sajátos ar­culatú irodalmi élet. Nem sok hagyományra támaszkodhatott: jobbára arra a régé­szeti, történetírói, nyelvtudományi és néprajzi munkásságra, melyet a Temesköz és a Bácska érdemes helytörténetírói, Margalits Ede, Iványi István, Grosschmid Gá­bor, Érdújhelyi Menyhért, Thim József, Bellosics Bálint, Gubicza Kálmán, Dudás Gyula mutatott föl. Az irodalom csak a táj szülötteire, Kosztolányi Dezsőre, Csáth Gézára, Herczeg Ferencre, Papp Dánielre utalhatott, meg egy-két „átutazó” író, Somlyó Zoltán, Gyóni Géza, Ambrus Zoltán, Gozsdu Elek műveinek itt-ott föl­bukkanó bácskai színeire.

Az öregek közül a szabadkai Milkó Izidor forgatta még a tollat, amikor a vajdasági irodalom önálló életre kényszerült. De a lelkes szivaci orvos, Szenteleky Kornél „kazinczyskodó” hivatással kitartóan szervezte e kis magyar sziget írás­tudóit. Levelezésének 1943-ban megjelent kötetéből a vajdasági irodalom első korszaka rekonstruálható.

Ugyanennek az időszaknak homályba veszett írói arcait eleveníti meg emlé­kezéseiben, melyeket Szikra és hamu címmel gyűjtött egybe, Majtényi Mihály, maga is annak a régebbi írónemzedéknek képviselője, ö sem mondja meg, kinek az életművét tartja még eleven szikrának, kiét csupán kegyeletre méltó hamunak. Az új irodalmi lexikonba az ő idézte költők, írók bizony nem kerültek be. Ám van, aki méltánytalanul. Mert például Kázmér Ernő nevét és művét a hazai irodalmi közvéleménynek sem lett volna szabad ennyire elfelejtenie. Kritikus volt, nem is akármilyen: igényes, jó szemű, nagy eszményeket szolgáló, a haladó irodalom bá­bája, s nem utolsósorban a dunai népek szellemi együttműködésének apostola. Cseh, szlovák, szerb, horvát, orosz írók, szinte az egész világirodalom kezeügyében volt. Az emigráns, aki Dubrovnikban kereskedőként tartotta fönn magát, a Nyugat-ban is a kelet-európai irodalmak kölcsönös megismerését szolgálta tanulmányaival, kri­tikáival. Megérdemelné, hogy írásainak kötetbe gyűjtésével hívjuk föl rá három ország irodalmi közvéleményének figyelmét.

Kereskedő. S a többi? Nagyon tanulságos a régi vajdasági irodalom társadalmi színképe. Fatikusok, ügyvédek, orvosok, vasutasok, napszámosok, szakácsok, házi­asszonyok. Műkedvelő irodalom? Amatőrök? Önképzőkörösdi? Igen, az is, kétség­telen. Ám ne feledjük: még a jószándékú dilettantizmusnak is megvan a maga iroda­lomtörténeti hivatása. A lelkes írófélék nyüzsgésükkel, szervező munkájukkal, lapala­pítási törekvéseikkel akaratukon kívül egyszersmind közszellemet és – akár csak: magukból – olvasó közönséget teremtenek; az irodalom hírverőivé válnak, tehet­ségeknek szorítanak ki fórumot, ihlető légkört vonnak köréjük. A füvek, gyomok, bokrok puszta létükkel termékenyítő humuszt adnak a magasba szökkenő sudár fá­nak, megtrágyázzák a talajt számára. József Attila példáján láttam legjobban, milyen ösztönző, serkentő szerepük volt az Igen csoport szegedi ifjainak 1922 táján az ifjú diákköltő pályakezdésében. Csak ő lett közülük igazán költő, nagy költő; a többiek szándéktalanul is őt szolgálták, amikor közeget jelentettek számára, hatá­sokat közvetítettek, meghallgatták, vitáztak vele.

Gergely Boriska, Arányi Jenő, Kiss Vilmos, Berényi János, Bencz Boldizsár, Aranyady György, Koósz László, Schwalb Miklós és a többiek irodalomtörténeti szerepe is ilyesmi volt: életművük hamvai a kortársak és az utódok tápsóivá lénye­gülnek át. Egyikük-másikuk oeuvre-je nincs is tanulság nélkül. A Kosztolányi fölfedezte Kisbéri János – ma is él valahol Nyugaton – a Sértő Kálmán tragikus útját járta. Schwalb Miklós, „a fiú a konyhából”, az ellenállás hőseként Horthyék: bitóján végezte 1941-ben. De még azt sem mondhatjuk, hogy ezek a névtelenségbe visszahulló literátorok mind dilettánsok voltak. Vajon ma folyóiratainkban – s nemcsak a vidékiekben – nem jelennek meg tucatjával versek, novellák, melyek pár évtized távlatából már csak az irodalmi avarba hullott, humusszá mállott leve­lek sorsára jutnak? S vajon nem költői-e Koósz László pár sora:

Hahó, várj rám, felleg! Futó szél,
itt ne hagyj!
Ne menj el, ifjúság, még egy
kicsit maradj!

Tanulságos a vajdasági irodalom azért is, mert – csöppben tenger – benne is lemér­hetők az irodalmi korszak és stílusváltozatok hatásai. Itt is volt expresszionizmus, szürrealizmus, népiesség; itt is szemben állt egymással a Szenteleky hirdette táj­irodalom és a Kázmér vallotta európai mérce. A Kalangya polgári-demokratikus ­irányzata mellé itt is hamar, már 1935-ben csatasorba állott a Híd, a szocialista vonzalmú ifjú írástudók lapja.

Majtényi könyve, bár szükségtelen ismétlődéseivel, terjedelmes, sokszor csak lazán odaillő idézeteivel, bőbeszédűségével kihívja ellenérzésünket, és ökonomi­kusabb szerkesztést, lényegretörőbb fogalmazást sürget, mégis tanulságos, amint a vajdasági irodalom e régi arcait fénybe vonja. Jugoszlávia mai magyar irodalmának tervszerűbb, tárgyibb képét Bori Imre új antológiája, az Irodalmunk kiskönyve nyújtja tömör bevezető tanulmányával, gondosan válogatott szemelvényeivel és meg­bízható lexikális adatokat adó jegyzeteivel. A harmincas évek írónemzedékéből még alkot a legöregebb, a verbászi cukorgyár nyugalmazott tisztviselője, a novellista Szirmai Károly, Változatlanul a legjelentősebbek között tartják számon az elbeszélő és regényíró Herceg Jánost, ö és az időközben Magyarországra költözött költő, Dudás Kálmán helyet is kapott irodalmi lexikonunkban. Majtényi Mihály, Gál László, Laták István, Lőrinc Péter még ennek a nemzedéknek nevesebb képviselője. Sinkó Ervin csak a fölszabadulás után lett a vajdasági irodalom cselekvő résztvevője, nemcsak mint író, hanem kritikusként, az írók nevelőjeként, az irodalomtudomány képviselőjeként az újvidéki egyetemen.

Az 1945 októberében újra megjelent Híd tömörítette maga mellé az ifjú író­nemzedéket. Bár most is van köztük orvos, tisztviselő, munkás, azért zömmel már mind „irodalmibb” foglalkozásra talált: tanárok és újságírók, a jugoszláviai ma­gyarság szellemi életének őrhelyein munkálkodnak. Az ötvenes években érlelődött meg ennek az irodalomnak újjászületése, nem kis mértékben a Sinkó mellett föl­nőtt, igényes kritikusi gárda, B. Szabó György, Bori Imre s mások világirodalmi tájékozódásának és távlatirányításának, szigorú követelményeinek eredményeként. A hatvanas évektől kezdődően mennyiségi-minőségi szempontból egyaránt jelen­tősé vált az újvidéki magyar könyvkiadás, s megnőtt a Híd tekintélye a határokon túl, itt nálunk is. „A korszerű jugoszláviai magyar irodalom megszületésének az idő­szaka ez” – mondja Bori. Sajátosságát Szeli István így jellemzi: Elsősorban jugo­szláv és európai ihletésű, de természetszerűleg magán viseli az egyetemes magyar költészet nyelvi, képi-formai örökségének a jegyeit is.”

A szebb külsőt is érdemlő antológiának költői közt Ács Károlyt, Domonkos Istvánt, Fehér Ferencet, Fehér Kálmánt, Gál Lászlót, Koncz Istvánt, Pap Józsefet, Thurzó Lajost (1915–1950), Tolnai Ottót és Zákány Antalt ismerhetjük meg. Prózai írásaival Bányai János, B. Szabó György (1920–1963), Deák Ferenc, Herceg János, Kopeczky László, Major Nándor, Majtényi Mihály, Németh István, Saffer Pál, Sinkó Ervin, Szirmai Károly és Varga Zoltán szerepel. Csépé Imre, Debreczeni József és Laták István költőként és prózaíróként egyaránt bemutatkozik. A szociográfiát Petkovics Kálmánnak a szabadkai tanyavilág iskoláiról írott riportja képviseli.

Az elszakadt fonalat most lehetne megcsomózni, a megszakadt kapcsolatokat folytonossá tenni. Ideje lenne, hogy a hazai irodalmi tudat befogadja Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia magyar irodalmát, rendszeresen visszhangozza lapjaikat, könyveiket, tartsa íróikat, műveiket az egyetemes magyar irodalom eltéphetetlen, szerves részének. Révükön lehetne legjobban megismerkednünk a román, a cseh, a szlovák, a szerb-horvát, szlovén és a többi irodalom új eredményeivel is. Nemzeti érdek és kelet-európai internacionalizmus így szolgálná kölcsönösen egymást.

Péter László

(Megjelent a Tiszatáj 1965/6. számában)