El nem kötelezett párhuzamosok

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

El nem kötelezett művészet – Marinko Sudac gyűjteménye

Ludwig Múzeum, 2017. március 23 – 2017. június 25.

Párhuzamos avantgárd – Pécsi Műhely 1968–1980

Ludwig Múzeum, 2017. április 14 – 2017. június 25.

Deák Csillag: „A szabadság foglyai”

Fenyvesi Ottó, a vajdasági Új Symposium alkotója adta a fenti címet esszékötetének. Nem csak Fenyvesi, hanem a Sudac Gyűjteményben szereplő művészek szellemiségét is meghatározta a Tito-féle külön utas szocializmus, a nyugati kultúra lemezei, irodalma, a blues, a rock ’n’ roll, a beat és a punk, a mcluhani új médiaesztétika. A ludwigbeli kiállítást „a nyomtalan eltűnés és megőrzés” tudása hatja át, a beatnikek örök útonállása – Heidegger intését is szem előtt tartva, aki szerint egy dolog megtapasztalása a hozzá vezető úttal azonos (Fenyvesi Otto: A szabadság foglyai ).

A néző három emeletet járhat be, hogy megismerje és befogadhassa a Sudac gyűjteményt és a Pécsi Műhely alkotásait. A kiállítások egyik alapját Marinko Sudac magángyűjteménye nyújtja, amely a műtárgyak és műtárgyegyüttesek mellett kiemelkedő művészettörténeti jelentőségű archívumokat és teljes dokumentációs anyagokat is felölel a volt jugoszláv államok, illetve egyes környező országok hidegháborús időszakából. A Sudac Gyűjtemény Milánóból érkezett Budapestre: az újonnan, 2016-ban felavatott FM Centro per l’Arte Contemporanea kiállítóterében már bemutatott anyagot Marco Scotini főkurátor válogatta, ennek átdolgozott adaptációja látható most Budapesten. A Pécsi Műhely tevékenységét a Párhuzamos avantgárd kiállítás dolgozza fel.

Miként a bemutatott anyag és annak kurátori elrendezése, értelmezése is bizonyítja, a kiállított művek és az általuk reprezentált művészeti törekvések nem marginális epizódjai a művészet történetének, nem értelmezhetők pusztán a szovjet vagy a nyugati hatások termékeként. Az egykori Jugoszláviában Kelet és Nyugat együttállása a nyugati modernizmussal egyenértékű, autonóm művészeti nyelvet eredményezett. A két kiállítás kanonizációs folyamat is, ez különösen igaz a Pécsi Műhelyre, amely ilyen mélységben és művek, dokumentumok számosságában még nem jelent meg a múzeumi életben. A kiállítás két anyagában a művészet lokális szabadságára, valamint különbözőségére és hasonlóságára egyaránt felfigyelhetünk, és arra is, hogy a modernizmus sokszínűsége és geopolitikai kontextusban való megjelenése a XX. század kikerülhetetlen sajátossága, jelensége.

Büszkeséggel töltheti el a néző szívét, hogy számos magyar alkotó művét veheti szemügyre, vajdasági magyarét és a Pécsi Műhely tagjaiét. Ez csillagegyüttállás is, még ha nagyon eltérő politikai-kulturális közeg jellemzi a művek megszületését. Jugoszlávia el nem kötelezett politikája viszonylagos autonómiát teremtett a művészek számára, igyekezett nem beavatkozni a művészeti életbe, csak akkor, amikor már nyílt rendszerkritikai törekvéssel találta szembe magát, míg a Pécsi Műhely totálisan szembement az uralkodó kulturális hatalom diktálta elvárásokkal. Úgymond kicentizte lehetőségeit, sőt kiharcolta, erős ellenállások közepette hozta létre műveit, a politika által kreált tiltott, támogatott és tűrt kategorizálás közepette.

Ne feledjük, mindkét kiállítás a szocialista kultúrában létrejött műveket sorakoztatja fel, annak világát idézi. A művek (festmények, szobrok, installációk) mellett számos archív anyagot, dokumentációt (levelezést, műleírásokat, beszámolókat stb.) megismerhetünk, bepillanthatunk a művek megszületésének körülményeibe, világába, segítve ezzel a nézői befogadást, visszailleszkedést egy korba, amely a többség számára idegenül hathat, mert vagy akkor, vagy később született, tapasztalat híján van. A kiállítás egyik erénye, hogy sokszínű, számos műnem darabjait sorakoztatja fel, de egyúttal látni a hátrányt is, szinte rázúdul az információ a nézőre, a fogyasztóra, aki elmélyedni szeretne, de nem tud, mert újabb és újabb ingerek érik, csábítják.

A jelképek, pink tank, útirány-jelekből álló vöröscsillag, zászló zsilettpengékből, átértelmezik a politikai szótárt, kivéreztetik, elgyengítik a politikai kontextust. Pinczehelyi Sándor sarló-kalapácsa a művészi függetlenséget jelképezi, egyúttal Vera Muhina ismert szobrát, filmes felhasználását parodizálja. A háttérben a falon lyukak, talán golyónyomok. Szombathy Bálint (BOSCH+BOSCH), Cím nélkül, 1979 művének csillaga sokfelé nyilaz, már semmi se tartja össze. Határátlépések ezek, miként Attalai Gábor Negatív csillaga. Stano Filko Szabadság, 1965 című műve is a lózungot állítja piadesztálra, a szó kiüresedését hangsúlyozva. Pink tank-ja, 1968 egyértelmű kiállás a csehszlovák nép mellett. A Gorgona művészcsoport egyszerű eszközzel idézi fel a szabadság önfeledt pillanatait, nem csak az égre és földre nézünk, szembe nézni is merünk. Ficzek Ferenc Vetítés, Konyhaszék, 1976 című konceptuális műve jelzi, valami nincs, valami kikopik a mindennapjainkból, a művészi kifejezési mód válik gazdagabbá, filmszerűvé, a fotósorozat adta lehetőséget is kihasználva. Mintha végtelenített dominó kockák pöttyei vetülnének a képekre.

Szalma László Hommage to DADA című műve a kérlelhetetlenséget is jelképezi, a sodró lendületet. Ez a könyörtelenség nincs általánosságban jelen, nem ez sugárzik a művekből, hanem az én-tudatos, a világra nyitott szemlélet hatja át a művek többségét. Damjan Az avantgárd tisztelete, 1973 műve inkább üzenetet, amit meg kell őrizni, és ha szükséges, fel kell mutatni. Miként azt a Hat szerző csoportja teszi, a Kiállítás-akció a zágrábi Köztársaság téren, 1975 című alkotásával. Jézus megcsonkított, festékkel leöntött, csomagolópapírra helyezett teste a széttört tükör szimbóluma is. A kereszténység alapértékére kérdez rá, a szolidaritásra, a szeretet erejére és hiányára.

A Pécsi Műhely Világoskék papírtekercs a fák között kifeszülve, 1970 műben a láthatóság határainak keresése, a land art is, a természet bevonása a művészeti eszközök tárába. Kilépés a kiállítótermekből a szabadba. Van ebben egyfajta kényszer is, a politika kényszere, ezt nehezen lehetetett megtiltani, betiltani. Az önkifejezés bátorsága és függetlensége, sőt a szépség formáinak keresése, árny és fény játékának vizsgálata. Halász Károly Privát adás II., 1974 műve egy új médiaeszköz hatását értelmezi, foglalja keretbe, és próbál kiszabadulni ebből a keretből, egyben a saját test határaira utal, önmagára, mint mértékre. Csak én birok versemnek hőse lenni írta Babits Mihály. Megjelenik a lemeztelenítés és a kiszolgáltatottság is. Halász a világ vizualitásának jelen és jövőbeni megváltozását térképezi fel. Ugyanezt teszi Tomiszlav Gotovac Cím nélkül (Revű), 1965 című kollázsában, a múlt, a szépség és reklámipar viszonyát felvetve.

Csernik Attala Badtext-sorozat, 1972 fekete-fehér fotója az arc változását állítja középpontba, szemellenzősen, darabos, szeletelt, stigmatizált világban élünk. Julius Koller Ping-pong, 1970 fotója utal a ping-pong diplomáciára USA és Kína között, míg az arc kitakarásával az egyéniség tűnik el, válik eszközzé. Alexender Srnec KA-13, 1956 című festménye, ha születési dátumát nem nézzük, a mű frissességére, kortól való függetlenségére, légiesség figyelhetünk fel, mégis magában hordozza a művészet örök kérdését, mű és forma, mű és tartalom egymáshoz való viszonyát, az absztrakt világ időtlen kifejezési módját és lehetőségét. A hatás és ellenhatás, a keresztirányú mozgást és ellenmozgást, a színek dinamikáját és mozgalmasságát.

Mindkét kiállítás erénye, hogy láthatunk absztrakt és figuratív művészeti alkotásokat, valamint konceptuális művészetet és annak sokféle változatát. A látott művészeti jelenségek más kultúrtörténetbe és más gazdasági viszonyokba ágyazottságuk ellenére hasonlóságot, sőt azonosságot mutatnak. Ha Pécsi Műhely alkotóinak nevét letakarnánk, vagyis eltekintenénk a művész azonosításától, akkor maga a mű besorolható lenne a Sudac Gyűjteménybe is. Tanúi lehetünk, hogy művészek miként is választják el a mellékest a lényegestől, miként reagálnak a valós helyzetre, nem veszítve el az arányokat, nem mondva le ugyanakkor a művészi mondanivalóról. Tisztán látszik, hogy az avantgárd nálunk izolált művészeti törekvés maradt, nem vált a tömeges ízléssé és annak formálójává, ill. a jugoszláv művészek esetében a művészi szabadságfok révén a befelé fordulást kerülték el. A kiállítás általam nagyra becsült erénye, hogy nem szorította sémákba sem a művészeket, sem a műveket, szabad átjárást biztosított művészi felfogások és kifejezési módok között. Fenyvesi Ottó a kisebbségi létben is jól fogalmazott. A szabadság foglyait is látjuk a két kiállításon. Behavazva és befalazva. Most falat bontunk, havat takarítunk. Sokan mondhatják, hogy még látták Titót, Kádárt, Brezsnyevet. Kevesebben mondhatják, hogy látták a Sudac Gyűjteményt és a Pécsi Műhelyt. Most ezzel a kiállítással egyre többen, és ez számít.

Heidegger-idézet: A földút évszakonként változó levegőjében gyarapszik a tudó derűsség, melynek arculata gyakorta búskomornak tűnik. Ez a derűs tudás a kedély. Senki sem szerezheti meg, akinek nincs. Akinek van, a földúttól van. No meg Ludwig Múzeumtól.

Marinko Sudac gyűjteménye

Kölüs Lajos: Az eltűnőt marasztaljuk

Mit kezdjünk a múltunkkal (Gorgona Művészcsoport, A Gorgona a földet bámulja, kollektív munka, a Gorgona Művészcsoport tagjai és barátaik szereplésével, 1961)? Olyan, amilyen, súlya van és néha könnyed is, létezik meg nem is, tele rejtélyekkel, miként a jövő. Ez a múlt a hidegháború időszakához köthető. A mából keressük a tájékozódási pontokat. Felfedező út ez. A művészet felszámolt, megtört, felfedezett, megőrzött kontinuitását látjuk a két kiállítás termeiben, a fonalat, amely hiányosan, töredezetten is a múltat köti össze a jelennel. Miként válik a múlt érdemessé, jelenvalóvá? Őrzés, kutatás, rekonstrukció.

Aki olvasott már Umberto Eco könyvet (pl. A tegnap szigetét), az könnyebben eligazodik a látott művek között. Tudja, a múlt megismerhetetlen világ, kísérletet tehetünk csak, hogy a részletek egyfajta egésszé, emlékezetes pillanattá álljanak össze (Tomislav Gotovac, Cím nélkül (Revü), 1965). Egy lehetséges egésszé, pillanattá, kollázzsá, amellyel kapcsolatban bármikor felvethetjük a befejezetlenség kérdését. Amit bizton állíthatok, hogy a jelent szólítják meg a kiállított művek, töredékesen akár, mert az emlékezés mindig viszonylagos, hiányos, de egyben kiegészítő is, magában hordozza a pótolhatatlanság szorító érzetét és a személyes választás, a művek összeillesztése vitára, diszkurzusra irányuló szabadságát (Stano Filko Rózsaszín tank – a HAPPSOC-ra emlékezve, 1968).

Szimbólumok különböző értelmezését látjuk, dadásan, giccsesen (Attalai Gábor, Negatív Csillag, 1970, Szombathy Bálint (BOSCH+BOSCH), Cím nélkül, 1979, Sven Stilinović, Zászló, 1984-85). Örök kérdés a művészet és a hatalom viszonya, a művészet kordába tartása, felügyelete, megzabolázása. A szabadság önérték is, az el nem kötelezettek világában nagyobb szabadság volt, mint Magyarországon, a szovjetek uralta területeken. Gyilasz sorsa bizonyítja, ott is voltak korlátok, falak, amit nem lehetett áthágni, áttörni. A rendszerkritika. Milován Gyilasz, az Új osztály című könyv szerzője, egykori partizánvezér, Tito fegyvertársa és barátja, a jugoszláv kommunista párt vezetőségének tagja, a Jugoszláv Népköztársaság helyettes miniszterelnöke és a titóizmus főideológusa jugoszláv börtön lakója lett 1956-ban, 1962-ben. Azért ítélték el, mert bátran és őszintén bírálta a kommunizmust és a Tito-rendszert.

A művészet információ is, mások műveinek tanulmányozása, megismerése, saját törekvésekbe olvasztása, felhasználása. Kommunikáció is. Az el nem kötelezettek nem voltak nyugatiak, de közelebb álltak hozzájuk, mint mi. Ez a relatív szabadság a művészeti életre, gondolkodásra is kihatott. Tették, amit mertek, amit belső szabadságuk diktált (Mladen Stilinović (Hat szerző csoportja), Kenyér és kéz (Ruka kruha), 1974). A nyugati törekvések ismeretében. Jugoszláviában is szocializmust építettek, csak nem olyat, mint a Kádár-rendszerben, vagy Honecker NDK-jában. Jugoszlávul beszélünk, de Macedónul éneklünk – mondták (Stano Filko, Szabadság (Sloboda), 1965- 1968).

Milyen emlékezetet hozunk most működésbe? Kísérlet arra, hogy valami egyetemessé váljon. Kísérlet, hogy a múzeumi rendszerbe tagozódjon az is, ami marginális és az is, ami sorszerű volt. A gyűjtemény erejét ez a törekvés adja, teszi átláthatóvá, felismerhetővé, egyben védetté, védeni valóvá (Szalma László (BOSCH+BOSCH), Hommage to Dada, 1972, Gorgona Művészcsoport, A Gorgona az égre bámul, 1961). A kiállítás az emlékezés fontosságát hangsúlyozza, reprezentálja. Azzal, hogy beszélünk a régi dolgokról, az eltűnőt marasztaljuk (https://moly.hu/konyvek/fenyvesi-otto-a-szabadsag-foglyai).

Véletlen lenne, hogy Pécsett jött létre egy olyan mozgalom, művészi közösség, amelynek művészi nyelvezete rokon volt az el nem kötelezett országok művészeinek nyelvezetével (Pécsi Műhely, Világoskék papírtekercs, fák között kifeszülve, 1970. november 15) Nem hiszem, a határ közelsége, az információk áramlása az elszigeteltség totalitását számolta fel, akadályozta meg. Az időbeli párhuzamosság mögött tartalmi azonosság is volt. A két kiállítást egyszerre megtekintve válik igazán egyértelművé, a művészi törekvések kérdésfelvetései és a válaszok nem tértek el egymástól annyira, mint a politikai rendszerbeli vonások különbözőségei (Szíjártó Kálmán: Art gesztusok III., 1974, Radomir Damjanović Damjan, Az Avantgárd tiszteletére, 1973). A művészet mozgásának viszonylagos szabadságát is felfedezhetjük a művekben időbeni rendjében és formai-tartalmi megjelenésükben.

Visszatérő téma a szabadság gondolatának kifejezése, a létkérdés folyamatos vizsgálata, az avantgárd, a dadaizmus, a pop-art és a szürrealizmus alkotói eszközeit felhasználva. A művész önazonosságának kereteit, sajátos vonásait, formai és tartalmi elemeit veszik górcső alá, milyennek látják a világot. Igaznak, hamisnak, mindkettőnek. Az, amit nem látunk egyből, ahhoz gondos előtanulmányok szükségesek, milyen tradíciókból fakadtak ezek a művek? Nem a semmiből jöttek létre, ha néha úgy is tűnik, nincsenek előzményeik. Ösztönös és innovatív módon alkottak, ez adta művészetük belső energiáját és hatóerejét (Ficzek Ferenc, Vetítés / Konyhaszék, 1976). A szabadság zsigeri élményét (Pécsi Műhely: Guruló csík, 1975). Racionalitás és öntudatlan kifejezésvágy keveredett egymással, az utópiák ellen és az utópiák szélárnyékában. Se a nyugati polgári társadalom, se a szovjetek uralta világ nem volt a követendő példa.

Irigyeltük a jugókat, ott mindent szabad (Julije Knifer, Meander, 1966). Elég a többnemzetiségű, többnyelvű kulturális háttérre utalni, amely lehetővé tette, hogy az egyik kultúra hasson másik nemzet kultúrájára, naprakész legyen és friss. A sokféleség világa művészi magatartást is jelentett. Annak ellenére, hogy mindvégig jelen van a megosztottság és rettegés érzése, a nacionalizmus szélsőségessége. A jugoszláviai magyar is jugoszlávul kezd érezni és gondolkodni. Tárgyegyütteseket látunk, és különös helyzeteket, időben és térben, korai performanszokat, a tér, a köztér elfoglalását, kisajátítását, átlényegítését, a szabadság és mozdulat, mozgás alternatívájának keresését, megtalálását, kifejezését. Művészi projektek valósulnak meg a konceptualitás jegyében.

A múlt lezáratlan és lezárhatatlan, viszont improvizáció, művek és művészek, egyediségük összekapcsolása szükséges a múlt megértéséhez, hogy a korhűség, az időbeliség vasálarca mögött az eleven, emberi gesztusokat, a tovább élő és a folytathatatlan hagyományt, az új művészi törekvést észre vegyük (Halász Károly, Privát adás II., 1974). Hogy a néző a kiállítás tárgyától ne elhatárolódjon, hanem azonosulni is tudjon, és az, ami egyszeri, egyedi és visszahozhatatlan volt a múltban, a jelenben ne tűnjön se szándékoltnak, se mesterséges újjáélesztett dolognak, hanem a maga természetességével, nyitottságával hasson (Pinczehelyi Sándor, Sarló és kalapács, 1973).

Magyarul mondjuk, kérdezzük, mit jelent a jugoszláv? Tudunk-e jugoszlávul beszélni, gondolkodni? És Pécsi Műhelyül? Ami létezett, az eltűnt, fogjuk fel. De mégsem. Emlékezünk, dokumentálva az emlékezést, a múltat, a viszonylagos szabadságot. Balkán, vágjuk rá sokszor, az is meg nem is. Dél. Jugo. Délre tőlünk, tengerpartokkal, jugoszláv útlevéllel, a világot lehetett járni vele. Bankoltak is, hamarabb, mint Magyarországon. Jobban éltek, mint mi, a gulyáskommunizmusban. Hogy ők is eladósodtak, igen. Tito halálával megszűnt minden belső kohéziós erő. Győzött a nacionalizmus, és a szegénység. Ha volt is alternatíva, csak lehetőség maradt, meg nem valósult lehetőség. Most a visszáját nézzük, ami maradt belőle. Kultúra, művek sokasága. Büszkék vagyunk rá, a sajátunk. A Pécsi Műhely is. Vállalható örökség.

Pécsi Műhely 1968–1980