Jenő István: Visszaemlékezéseim József Attilára (1957)

MIELŐTT közvetlen visszaemlé­kezéseimet papírra vetném, enged­tessék meg, hogy néhány szót ma­gunkról, a Színház és Társaságról, arról a „kis vidéki” irodalmi, szín­házi és társadalmi hetilapról mondjak, mely az irodalomtörté­netbe, ha csak névleg is, József Attila révén vonult be. Akkor, a kilencszázhúszas években, mi, fia­tal „kócosok”, vagy ahogy Móra Ferenc mondotta: „kapa-kasza-kerülők”, akik a Színház és Társaság­ot a szó legszorosabb szerkesztési és nyomdai értelemben csináltuk – bevallhatjuk ma már, hogy min­den fiatalos lelkesedésünk mellett sem gondoltunk arra, hogy valaha is azért leszünk büszkék erre a kis lapra, mert egy tizenhét éves, ismeretlen, vidéki kis poéta verse a mi írásaink között jelent meg először.

Lapunkba rendszeresen írt Móra Ferenc és Juhász Gyula is, de voltak közöttünk is tehetséges írók, költők, akikre az akkori sze­gedi irodalmi nagyok is felfigyel­tek (Berezeli Anzelm Károly, Sza­badjai István, Aknai István, Fenyő Andor, Hont Ferenc, Füssy László, Rózsa Imre stb.), de valahogyan éreztük, tudtuk, hogy ennek a vi­déki kisvárosból idekerült, igény­telen, szerény kis fiúnak versei egészen eredetiek, merészek, újak. És amikor Juhász Gyula ajánla­tára Koroknay József és Kormá­nyos (Aknai) István eldöntötték, hogy József Attila verseit leközlik, és a Koroknay Nyomda kiadta a Szépség koldusa című versesköte­tet – tudtuk, hogy egy nagy te­hetség innen indul útjára…

AMIKOR MEGISMERTEM Jó­zsef Attilát, tizenhét éves volt. Én huszonhárom. Ma ez a hat év kor­különbség – hogy úgy mondjam – szakmabeliek között nem jelent a baráti viszonyban oly távolsá­got. hogy a tegeződés egyik vagy másik fél részéréi tiszteletlenséggé váljék. 1922-ben ez még nem volt divat. Akkor még illett a nálunk­nál idősebbet magázni, még akkor is, ha az idősebb le is tegezett ben­nünket. József Attila is magázott bennünket, hiszen ő volt a legfia­talabb. Rendkívül szerény és tisztelettudó volt. Talán éppen a ma­gával hozott és benne élő hamis kisebbségi érzés tette azzá.

Először Juhász Gyula hozta be hozzánk a „szerkesztőségbe”, a régi Templom téri kis nyomdába. Később már egyedül is bejárt, és amikor megjelent az ajtóban ko­pottas ruhájában, hosszú körgal­lérjával, kalap nélkül, bozontos fejjel, szerényen megállt az ajtó­ban, köszönt, s várta, hogy mi szó­lítsuk meg. Nagyon sokszor úgy kezdődött a beszélgetés, hogy Ko­roknay Jóska édesanyja megkérdezte:

– Attila, nem éhes? No, jöjjön a konyhába… – Szerényen til­takozott először, de Koroknay né­ni belelátott a gyomrába, és Attila jó étvággyal megebédelt.

Már szedés alatt állott a Szép­ség koldusa című verseskötete, amikor éppen Attila szerénységére célozva, az egyik berakólány – akinek egyébként, nem is titkoltan, tetszett egy kicsit Attila – ezek­kel a szavakkal fordult hozzá;

– Miért nem ír egy verset a Szerénység koldusa címmel?

Attila elmosolyodott, és szinte szemlesütve felelte:

– A szerénységnek én nem kol­dusa, hanem kapitalistája va­gyok.

JÓZSEF ATTILA szegedi tar­tózkodásai alatt különböző helye­ken, barátainál, ismerőseinél la­kott hosszabb-rövidebb ideig. Ná­lunk is lakott, és étkezett több íz­ben, néhány napig.

Amikor első ízben meghívtam néhány napra, bejelentettem ezt előzőleg nagyanyámnak, akivel együtt laktam. Nagyanyám, mint a Színház és Társaság egyik leg­szorgalmasabb olvasója, már is merte írásaiból és elbeszélésemből József Attilát. Egy este vittem fel először hozzánk. Vacsora után nagyanyám újságot olvasott, mi pedig beszélgettünk. Versekről, irodalomról, az akkori fiatalok közt dúló izmusokról, és beszélgetés közben egyszer csak Attila elhall­gatott, kért egy darab papírt, elő­kotorászta zsebéből rövid, kis gye­rekesen megfaragott ceruzáját, s néhány perc alatt megírt egy pár­soros expresszionista verset. Ami­kor felolvasta, mindketten jót ne­vettünk rajta.

Nagyanyám, aki eddig oda sem figyelt, megszólalt:

– Mondja csak, fiam, ahogy lá­tom és hallom, maga egy okos és rendes fiú, miért nem választ ma­gának valami rendes foglalkozást? Ebből nem fog tudni megélni.

Attila rám nézett, mindketten el­mosolyodtunk, ő pedig halkan, ta­lán saját magának, így felelt:

– Nem vagyok okos, és rendes sem vagyok. Ha okos lennék, talán suszternek vagy asztalosnak men­nék, és ha rendes volnék, nem ír­nék verseket. De szeretek verseket írni, és ehhez meg is van az… alaptőkém. Attilának mindig rövid, négy-öt­centiméteres kis ceruzái voltak. Egyszer megmutattam neki ceruza­gyűjteményemet, mely ötven-hat­van különböző rendszerű és színű, tarka, csavaros ceruzákból állott. Azt mondtam, hogy válasszon ma­gának egyet. Először szokott sze­rénységével visszautasította; nem akar megfosztani egytől sem – mondotta, és amikor nagynehezen mégis rátukmáltam egy ceruzát, kivett a dobozból egy piros Penkala-­irónt, nézegette és lassan megszó­lalt:

– Olyan szépek ezek a ceruzák, hogy kár velük írni… Én talán nem is tudnék …

Két év múlva, amikor isimét Sze­gedre jött, mutatta, hogy még meg­van a tőlem kapott ceruza.

– De nem írtam még vele – mondotta. – Ezzel legfeljebb szá­molni szabad… Én pedig nem szoktam számolni…

MÁR JÓVAL ELMÚLT éjfél, amikor egyszer együtt jöttünk el a nyomdából. Attila akkor is nálunk lakott.

Csúnya, sötét, zimankós őszi éj­jel volt. Ólmos eső esett, fújt a szél, alig találkoztunk emberrel az ut­cán.

Amikor a kivilágított Kass-kávé­haz elé értünk, a fal mellett meg­húzódva egy kis sötét alakot lát­tunk. Először azt hittük, valami ár­nyék, de amikor közelebb kerül­tünk, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy egy hét-nyolcéves, rongyos ruhákba bújtatott kisfiú volt. Azt hittük, hogy az apját-anyját elvesztett kisgyermeket találtunk, de amint közelebb léptünk hozzá, vi­dám hangon kérdezte, hogy nem parancsolunk-e egy esti lapot.

Attila nagy szemével némán nézte a gyereket, de nem szólt semmit, csak én beszéltem hozzá. Megkérdeztem a fiútól, hogy miért van ily későn is az utcán, hiszen ilyenkor már úgysem adhat el új­ságot. Azt felelte, hogy addig nem mehet haza, amíg az összes lapot el nem adta.

– Ki parancsolta ezt neked? – kérdeztem. – Talán a kiadó?

– Dehogy, kérem – felelte –, az édesapám, mert azt hiszi, hogy ha az újság nem fogy el, én bizto­san csavarogtam vagy játszottam.

– Hát az édesapád mivel fog­lalkozik? – kérdezte most mái-Attila.

Az apám favágó.

És az édesanyád?

– Az édesanyám? – ismételte a kérdést. – Az édesanyám – felelte szégyenlősen lehajtott fejjel – nem lakik nálunk …

– Hát testvéreid vannak-e?

– Bizony még vannak kívülem hárman, oszt én vagyok a legna­gyobb …

Megkérdeztük a nevét, meg hogy szeretne-e már hazamenni, majd úgy határoztunk, hogy megvesszük tőle a megmaradt lappéldányokat. Amikor kifizettük a hét-nyolc lap árát, a kisfiú először csodálkozott, hogy vajon minek nekünk ennyi egyforma újság, s azután összekap­ta magát, és futva megindult haza, a Felsőváros felé.

Alighogy elváltunk a kisfiútól, már mi is otthon voltunk. Ott lak­tunk a szomszédságban, a Kass mögött.

Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak a sötét lépcsőházban kérdez­tem meg Attilától, hogy mit csi­náljunk ebből a témából: ripor­tot, novellát vagy verset? (Később tényleg egy novellát írtam ebből a témából, s úgy emlékszem, József Attila is írt egy verset erről az esetről, mely tudomásom szerint meg is jelent a SZ. és T.-ben.)

Nem felelt, de láttam, hogy a kezében megvillan fehér zsebken­dője. Nem is beszéltünk többet er­ről az esetről. Megvacsoráztunk, és lefeküdtünk a jó meleg ágyba.

Mikor reggel felébredtem, Attila már ébren volt. Hátán feküdt, és nézte a mennyezetet. Megkérdez­tem tőle, hogy mit álmodott?

– Nagyon érdekes álmom volt

– felelte. – Álmomban magam előtt láttam egy szép nagy házat, benne egy fényűzően berendezett lakást, ahol az emberek roskadá­sig telt asztalok mellett ették-it­ták a jobbnál jobb ételeket, italo­kat. Egy másik szép fehér szobá­ban, csipkés ágyban láttam egy hosszú fürtű kisfiút mosolygós arccal aludni. Mellette a nevelőnő valami regényt olvasott. És künn az utcán, a ház előtt egy rongyos, bőrig ázott kisfiút láttam, a hóna alatt újságokat szorongatva, amint eladásra kínálja az arra járók­nak … Ezt álmodtam.

Ahogy mesélte az álmát, nem fordult sem jobbra, sem balra, csak nézte mereven a mennyezetet.

– No, keljünk fel – sürgettem.

Gyorsan felöltöztünk, megregge­liztünk, és elmentünk hazulról.

(Megjelent a Tiszatáj 1957/3. számában)