Nagy Zopán: Áprily-s

GÁSPÁR GYULA ALKOTÁSAI NYOMÁN

„Alámerültek”:

mert érdekelte őket,

hogy hogyan nyelik el a Fényt,

hogy hogyan nyeli el őket a Fény…

mert „érdekükben állt” a Fény szeretete,

mert kútjukba került – minduntalan – :

az anyag (ismerős – és ismeretlen durvasága,

finomsága, sok-rétűsége, játékossága);

a Fény minden-tudó áradása;

az anyag mivoltával való állandó ütközése,

súrlódása, kavargása, szeretkezése,

el-nyelettetése, visszaverődése;

lappangó színeinek

(sötétlő ter/m/ekben is mocorgó) lüktetése;

hogy erényeiket fölvillantsa,

hogy hátrányaikat át-át-átvilágítsa…

mert érdekelte őket

az érdeklődés (maga) –

és a beszűrődések sok-sok variációja…

Gáspár saját/os/ fejeket mentett ki a partra,

s azokat – benső asztalán – zúzta, transz-formálta… –

„Mondoltam” egykoron Bálint Ádám és Gáspár Gyula képzőművészek közös kiállításán, szintén áprilisban. Akkor, ott, egy óriási zsákba csomagolt pincegaléria tereiből szén-arc alkotások, érzéki mutánsok beszéltek a közönséghez, mégpedig szalagos magnetofon rétegein átszűrve, meta-nyelvien, félelmetes-vonzóan, miközben méhviasz-szerű, óriási labdacsban, mondhatni: áttetsző hártya-gömbben, lassított, lappangó transzban, egy ideg-hálóba csavart, lenyúzott női bőrben lüktető metamorfózis-lény agonizált…

*

Borzalmakat, vért, csendedből kivetve,

többet láttál, mint őseid sora.

Irtóztál még a vértől s vén szívedre

lesújtott a sors ólmos ostora.

Nézd, a mezőkön friss vizek fakadnak,

puhul a föld az irtó tél után.

Jó sűrű fák közt áss odút magadnak

és tűnj el innen, zordon puritán.

(Áprily Lajos: Új tavasz, részlet)

*

A Fény-nyelők termeibe, a Fény-zabálók csarnokába,

a Fény-rágcsálók utcácskáiba is látogatást tettek,

mert érdekelte őket, hogy jelenleg tartoznak-e,

vagy csupán tartanak (a folytonos átkeléseken túl) valahová,

mert érdekelte őket, hogy (miként) nyeli el:

a „zsák” (az elme) az adott fényeket, a víz a vásznakat,

a képekkel telepakolt zsákot – és hogyan adja vissza (úsztatja, lebegteti)

a minden-nemű felület

a (tompított) Fény rezgéseit,

melyeket az alkotók ráruháztak Önnön – és egymás

merülésére; majd „képzetes” zenéket próbáltak a víz alá írni:

a „zsákokba” (az elmékbe) varrva, a kövek-téglák réseibe…

és közös rész(leg)es árnyékot vetni egymás vetületére…

= A Fény-vesztések (áldott – s áldatlan időkbe szorított,

idő-résekkel tarkított) innenső partjain…

*

Gáspár Gyula összetett, meg-megújuló világának labirintus-részletéből újabb alkotások, jelenleg Pompeii feltárás-alakok vetülnek elénk…

A festőművész egy-egy alteregója: a meghasonlott kisállattenyésztőből lett késdobáló, a késdobálóból lett meghasonlott szerzetes, a szerzetesből lett (meghasonlott) pantomimes eunuch: a néma, kortárs tánc-koreográfus: mostanság megszöktetett gésákkal és shunga-szakértő táncosokkal, tantrikus balerinákkal közösen alkot!

A bölcs Lukiánusz: barlangjáratokból visszhangzó szavai kísérik a teremtő mozdulatok igéző, egz-akt táncokba is át-áthajló, formatervezett ritmusát…

Egy botsáska-harapástól megdermedt koreográfia részleteiben ott suttog a deres ezüst-kakasról álmodó hajnal… Kenderkóccal összefont harmat-kék erezetek kúsznak a műterem felé… A kert vége felől, a Szekszárd-közeli völgyek mély-üregeiből (jércéket nyekkentő nyércek kíséretével) közeledik a Nagy menyét-herceg is…

Ó, gégék, ó, pihés mellkasok… Izomrost-tekervények, keblek, combok, televények, zamatos ingerkedések… Most az öt gúnár is későn jelez, a hetvenhét gyöngytyúk is delejes… Néma ordítás, tátogás: szén-, kő- és vérér ember-fejek szakadása, őrzők egymásba fordulása… Bor-akvarell figurák, ön-mitologikus alakok lázadása! –

A nagy udvarház megrázza magát: minden szerte röppen, darabokra hullik, majd ismét helyreáll… Befordul, elmélyül, meditál – és megújul a csöndes Karnevál…

(Vonzás és taszítás, Művészetek Háza, Szekszárd, 2017. április 08 – május 7.)