Train to Busan

A film mintha csak maga is egy vonat lenne, amelynek a gázkarjára hajolva halt meg a vezetője, és most lassítás nélkül száguld előre, ameddig csak bírja szusszal. Féktelenül 3. zombikkal. Ha megállsz, meghalsz.

Nehéz lenne még egy filmet mondani a közelmúltból, vagy akár az utóbbi pár évből, amely hasonlóan veszett iramot diktál, mint a Train to Busan. A korábban animációs filmekről (Disznók királya) ismert Sang-ho Yeon dél-koreai akció-horrora valami olyasmi, ami a hollywoodi Z világháború csak álmaiban tudott lenni: lórúgásnyi adrenalinlökettel kiegészített vérátömlesztés a már teljesen kivéreztetett, paradox módon mégis töretlen (sőt egyre nagyobb és nagyobb) népszerűségnek örvendő zombizsánernek. És nem azért, mert bármi újat hozzátesz – a Train to Busan nem erőlködik sem friss szcenáriókkal (zombik nyugdíjasok ellen [Cockneys vs. Zombies], zombik házi kedvencként [Fido] stb.), sem „erre még nem gondolt senki”-felkiáltással született zsánereleggyel (romantikus zombifilm – Eleven testek), hanem egyszerűen csak kellőképpen komolyan veszi magát, és tökös, kemény, ínycsiklandozóan vérfröcsögős szórakozást nyújt.

A főszereplő Seok-Woo, egy elvált, munkájának élő menedzser, akinek éppen szülinapos lánya leginkább csak púp a hátán. A férfi vonatra száll, hogy Busanba vigye a lányát egykori feleségéhez, ám ekkor már a zombiapokalipszis első perceiben vagyunk. A szerelvényre felszáll egy megfertőzött-megharapott szerencsétlen is, és a pokol elszabadul, a kór pedig gyorsan terjedni kezd. Mire a vonat megérkezik a következő állomásra, a káosz már a fél világban kitört. A túlélők egyre fogyatkozva száguldanak tovább a zombikkal teli vonaton Busan felé, ahol a hadsereg állítólag sikeresen felállított egy biztonsági zónát.

A recept egyszerű: kis hely, nagy baj, állandó mozgás, maximális feszültség. A Train to Busanban egymást élik a félelmetes, vérmocskos és eposzi jelenetek, ahogy a szereplők fejvesztve menekülnek egy állomáson a zombihorda elől, vagy ahogy primitív, innen-onnan eszkábált fegyverekkel, vagonról-vagonra kell átverekedniük magukat az élőhalottakkal tömött vonaton. És mint minden valamirevaló zombifilmben, itt sem csak a rothadó és rohanó hulláktól kell tartani (merthogy a XXI. század trendjének engedelmeskedve a Train to Busan természetesen nem a klasszikus, csoszogó Romero-zombikat, hanem a 28 nappal később-féle sprintereket állítja csatasorba), hanem az emberektől is.

Sang Ho-yeon már az első, még zombimentes jelenetekben felvázolja az élők közti konfliktusok főleg osztálykülönbségekből származó alapjait. De az ellenségeskedés mellett természetesen lesz összefogás és áldozathozatal is, úgyhogy a Train to Busan az apokaliptikus káosz közepette magabiztosan teszi közszemlére az emberi természet legjobb és legrosszabb oldalát. És a film attól lesz igazán jó, hogy még ezeknek az egyébként kompetensen, szépen kikerekített emberi drámáknak a kedvéért sem áll meg – a karakterfejlődés, az apa-lánya kapcsolat, a megváltástörténet mind-mind szépen, szervesen ékelődik be a nyaktörő akció- és horrorjelenetekbe. Ezeket a szereplőket nem a szájalásukról, hanem a tetteikről ismerjük meg. A robogó cselekmény közbeni világ- és karakterépítés közel olyan tökéletes kivitelezésű, mint a Mad Max: A harag útjában.

Ami pedig a zombifilmet illeti? Köszöni szépen, jól van. Lehet, hogy nem tesz jót neki a körülötte dúló őrület, és az, hogy boldog-boldogtalan élőhalott-horrort akar csinálni, de ha nem lenne ez a fene nagy divat, valószínűleg nem léteznének az olyan kis gyöngyszemek sem, mint a Train to Busan.

Rusznyák Csaba

Busanhaeng (2016)

Rendező: Yeon Sang-ho

Szereplők: Gong Yoo, Ang So-hee, Kim Soo-an, Ma Dong-seok, Jeong Yu-mi