„deret harangoznak”

VILLÁNYI LÁSZLÓ: EGYSZER CSAK

Az immár tizenötödik Villányi-verseskönyvről szólva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kötetszomszédság vagy az életmű egészének kontextusát, hiszen az építkezésben a frissítő-bővítő folyamatos újszerűség mellett jelen van a kisebb vagy nagyobb hatáskörű szerves folyamatosság koherenciája is. Villányi László költészetének ismerői, hívei mindehhez a befogadás szintjén jó szívvel társíthatják a kulcsszóként is használt s fő értékfogalomként tekintett otthonosság kategóriáját.

Az otthonosságérzet jelentésárnyalatai közt itt megkülönböztetett szerep jut a sorselfogadás, a szembesülő önelfogadás képzetének, a derűvel átitatódó hészükhia bölcseletének. Erre már a kötet mottója is felhívja a figyelmet, mely – később versszövegbe szervesülve is, ld. Sors – az 5. századi „kínai barát intelmét” tartalmazza: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” (A hivatkozott költő, Vang Szen-ta mellett a Holtág c. versben említett „legközelebbi szomszéd”, azaz a 4. századi ókeresztény szerzetes, Evagriosz, illetve az ő létbölcselete jelenti a viszonyítási alapot a mostani versek gondolatiságához, melyet olykor rezignált kosztolányis, Szép Ernő-i derű lelkületével egészít ki. S ha már írókról van szó, fontos hivatkozásnak tekinthető – a Hatvanévesen c. vers többi megnevezettje mellett – bölcseleti téren a Labirintus c. opusban a következő utalás: „éjszaka pedig Cortázar / kirakós játékába merülve Borges labirintusában vezeti végig”.) Új és hangsúlyos gesztus, hogy mottó szerepel a kötet elején, s egyedinek mondható, hogy annak tartalma, bölcselete milyen gazdag tárházát nyitja meg az identitásproblematika vizsgálati módszereinek, a számvetéskészítés lírai kísérleteinek, ugyanakkor költőnk korábbi mondandóiból szervesen következik a bölcseleti derű mellett, hogy az ölelés fogalma kapcsán önszemlélet és létbölcselet szorosan kötődik a szépség, a szerelem fogalmához, ezek meglétének vagy hiányának élettapasztalataihoz.

Didaktikus bölcselkedést várhatnánk ilyen felütés után, ráadásul az első opus (Nap) felszólító módú létszemléleti üzenetet fogalmaz meg, de igazából tudjuk, hogy a lírikus Villányi nem híve a közvetlen, szentenciózus filozofálásnak (vö.: „mindenfajta ideológia életet nyomorító / mivoltát bizonygatta” – ld. Híd), s ezt a nyitóvers máris az érzékletes szóképiség terepére átültetve szemlélteti: „Ahogyan visszanéz a nap, / úgy nézz vissza majd te is, / ragyogjon életed!” A ragyogás-metafora fontos jelentéseleme az alkonyati pozicionáltság, amely a jelenséghez valószínűleg az életbölcsesség „nehézfényi” árnyalatát rendeli, nem pedig egyfajta káprázat érzékfelettiségét, még akkor sem, ha más művekből (Merengő, Halhatatlan, Mondat) tudhatjuk, hogy egy-egy varázslatos fény-impresszió, természeti fényességélmény valamely másik valóság világába is „teleportálhatja” a lírikus szemlélődőt.

Az alkonyati szemlélődés valós élethelyzete hátterében magánéleti veszteség, kudarcélmény áll, s nem kötődik a számvetéskészítés klasszikus életszakaszához, viszont aktuális életkorhoz, azaz a hatvanéves időszakhoz mégis, s erre kötetszerte többfelé találunk hivatkozást (Ammonitesz, Húsz, Szív, Kilenc hónap, Hatvanévesen). Amiként a nyitóvers egyetlen szóképre építve fogalmazza meg mondandóját, úgy az egész első ciklus jelzésnyi, háromsoros kis szövegeket vonultat fel. Ezek egyidejű érzékleti és bölcseleti inspiráltsága, természeti motívumokhoz kötődése, klasszicizálóbb nyelvhasználata Villányi korábbi fragmentum-verseire (időközben) emlékeztet. Forma és nyelvezet karaktere különbözést mutat a II–IV. versciklushoz képest, míg az impressziózus életképiségbe oltott létbölcseleti inspiráció, a szentimentalizmus természetélményeit felidéző hangulatiság és motívumkészlet felbukkanása kötet­szerte és az életműbe illeszkedve is szerves kapcsolatrendszer meglétét tanúsítja.

Vang, Evagriosz, Borges és mások hatása mellett a versek bölcselete nemcsak a költő életkorából adódóan alkot szintézist. Ez lírai énjének életkorokon és életeken, térben és időben, realitáson és álombeli-fantáziabeli valóságokon való átjáró – inkább át-élő, átlényegülő – képességéből intuitíve is adódik, azaz sok titokhoz van kulcsa, sokféle labirintus felderítésében van jártassága-képessége, mindezt immár főbb jelképei átvételével kifejezve. A tudás-ismeret motívumkör egyéb hagyományos szimbólumai (út, fény, tenger) mellett Villányi kedvelt kulcsszavai a folyó és az ártér, illetve a magasles, mely azonban nem egyfajta pózt, fentebbről szemlélést jelez, inkább annak a kettős szituáltságú, sőt több nézőpontú (ön)­vizsgálódásnak része, mely egyaránt törekszik az egészben látás revelációjára és – ld. a színházi látcső említését – az apró részletek megismerése általi belefeledkezés, elmélyedés örömére. Hasonlóképpen kettős természetű jelenség, hogy bármennyire személyes a versek mondandója és utalásrendszere, Villányi mégis túlnyomó részt egyes szám 3. személyű, „távolított” versalanyt szerepeltet, illetve annak „másik életeit”: érzelmeit, intuícióit, gondolatait is efféle nyelvi megoldással közvetíti. Játékos megoldásnak tűnhet, hogy a III. ciklusban ehhez rövid, reflexív egyes szám 1. személyű inzerteket applikál, aminek fontos szerepe van a sajátos önszembesítés nézőpontjainak megsokszorozásában. (Érdekes, hogy bár kötetszerte minden alany, minden „másik élet” távol áll a szerepszerűségtől, a költő fényképét, arcát mégsem láthatjuk most borítón, fülön.)

A vallomásos személyesség mellett a távolított önszemlélés következtében a versalanyi világszemlélet kritikus, önironikus megközelítése is fellelhető Villányinál. Túl azon, hogy „érzékeinek szabadságáért naponta megküzd” (Tanú), sőt az érzékfeletti percepció (Tweed, Idegen) vagy az intuitív önfeledtség állapotában (Regény) – valamely énje által, valamely életében – egyfajta esszenciális (Fotó) vagy egyszerűségében is különleges (Por, Ének) tudás birtokába kerül, illetve azzal együtt, hogy kulcsgyűjteményének folyamatos gyarapodása ellenére „nem lankadó kíváncsisággal” keres tovább (Karika), s hogy megmaradt hite a bölcseleti (és érzelmi) beteljesedés iránti várakozásban (Hatvanévesen, Foszlányok, Merengő), be kell ismernie szemléleti naivitását (Halhatatlan, Kulcsszavak) és alkalmi elbizonytalanodását is (Sors). A szerelmi és természeti szépségben való euforikus-heurisztikus feloldódását pedig rendre ellenpontozzák hangulati-érzelmi mélypontjai, illetve az ezekhez kötődő világ- és önismereti kételyek (Kilenc hónap, Alliteráció, Holtág). Ráadásul abban sem biztos, hogy ha vannak is válaszok világértelmező kérdéseinkre, azok lelkesebbé tesznek bennünket (Felelet). Olykor, túl az ámulaton (Gyógyír), a kötetcím jelentése – mely lehet a rácsodálkozás-ráismerés reflexiója is, ld. India song – negatív töltést kap, és ezért a hiánytudat (Álom-köz), a veszteségélmény, a múlás, a „megvilágosodás elmaradásának” kifejezéseként (Írás) kerül be a kontextusba.

A versek mozaikos bölcseleti rendszerének konstans eleme a szépségorientált, stabil értékrend, illetve annak a szemléleti bizonyossága, hogy a teljességtudás, a személyes-egyedi és az univerzális egybeolvadása lehetséges (Végrendelet), és az egyén számára megragadható (Merengő). Mivel Villányitól távol áll nemcsak a közvetlen szentenciózus bölcselet, hanem a prófétikus költőszerep is, legfeljebb annyiban teljesít küldetést, hogy felmutatja az értékeket, a szépséget, közvetíti a harmóniát („őrizte a bizonyosságot”), s bár e vonatkozásban is akad önkritikus észrevétele („nem emlékszik, hogy bármi fontosat megtanított volna fiainak, / a cipőfűző megkötésén kívül, nem volt egy bölcs mondata, / az ígéretekben viszont nem kételkedett”), „segítő szándékra utalva, de kedves öniróniával fűszerezetten (vö.: „Az ártér mellett útba igazította az eltévedt családot” – „kínai barátja intelmét … amikor a bicikliről hirdeti, százával helyeselnek a gólyák, szürkegémek és kócsagok”) a kötetmottón túl is érzékelteti, hogy a megtartó bölcsesség továbbadására érez némi indíttatást.”

Nem véletlen, hogy a teljesség-megélés ezen időszakában idéződik a lírai emlékezetből a „deret harangoznak” nyelvbotlás (Szív). A szimbolikus jelzés értelmezhető felhívó gesztusként: ideje van az (újabb) számvetésnek, a lírai én életeiben való szemletartásnak. Tudatosságra utal, hogy azonos tematikával és szöveglogikával a kerek életkorhoz kötődően itt fogalmazódik meg a harmadik viszonyítási pont, a Hatvanévesen (vö.: Negyvenévesen in: Egy másik élet; Ötvenévesen in: volna a szerelem). E versekben az önvizsgálat kulcsszavai a vágyakozás és a várakozás, s mindegyikhez ambivalens módon viszonyul az egyes szám első személyű megszólaló. Világszemléleti és magánéleti bizakodás-reményvesztés dialektikában számtalan érzelmi árnyalat kerül felszínre, s ez nagymértékben kihat a karcsú, tudatosan redukált corpus szövegen és köteten belüli műfaji összetettségére (életkép, idill, óda, elégia, ballada, epigramma, haiku, koan).

Egyes szám első személy dukálna a számvetést kiegészítő önjellemzéshez, de a nyelvtani 3. személynek kölcsönzött vallomásosság már kötetekkel korábban rokonszenves lett költőnknek, s így itt is főként ezt a módszert választja. A sok „másik élet” bevonása bizonyára az árnyaltabb én-megközelítés terepe, s ennek dominanciáján az sem változtat, hogy a többéletűségben – a magánéleti kudarcélmény hatására – Villányi kényszerű mozgást, létdimenzió-feladást, önotthonosság-vesztést is megél (Idegen, Gyógyír, Tanú, Ismerős, Csontkinövés, Ing). A végegyenleg kulcsszava azonban mégis önmagunk, sorsunk derűs elfogadásáé, ahogy azt már a kötet nyitánya, illetve aranymetszéspontjába helyezett kulcsverse (Sors) jelzi.

A több vonatkozásban is sokárnyalatú kötet nyelvi-formai szempontból redukáltságot mutat. Az egymondatos, prózanyelvi szövegalakzat technikája már a korábbi kötetekben meghonosodott csakúgy, mint a metaforikát epikus részletekbe oldó dikció és a nyelvi egyszerűség varázslatos belső erőinek szépségtermő, néhol játékos harmóniája. A II–IV. ciklus textusai azonban újszerűek is azáltal, hogy belső tagolásuk a vesszőhasználatra korlátozódik, ami lendületes szövegritmust eredményez, melyhez többször tesz hozzá izgalmas váltásokat az inverzió, s ehhez járul még olykor a nyelvi alanynak talán a „többéletűséggel” összefüggésbe hozható, névmási utalások hiányából fakadó lebegtetése (pl.: „a közelítő felé fordul, bizonytalan / készen áll-e fogadására, ráismer-e, vagy még sohasem / látta, vajon elérhet-e hozzá, kérdezi tőlem, átölelik-e sorsukat?” – Sors).

Túl a feltárulkozáson, az időleges számvetésen, megküzdve a szkepszissel az egyszer csak 46., záró mondata, vagyis a Kulcsszavak egyfajta megbékélő lezárást mutat, s így valamely derűs keretbe is foglalja a karcsú, érzelem- és gondolatgazdag szövegfolyamot, mely szervesen torkollik az életműbe („összeáll a történet”), vagyis – Villányi kedvelt metaforáit kölcsönvéve – folyótól folyóig visz a sodrás, s „nem fogynak el a folyók” (Híd), egész a tengerig.

Juhász Attila

(Megjelent a Tiszatáj 2016/11. számában)

Napkút Kiadó

Budapest, 2016

62 oldal, 1490 Ft