Pollágh Péter versei

Forradalmi fruttik

(ÖREG DRESSZ)

Volt keze beöltöztet egy öreg dresszbe,

egyszer átvehetem a helyét.

Zörög a Dédi, fújja a szél, pizsamás semmiség.

Mint ómódi lámpát, kapcsolom fel őt:

közelről jóságos folt, vagy csak eltört kert?

(A FELÉNÉL ELTÖRTÉK)

Gondoltam, rányitok erre az évelős, évfordulós sírásra,

de csak egy üres szoba, illetve erdő volt a helyén.

S akkor megértettem, hogy üres erdő még nem voltam.

Eltörtek, mint a századot.

Valaki engem is megfújt.

Ma egyedül tartok osztálytalálkozót.

Készen állok a szeretettel.

Azt akarom: mind szenvedjetek.

A 60. ősz erre pont jó lesz.

Erdővel a kezemben halok meg.

Négyszögletű. Kerek.

(A DÉDI SZÁMAI)

Volt kedd.

Az 5-öst és a 6-ost sose tette a tortára.

Mégis hordta szomorú számait.

Voltam hordója: így mondta.

Ezüst ötöst és vashatost? Színötöst?

Számolni szomorú?

Hova visznek ezek a fogatok?

(ÁTNÉZ MAGAMAGÁN)

Nézi magát egy parfüm üres üvegében.

Színüresség. Üres üvegség.

„Ezt a hajat becukrozták. Ez jó seb.

Egy jegesmedve feje, hajkoronája?

Nem, ezt a rókát becukrozták.

Nekem adtad a fantáziád fruttiját. Meg a

fagylaltfelsőt. Citrom az ujj, vanília a test.

Átszabtam a múltat, uram, átszabtam.

Inkább sózzalak, vagy cukrozzalak, fiam?”

Nem cukorkák

Cukorirodalom: úgy hiányzik.

Egy kristálykeserűnek is örülnék.

Csak az ízetlenség szüntelen.

Más lóg a fán, nem cukorkák.

Hideg a víz, meztelen, szellemkislány ízű.

Amúgy nincs itthon íz.

Csak a dagadó hold süt.

Arcomba hull a vakolat, ez most a púder.

Kockafák. Csonkolás. Nyártalanítás.

Rongyba tekert szellemek, múmiák.

A gyolcsok íze hol vér, hol áfonya:

boldogtalan erejű kép.

A pofám a csendes éjben égni kezd,

sokan vetnek most keresztet.

De kinek vegyek én virágot?

Kiforognak a mélyből a fény-állatok.

Elvisz a taxisárga szorongás a semmiségbe,

nem vagyok jól magamtól, nem bírom már.

Eltöröm a javát: a jövő sötéthez beszélek.

Kopó maci

Ha lázas a gyerek, a jegesmedve karjaiba kapja.

Mondják, olyanokat álmodom, mint a gyerek.

Sokan macitlan élnek, őket nem is nevezhetjük

élőlénynek.

Álmaim kerekek, luxusidősek, színpelyhesek,

hófoltosak, olykor átüt rajtuk az ókori Nap.

Maci is van bennük, akit ki kell menteni.

Golyórágó-fejű, pamut panda. Leklónozzák,

de felismerem, elrabolják, megmentem.

Cukrot szitálnak rá. Becukrozzák a medvét,

mint jó palacsintát. Hol fekete, hol fehér.

Mákos medve. Viszi a hó terhét. Olvadó jó.

A hó bódító vaníliája, és nincs benne hiába.

Maciszínű: Jin és Jang kinőhetetlen világa.

Ő álmodott meg engem a hetvenes években.

Főleg a fejemet. A kéket, a sárgát, a fehéret.

(Kínai az írnek így hogy örülhet?)

Gyerek, most már gyere ki a medvéből!

De a gyerek belefeledkezett, ledőlt melléje,

és csak nézte, nézte: Édesképű, falhatom

a fejedet?

Álmodtam magáról, Miszter Medve.

Vár a medvei élet fenyvesében, kedvesében,

és én jobb ember leszek, bár embernek lenni

eléggé veszett. Annyi bántás-roládot nyeltem:

azt hittem, elfogyott a medve, mint a fagylalt.

Hittem is, de a szemem megcsalt. Kopó fagyi,

múlttól fényes, csillámló. Ókori vagy Őskori?

Tükröződnek benne az üveghegyek.

Tölcséres medve, szétolvad a számban benne.

Nem tudom, hol vagyok. Az újságból kivágtok.

Mint egy játék, akkora lehetek.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/9. számában)