Szijj Ferenc: Különböző fények

(VISSZAFORDULÁS / VESZELSZKY)

Tolnai Ottónak

Ha elég messzire látnánk,

mert nagyobb lenne a szemünk

a mostaninál, akkor a csillagos ég

szinte egyetlen fényes felület lenne,

legfeljebb itt-ott egy fekete ponttal,

ahol a kihűlt és összeomlott csillagok

elnyelnek egy szűk nyalábot

abból a fényből, amely a világegyetem

túlsó végéből tart felénk a kezdetek óta.

Kezdeti fény, a legerősebb, de

legkuszább is, még együtt van benne

az összes létező anyag

kezdetleges formája

és az elemi akarat, ha volt

egyáltalán akarat, nem pedig

a semmitől való félelem

vetette szét magát

egy véletlen pillanatban.

De nem tudom, hogy akkor nappal

nem lenne-e túl sok a szemünknek a földi fény,

vagy bízhatnánk-e abban, hogy a házak

és a fák egy része már rég kihűlt,

az emberektől pedig eleve minden

még sötétebb lesz,

csak a gyerekek fénylenek fel délután,

ahogy szétfutnak, gyorsan elfelejtik,

amit délelőtt hallottak,

és kipróbálnak valami mást,

szelíden legyőzni és erőszakkal

kérlelni valakit, és nem nézik,

ki az, mitől nyomorult, ha nem szól,

márpedig egyikük se szól,

valami mástól olyan hangosak

hogy végül magamra kell zárnom

az ablakot.

Mert az kétségtelen, hogy ugyanazzal

a szemmel kell nézni a földi tájat,

mint az éjszakai eget, a kettő ugyanaz,

a tájnak is minden egyes pontja

külön világ, amelyben fehér foltok

és véres felfedezőutak, vasúthálózatok

és váltakozó színű jelzőrendszerek,

vulkánkitörések és ünnepi hűségfelvonulások

préselődnek össze, és minden pont

vonzza és taszítja a körülötte levőket,

és a nagyobb csoportok, vonulatok, húrok is

egymást, és vannak távoli, meglepő

kölcsönhatások is számosan, mindig

az egészre is kell figyelni.

Kérdés azonban, elég-e itt nekünk

az egész, vagy még hozzá kell

tenni valamit, hogy elszakadjon a mérték

az emberi kéztől, lábtól, de talán

még a szemtől is, lényegében

megtagadni a látványt valami kis különbséggel,

fokról fokra.

Egy régi lehetőséget ilyen tevékeny

szomorúsággal nyugalomra bírni

a kínzó adottságok között, és kivárni,

amíg megköt annak a hordónyi,

névtelen festéknek az üledékétől,

amelyet álmainkban öntünk össze

felsőbb parancsra, de mindig harsány

nevetés lenne a vége, ha nem ébrednénk fel

idejében, mert csak mi kellünk nekik,

nem a szín.

Vagy meghagyni mindent, és azon túl

már csak abban reménykedni, ami

magától növekszik és fogy, este elszürkül,

éjjel tompa fényben feldereng,

nappal az emberek bejárják.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)