„Te kilenc évig tartsd vissza művedet.”
Sokáig Horác felszólításának bűvöletében éltem. Emlékszem, egyszer még előadást is tartottam a „versenylovak” és „teknőcök” közötti különbségről. Az elaborátum Selye János megfigyelésein alapult, és magamat gőgösen a teknőcökhöz soroltam: azokhoz, akik lassúak, alaposak, megfontoltak és a minőség bűvöletében éltem. Babits volt a teknőcök, Kosztolányi a versenylovak ikonja – innen is látszik, mekkora őrültség egy ilyen kategorizálás.
Kilenc évig természetesen már akkor sem vártam, de próbáltam lassú lenni, hosszan pihentetni az írásaimat, büszke voltam arra, hogy a második és a harmadik verseskötetem között tíz év telt el, és lenéztem azokat, akiknél kevesebb. Weörest amolyan kedves bohócnak tartottam, aki vidáman ripacskodik, miközben mi, többiek komoly dolgokkal foglalkozunk. A Visszaforgatáson hat évig dolgoztam, ezt megjegyeztem és hirdettem is, ahol lehetett.
Az elmélethez való hűségben persze a világ is segített. Indulásom idején, a kilencvenes évek elején, még alig volt internet és mobiltelefon (az első laptopomat 1996 környékén, az első mobilomat 2001-ben vettem, illetve kaptam), golyóstollal írtam, aztán gépeltem be a sorokat, könnyű volt alaposnak lennem. Kiadónál dolgoztam, többnyire havi- vagy hetilapoknak írtam, igazán nem kellett sietnem sehova.
Ennek a Krónika indulása vetett véget. Eleinte úgy terveztük, minden cikket kinyomtatunk, úgy nézzük át, ezt a ritmust azonban lehetetlen volt tartani, és nemcsak azért, mert a próbaszámok készítésekor az egyik kollégám hazulról hozott nyomtatója volt az egyetlen a szobában. A napilap őrület, kiabálás, összevissza telefonálás, idegbaj – bolondok lettünk volna, ha nem használjuk ki a modern idők adta lehetőségeket. Ott kezdtem el a Visszaforgatást, miközben a kollégám fejhangon üvöltözött mellettem a kagylóba; ott vettem észre, hogy tudok zajban dolgozni, hiszen addig gőgösen Horácnak képzeltem magam, aki csak olyan csendben, amelyben hallatszik a szomszéd hortyogása.
Fokozatosan levetkőztem minden ilyenszerű gátlásomat. Túlélő típus vagyok, fel kellett vennem a ritmust. Minden pillanatban félbeszakítottak, kérdeztek valamit, hírt hoztak vagy beszéltek meg, én meg csak írtam és írtam, vezércikket vagy jegyzetet, recenziót vagy színikritikát, interjút vagy a regényemet. Észrevettem azt is, hogy az alaposság rövidebb időbe is belefér, és azt is, hogy nem a márványoknak dolgozom. Humorom lett magamhoz és ahhoz, amit csinálok, nem gondoltam már, hogy csak egyféleképpen lehet. Ennek persze szélei is lettek aztán, most próbálom lecsípni őket.
A lényeg, hogy megtörtént. Weörest most már nem bohócnak látom, vagy ha igen, akkor Arlequin-nek, aki kívül van a világ törvényein, holott pontosan ismeri őket. Jóval óvatosabban beszélek „komoly” és „komolytalan” versekről, és többre becsülöm a kalandvágyat, tehát a kísérletet. A végeredmény is érdekel, de nem úgy, hogy a hozzá vezető út hidegen hagyna vagy legyintenék rá. A töredékek, vázlatok, publikálatlan dolgok között dangubálni a legnagyobb élvezetté vált a számomra.
Akkor kezdtem azon nevetni, hogy a horatiusi sor elég székrekedéses (ím, egy adoniszi szó), bár ezt bizonyára Muraközy Gyulának köszönheti. De túl minden nevetésen és kilenc éven, amit manapság csak kevesen tudnak betartani, és azt hiszem, maga Horatius sem tarthatta be, elég nyilvánvaló, hogy ez a sor gőggel jár és vállon veregető attitűddel. Talán azért is tértem el tőle, mert úgy vettem észre, a fellegek iránt kezdek emelkedni, a tévedésektől pedig elzárkózni, míg végül a tévedhetetlenség és a szőrszálhasogatás légritka ormain térek magamhoz.
Nem az igénytelenség mellett török lándzsát, hanem a merészség mellett, noha azt is megértem, hogy mindenki másként óvja magát, és én is szoruló szívvel figyelek olykor. Jelenleg mégis itt tartok, és egyelőre nem bánom, hogy itt.
Demény Péter
