Fekete Anna versei

Csak egy van

Magányos és beképzelt kislány voltam,

sokáig csak versekkel barátkoztam,

egyre csak becézgettem, rendezgettem őket,

hogy velem együtt nőjenek nagyra. Mert a jó vers

egyre szebb lesz – mondogatta nagyanya, aki a versekhez

nem sokat értett. Telente a pincéjében csak virághagymákat

őrizgetett, sárga, piros, lila barátnőket. A mondatait hagyta rám,

csak a mondatokat – Haza-csak-egy-van, megsegít-a-Jóisten –

mert télen halt meg, és a virághagymákról mindenki megfeledkezett.

Mire észbe kaptunk, az új lakó az összeset kisöpörte.

Beképzelt és magányos medikaként, az egyetlen hazából

a sokadikba jutva, csak a versek maradtak. A sárgák, a pirosak,

a lilák, a könnyűek és a halálosak. Ha a kitárt trópusi ég alatt

meg találnék halni, legalább nem jutnak örökös pincesírba.

Mi másban bízhatnék? Talpalatnyi föld helyett

végtelen július, végtelen augusztus – örökös haza.

Opus nigrum

Mert csontjainknak meg kelletik adni…

És mi megadjuk. Csúszkálva-araszolva a vég felé,

itthagyjuk magunkból a legközönyösebbet, a csontokat.

De mért a csontjainknak…? Miért a csontoknak kell

tanúskodni? Mert ellenállni csak a testek tudnak.

Egy koponyacsont – micsoda tréfa! –

tovább él, mint bármilyen gondolat.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/7–8. számában)