…újra érzékelhető lesz a jelenben és a múltban egyidejűleg,
valósan mégsem jelenvalóan, eszményien, mégsem elvontan.
– Marcel Proust: A megtalált idő
(Jancsó Júlia fordítása)
Egy barátom a családjával hamarosan Nápolyba látogat. Megkért arra, hogy írjak egy rövid kis útikalauzt arról, mit érdemes megnézni, milyen helyeket nem szabad kihagyni, ha egy jó kávét vagy pizzát akar az ember. Így most sétákat tervezek. Összegyűjtöm az egymás közelében lévő látnivalókat és bizonyos logika szerint összekötöm a pontokat. Elővettem a preparált térképemet a városról, a fényképeimet, a jegyzeteimet és az írásaimat. Még a könyvjelzőként használt belépőket és névjegykártyákat is. Emlékeket idézek. És van ebben valami különös.
Talán egy éve történt, hogy a zenelejátszóm, az egyik lejátszási listába olyan számot válogatott be, amit Nápolyban sokszor hallottam a rádióban, amikor kávézókban vagy éttermekben ültem. Akkori olasz sláger volt, közepesen semmitmondó zene. Teljesen váratlanul ért és rengeteg emléket idézett fel, melyek hullámként borítottak el. A napsugarak beesési szögét, amire valamiért nagyon világosan emlékszem. A zajt. Azt, hogy hogyan éreztem magam a különböző helyeken. Meg persze a tengert. A tengert mindennél erősebben. Ez a zene lett az én saját kis Madeleine-süteményem.
Nem nosztalgiázok gyakran, de a nápolyi időszakra szívesen emlékszem vissza. Úgyhogy időnként azon kaptam magam, hogy újra meghallgattam azt a számot, ami egyébként különösebben nem tetszik. Viszont rengeteg emlék tapadt hozzá, amelyeket rendere elő is hívott. Úgyszólván mesterségesen próbáltam előidézni azt az élményt, amit az első, váratlan újratalálkozásom okozott ezzel a zenével.
Egy ideig működött.
Aztán kifejlődött bennem egyfajta tolerancia a zene hatásával szemben. Minden újabb hallgatás egy parányival kevésbé volt hatásos. Kábítószer használók és emlékezni vágyók ismerik ezt az érzést. Újabb ingerek értek, melyek valahogyan szintén összekapcsolódtak a hallgatott zenével. Mintha csak egymásra rétegződnének az emlékek. Paradox módon mintha akkor őrződhettek volna meg a zene által kiváltott emlékek, ha soha nem hívódtak volna elő. Egy tökéletesen megőrzött emlék felejtésben van. Valahol a tudatosság peremén húzódik meg. És talán onnan hat. Még ha nem is tudunk róla.
Szabó István Zoltán (Steve)
