Száraz prezentáció

KAPITALIZMUS, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZ
Meg kéne mentenünk a világot. No igen. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus című legújabb előadása, amely ugyan reflexszerűen, hétköznapjaink közvetlen tapasztalataira apellál és ezzel hagyományaihoz híven hiánypótló, érzékenyítő politikai színházat működtet, mégis sajnálatos módon ezúttal sok szempontból határozottan középszerű marad… – DRUBINA ORSOLYA KRITIKÁJA

KAPITALIZMUS, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZ

Meg kéne mentenünk a világot. No igen. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus című legújabb előadása, amely ugyan reflexszerűen, hétköznapjaink közvetlen tapasztalataira apellál és ezzel hagyományaihoz híven hiánypótló, érzékenyítő politikai színházat működtet, mégis sajnálatos módon ezúttal sok szempontból határozottan középszerű marad.

A Kapitalizmus olyan befogadói élményt jelent, amely akarva akaratlanul rezonál egy-egy korábbi kosztolányis bemutatóval, belép a színház által műsorra tűzött, vagy éppen műsoron tartott urbáni, vagy az általa meghívott vendégrendezők „opusaink” világába, és létrehozza az egyfajta „képzeletbeli színművészet retróját”, ahogy azt Balogh Tibor a Magyar Teátrum online-on megjelent beszámolójában meg is jegyzi. Az általam kínált, talán majd marginálissá váló Kapitalizmus-jegyzet, kritika vagy elemzés, rendhagyóan ezúttal polemikus, színházi diskurzusba kíván lépni a fent említett szöveggel is.

Ez a darab ugyanis, mint előadásszöveg, unalmas és sótlan. Se nem provokatív, se nem igen feszeget tabukat, ahogy azt a KDSZ nemzetközi közönsége megszokta, és talán nem állítok sokat, ha azt mondom, el is várja ettől az emblematikus színháztól. A Kapitalizmust látva viszont olyan érzések ragadhatják magukkal az egyszeri befogadót, mintha a darab készítése során még fókuszpontba állított tudatformálásról elfelejtették volna, hogy az csak a tudat mozgatásával, és nem pedig altatásával, kikapcsolásával valósulhat meg. Egyrészt unalmas mű lett, mivel az előadásszöveg olvasásakor az örökké használt, vagy akár elhasznált formanyelvvel találkozunk, melynek sajátjai, vagy együtt vagy külön: az üres tér, a mikrofonok, az ironikus luxus-party hangulat, az agitáció, egy lövés, a csorgó piros festék, állatfejek, transzparensek, szétszálazódó textusok, az érthetőség határán túl lépő, kiüresítő mondatok sorai, vagy a szembesülés a kortárs drámairodalom megrekedtségével, a posztdramatika, vagy a dramatikus szöveg elsőbbségével. Ezek már-már az évek óta tudott, megtanult, átérzett és generációkat kinevelt koszotolányis bravúrosan használt szegmensei, amelyek együttese egészen egyedülálló, színháztörténeti jelentőségű tettként jegyezhető fel. Ám ha ezen felül, vagy emellett az Urbán András által meghívott rendezők – jelen esetben Zlatko Paković, vagy mondjuk az Exodus című produkció során Tolnai Szabolcs – ezeket a formákat, ezt az univerzumot, nem küzdik át magukon, mint ahogy azt a rendezői színház megköveteli, vagy nem dolgozzák ki a sajátosság jegyeit, akkor átlagosak maradnak a sorban. Másrészt pedig azért válhat egysíkúvá ez a Balogh Tibor által megfogalmazott „expresszionista, dadaista, futurista, aktivista” darab, mert sem kérdéseket nem tesz fel, sem válaszokat nem ad a felvetett problémára. Több, mint egy órán keresztül igazolja, hogy a kapitalizmus ma hogyan jelenik meg egyes emberi helyzetekben, és ez a fajta gazdasági rendszer bizony időtlen idők óta csúnya, rossz, undok és igazságtalan. Felmutatja, hogy a menekültek, a munkanélküliek és a munkások élete is nyomorúságos. Ez a kapitalizmus egy mocskos gyilkos, amely ellen végül is az sem baj, ha mindenki halálra ítéli magát, mert csak a halott kapitalista a jó kapitalista. Balogh Tibor szerint: „Társadalmi formációjukkal állítják szembe a bűnös kapitalizmust, amelyet majd hosszasan, ám fantasztikus szellemesen kárhoztatnak az egész darab során.” Sajnálatos módon mindezt négy táblán mutogatva magyarázzák el a színészek a darab záró akkordjaként, amely egyrészt távolról sem fantasztikusan szellemes, másrészt már a piscatori politikai színházi előadásokat sem idézheti – ha mindenképpen valamilyen hagyományhoz kívánjuk kötni –, hiszen ott történt egyfajta reveláció, megérkezett a film, a dokumentumfilm vetítésének lehetősége, amellyel addig nem várt hatásokat értek el. Ez az avantgárd színházat citáló Kapitalizmus több mint poros, végkifejletében leginkább kínos marad. Ebben az esetben a nézőtéren ülőknek semmilyen kondicionáltságot nem kell meghaladniuk, noha szívesen tekintenének úgy erre a színházi törekvésre, mint egy interdiszciplináris diskurzus meghatározott elemére.

A Kapitalizmus pontosan ugyanúgy, mint a Magyar (r.: Urbán) vagy akár az Exodus is színházi törekvéseit tekintve, a ma társadalmi, gazdasági, politikai problémáit veri élesen vissza, és éppen ezért nem engedheti meg magának, hogy akár egyetlen egy darabja is felejthető szövegként jelenjen meg az évadában. A Kosztolányi Dezső Színház által megtanított generáció már joggal várhatja el, hogy továbbra is hasson, mozgósítson és tanítson minden, az égiszük alatt megszülető mű, és mutasson túl a politikai revüszínház hagyományain, hiszen ahogy az már akár ötven, hatvan évvel ezelőtt is bekövetkezett: ha a színház plakátszerű tézisek segítségével pusztán csak propagálója tud maradni bármilyen világnézetnek, akkor önismétlések, üresjáratok, rutinszerű megoldások sorai következhetnek be, ahogy annak jelei már mutatkoznak is.

Drubina Orsolya