Élet-mesék

A KÉPVISELŐ

Greskovits József római katolikus, gazdálkodó családja Csongrádon élt 1952 decemberéig, mikor is a kommunista diktatúra megfosztotta őt és családjának minden tagját szülőházától és minden egyéb vagyonától is. Ebben a sorsban osztozott rajta kívül sok tisztességgel, becsületesen dolgozó ember. A kommunizmus éppen azt a részét fejezte le a parasztságnak, amelytől a felvirágzást lehetett volna várni.

Az I. világháborúban a katonai szolgálatot a 46-os gyalogezrednél teljesítette, és egy golyótól megsebesülve tért haza. A két világháború között a város környéki gazdatársadalom egyik vezéralakja volt. Elnöke volt a Csongrádi Gazdasági Egyesületnek, a helyi Hangya Szövetkezetnek, évtizedeken át tagja volt a vármegye törvényhatósági bizottságának és a helyi képviselőtestületnek is. Az Egységes Párt kisgazda tagjaként 1927-ben képviselői mandátumot nyert a fajvédő jelölt ellenében.

A család mindig aktívan részt vett a város közösségi életében Területet adományoztak a bokrosi Szent László tanyai iskolának, s tanyájukon ártézi kutat fúrtak, melynek vizét az iskolába vezették. Tavat létesítettek, ahol sok gyerek tanult meg úszni. Kezdeményezte a gimnázium kollégiumának létrehozását a vidéki tanulók részére, s ő létesítette az első finn–magyar diákcsere kapcsolatot a 30-as években. Bokroson és a Szántói úton is keresztet emeltek, s támogatták a Szentháromságszobor, valamint a Piroskavárosi zárda és templom építését is. A templomot úgy építette a szegény lakosság, hogy a téglagyártól az épülő templomig élőláncot alkottak, és kézről kézre adták a téglákat, az építés helyszínéig.

Greskovits József 1945-ben kisgazdaként tagja lett a városi közgyűlésnek. Amíg fiai hadifogságban voltak, maga művelte földjét; len-, dohány- és rizstermesztéssel, bolgárkertészettel foglalkozott. Vetőmagot adományozott az embereknek, hogy vessenek, mert az élet nem állhatott meg.

1952 decemberében kilakoltatták a családot – 11 főt – a saját tulajdonú Kossuth tér 5. alatti házukból egy szoba-konyhás lakásba. Minden vagyonukat, ingatlanukat elveszítették, a család földönfutóvá vált.

Az 1956-os év földrengéssel kezdődött, de az igazi fölmozgás, a forradalom volt, ami érthető módon lelkesedéssel töltötte el a csongrádi embereket is. 1956. november 4-én, vasárnap azonban a reménykedésnek vége szakadt.

Ekkor már Budapestre bevonultak az orosz tankok. „Csapataink harcban állnak”, szólt a rádió. 1956. november 4-én a városházán lévő hangos híradó központot a katonák lefoglalták.

Vonnák Kálmán hadnagy ezen keresztül adta a város tudtára, hogy katonákra van szükség. A férfiak egy része kivonult a felhívás hatására a laktanyába, ahol a fegyverekhez mindenféle akadály nélkül hozzá lehetett férni. Az idős Greskovits József, mint katonaviselt ember, maga is odasietett. Kész volt a haza és a város védelmére.

Sajnos, egy ügyetlen bevonult kezében a puska a tisztítás közben elsült, és véletlenül lelőtte az idős férfit. Baleset volt, ezt a kórházba szállított haldokló is megerősítette. Ily módon a forradalom egyetlen csongrádi halálos áldozata Greskovits József lett…

A 60. évfordulón, 2016-ban családja a Város Önkormányzatának egyetértésével az ősi ház falára emléktáblát helyezett el. A 18 unoka, a 36 dédunoka és a 61 ükunoka, továbbá a városban még élő tisztelők szeretettel őrzik az egykori képviselő emlékét. Az egyik unoka az East együttes szép ötvenhatos számának szerzője. Még 1989-ben írta a fiatalember a dalt, kimondottan nagyapja tiszteletére. Fel is csendült a dal a táblaavatáskor, Nagy Imre kétségbeesett szavaival, amellyel 56-ban az ENSZ segítségét kérte:

„This is Hungary calling! This is Hungary calling! The last remaining station. Forward to the United Nations. Early this morning Soviet troops launched a general attack on Hungary. We are requesting you to send us immediate aid […] For the sake of God and freedom, help Hungary!”

Ötvenhat izzó ősze volt,
Magyarország remény és pokol.
Gyűlt a tömeg és a harag nőtt,
Egy hazug világ szilánkokra tört,
Megmozdult a föld.

Zúgó szél – újra bontsd ki azt a tépett zászlót,
Tűz és vér – ősök vágya, ami bennünk lángol,
Hungary – szólít, hív a remény hullámhosszán,
Tarts még ki – érted éltünk, érted bátran halnánk!

Európa mélyen hallgatott,
Most már késő, ezrek vére folyt.
Beleremeg, beleremeg a föld – félelem ébred:
A szabadság lánctalpakon jött,
Lánctalpakon jött…

Botos Kata

Címkék: ,