Federico Sollazzo: Technika és modernitás

Akár tudatában vagyunk, akár nem, létezik egyfajta modernitás, mely töretlenül halad előre és szüntelen átalakulása révén képes beépülni valamennyiünk életébe. Elfogadásához, részleges vagy teljes elutasításához, esetleges új irányba tereléséhez első lépésként egy teljes képet kell kialakítanunk róla. Ha megvizsgáljuk, milyen helyet foglal el az ember a világban, olyan forgatókönyv tárul elénk, amelyet alapjaiban határoz meg a technika. Az ember már nem a saját történelmének főszereplőjeként jelenik meg, hanem egy másik történet mellékszereplőjeként. Ez a másik történet pedig a technika története.

Ha a fejlett technológia életünkre gyakorolt hatásait kívánjuk tanulmányozni, a technika témáját három irányból közelíthetjük meg: ontológiai, antropológiai valamint történelmi-társadalmi perspektívából. Hétköznapi szavakkal ez azt jelenti, hogy felvázoljuk, mi is valójában a technika lényege, milyen a technika és az ember kapcsolata és milyen módon befolyásolja életünket a fejlett technológia.

A technika lényegének megértéséhez mindenekelőtt azoktól a meglehetősen reduktív szemléletű, antropológiai vagy történelmi-társadalmi alapú vélelmektől kell elhatárolódnunk, amelyek a technikát csupán emberi tevékenységként vagy specifikus célok elérésének eszközeként határozzák meg. A technika ilyen perspektívából nézve nem több egyfajta tudományos mentalitásnál, mely mérhető, kiszámítható, manipulálható tárgyakká redukál embert és dolgokat egyaránt. Megközelíthetnénk másképpen is a technikát, ha a művészetekhez hasonlóan értelmeznénk. Ezen a ponton kell megjegyeznünk, hogy a technikai eszközöket gyakran tartják semleges tárgyaknak. Valójában azonban korántsem tekinthetők semlegesnek, mivel a racionalitásnak egy sajátos formáját hordozzák és adják át: az instrumentális racionalitást. Éppen ezért Martin Heidegger nyomdokain haladva azt kellene átgondolnunk, milyen kapcsolatot szeretnénk és milyet vagyunk képesek kialakítani ezzel az instrumentális racionalitással, milyen álláspontot szeretnénk képviselni vele szemben.

A modern filozófiai antropológia szerint az ember egy „technikával bíró állat”. Első megközelítésre ez annyit jelent, hogy képes átalakítani az őt körülvevő világot. Erre azonban az állatok is képesek, elég arra gondolnunk, hogyan alakítják környezetüket a gátakat építő hódok. Az ember környezetformáló tevékenysége abban tér el, hogy a környezet, amelyet létrehoz, mesterséges. Gyakorlati szinten ez annyit jelent, hogy egyaránt képes manipulálni szerves és szervetlen anyagokat. Elméleti szinten azt jelenti, hogy kizárólag az ember képes olyan folyamatokat elindítani az anyagban, amelyek korábban nem jöttek létre és az ember jelenléte nélkül nem következnének be;ellentétben azokkal a természetes folyamatokkal, amelyek bizonyos növények vagy állatok jelenléte nélkül is lezajlanának. Felmerül a kérdés, mit hozott létre az ember a fejlődésnek e nagyon egyedi jellemzője által. A válasz egyértelmű: értékek rendszerét, termelési és ismeretrendszereket, amelyeket a tudomány, a technológia és az ipar irányít, beleértve a napjainkban elterjedt online és virtuális vállalatokat is. Arnold Gehlen gondolataiból merítve arra a megállapításra juthatunk, hogy a technika által okozott diszkomfort érzés meghaladása érdekében nem a technika visszaszorítására vagy elutasítására kell törekednünk. A megoldás sokkal inkább abban rejlik, hogy más módon fejlesszük az azt antropológiai jellegzetességet, amit technikának nevezünk.

A technika társadalmi következményeinek elemzéséhez először is egy terminológiával kapcsolatos értelmezésre, pontosításra van szükség. A korábbi évszázadokra jellemző mechanikus technikák és a harmadik évezredre jellemző automatikus technológiák közti minőségi különbség érzékeltetése érdekében az előbbire a technika, az utóbbira a technológia kifejezést használhatjuk. Értelemszerűen számunkra a fejlett, automatikus technológiák társadalomra gyakorolt hatása bír jelentőséggel. Ennek kapcsán rendkívül hasznosak az ún. Kulturkrise témájában írt különféle elemzések, különösképpen azok, amelyek a tömegkultúrát, a kulturális és a szórakoztatóipart, valamint a nyilvános diskurzus spektakularizációját mutatják be. Ebben a tekintetben egyértelműen meghatározó a technológia szerepe, mivel a fent említett dinamikák a technológia révén valósulnak meg. Mindezen problémák felvetése nem arra ösztönöz, hogy elutasítsuk mindazt, amit technológia a társadalom fejlődéséhez nyújthat. Sokkal inkább azt világítja meg, hogy a technológia céljainak új irányt kellene szabnunk. Ebből az következik, hogy a technológia és társadalom kapcsolatának problémájával nem elméleti, hanem gyakorlati síkon kell szembenézni. A technológia felhasználásának olyan új útjait kell keresni, amelyek egyensúlyba hozhatják a tömegdimanikákat, például a tömegmédiát, azok minőségi színvonalának szükségességével. E cél megvalósítása érdekében egy olyan megoldást lehetne mérlegelni, amely egy szűkebb kör számára tenné elérhetővé a technológiára vonatkozó kritikai diskurzusokat. Feladata nem a társadalmi elemzés lenne, hanem annak tanulmányozása, hogyan lehetne szélesebb rétegeket bevonni e diskurzusokba anélkül, hogy azok hiteltelenné válnának – mindez már komplexebb társadalmi, politikai és kulturális elemzést feltételez, amelyben leginkább Herbert Marcuse elméleteire támaszkodhatunk.

Kovács Mária fordítása