Tiszatájonline | 2016. december 8.

A szó valakije

TANDORI DEZSŐRŐL,
78. SZÜLETÉSNAPJÁN
Ha Ady Endre – teljes joggal – jelenthette ki életének egy bizonyos szakaszában, hogy a magyarságnak talán még sosem volt olyan „exponens valakije”, mint ő, s vezethette le e kiválasztottság tényéből pályája megannyi megpróbáltatását, akkor Tandori Dezső is joggal közölhetné életművének bármely pontján, hogy az írásnak, az írott szónak még sosem volt talán ilyen „exponens valakije” nálunk, mint ő… – TÓTH ÁKOS ÍRÁSA

TANDORI DEZSŐRŐL, 78. SZÜLETÉSNAPJÁN

Ha Ady Endre – teljes joggal – jelenthette ki életének egy bizonyos szakaszában, hogy a magyarságnak talán még sosem volt olyan „exponens valakije”, mint ő, s vezethette le e kiválasztottság tényéből pályája megannyi megpróbáltatását, akkor Tandori Dezső is joggal közölhetné életművének bármely pontján, hogy az írásnak, az írott szónak még sosem volt talán ilyen „exponens valakije” nálunk, mint ő. Persze, Tandori egész írói habitusával, a megszólalás variációi ellenére is állandónak mutatkozó, kitárulkozva is rejtekben maradó egyéniségével összeegyeztethetetlen egy efféle bejelentés, a szerepére ismerő művészi öntudat vagy felelősség ilyen kérdés nélküli, magahitt megnyilvánulása. Hiszen ki is mondaná ezt? És főként, kiről? Szerzőnk kérdései talán így kezdődnének. De e kérdéseket, a megörökölt tudást a kétkedés forrásává alakító bizonytalanság ősigéit, az erre bátorító kétségbeesés jogát és örök kötelességét: ezt biztosan Tandoritól kaptuk.

A magyar irodalom ’60-as évekbeli el-elkomoruló ege alatt először felhangzó Tandori-szavak, az azóta antológiadarabbá és minden Tandori-válogatás kezdőversévé vált Hommage kérdései máris azokra a „váltott lovakra” irányítják figyelmünket, melyek nincsenek jelen a vers terében, melyekért a visszaút elkerülhetetlennek látszik, még akkor is, ha eddig eszünkbe sem jutott, pontosabban a magyar vers „eszébe sem jutott”, hogy ezekkel, a minden emberi-művészi produktivitást kísérő múlás- vagy meghaladás eseményekkel, létezésünk bomlástermékeivel valamit egyszer kezdenünk kell. Tandori megszólalása pillanatában mindjárt úgy élesedik ki e hang előttünk, mint ami a merész előfutás költői víziói, a nyargalással felérő hódítások további sürgetése helyett a visszafordulást választja, az emlékezetbe, de még inkább eszméletbe kéredzkedő elmúlt-múlt hangjait, kongóvá-üressé vált alakzatait gyűjtené össze, hogy megkreálja belőle a jövőnél, minden eljövőnél Tandori világában sokkal fontosabb indulás történetét. A máris, minden éléssel elveszített idő és a jelenéig sosem elérő írás problémája (hiszen „így se mérsz el addig, míg úgysem érsz el”): mintha ebből, az egzisztencia egyre csak kuporgatott, bár elveszíthetetlen tartalékából, „elővilágai”, csodás korszakai iránti ragaszkodásából támadna fel az az elevenség, ami a mindenkori Tandori-mű. A költői, írói pálya fordulatai, melyek a magyar irodalom legelgondolkodtatóbb lépéseit jelzik, minden választásukkal azt az emlékezésnél elemibbnek, de teljesíthetetlenebbnek is mutatkozó kíváncsiságot ábrázolják, mely nem a múlttal, de a múlttá-tevő idővel magával és alakjával keres tisztázást. Ezért, hogy Tandori írásművészetében, az események kivételes pontosságú nyomon követése ellenére sem kereshetünk s nem fogunk találni lezárt életrajzot, memoár-jellegű összefoglalást. Nála a minden „recherche” hiábavalóságán való töprengés, az életműködés fölé emelt emlékmunka és annak privát-intézményei helyett a jelenlét igazi – mondhatjuk-e: egyetlen – gondjának tűnő elhagyatottság fenomenológiai-esztétikai „botránya” kap inspiráló költői-írói visszaigazolást. És valóban, Tandori alapélményként közölt nincs-állítása, ez a nehezen forgatható és sokasítható talentum, legnagyobb szerencsénkre, az életmű megannyi lapján ritka oldottsággal és beszédünkbe elegyedő készséggel magyarázza megütköztető igazát. Vagy, ha jobban megvizsgáljuk a talált tárgyként előttünk, szorgalmas olvasói előtt sorakozó, ezúttal szinte találomra közölt Tandori-címeket, mint szemléletes útjelző-táblákat, nem azt találjuk-e, hogy a Töredék is, rögtön, azért töredék, mert még így sem, a mennyezet és padló között csapongó, legfelkészültebb indulattal, feltételes megállókat beiktatva sem juthatunk közel valamihez, ami – és ezt Tandori szavai összehasonlíthatatlanul szebben, gazdagabban mondják – megvonja magát tőlünk, már minden megszólalás előtt elveszett számunkra? Ez lenne ama „elhagyatottság, mit el nem hagyunk”, s amihez csak Rilkével, „az erősebb lét közelében” otthonos költőtárssal karöltve kapaszkodhat fel a különben erős és megbízható, megremegésre egyáltalán nem hajlamos költői hang?

Hogyan jönne – térünk most vissza kezdőmondatunk ajánlatához – bármilyen én, jólformált költői alany vagy mindentudó elbeszélő ahhoz, hogy ezt a „visszafelé, hiába”, de azért mindig megtett, soha nem lespórolt utat, mely az elveszíthető dolgok legtöbbjével kecsegtet, sajátjának kiáltsa ki, vagy hogy héroszi messzelátása – értsd: művészi koncepciói, még inkább: konceptjei – szolgálatába állítsa? Tandori, ha valaminek exponense – s bizonyára az -, akkor ennek a senki más által nem mondható alapélménynek, az „elhagyatottság elhagyhatatlanságának” tartós kivételezettje, rendkívüli képességekkel megáldott szólaltatója. Ez a semmit nem képviselő, illetve a semmi egy igazi alakját köztünk képviselő és töretlenül, évtizedek óta jelen lévő hang, lassan mintha legutolsó tartozékáról, önmagáról is hajlandónak mutatkozna lemondani. Tandori hosszú művészi menetelésének és önkiüresítésének szemünk előtt zajló eseménye, mondhatnánk, ennek a bámulatos pályának aktuális fordulata az, ahogyan a magát mindenféle tematizáltság veszélyétől korábban is óvó megszólaló szinte véglegesen eloldja szavait az elbeszélhetőség és ezzel együtt bármilyen irodalmi megfelelés terhétől, hogy egyre többször s igazán jogosan utaljon arra a „némaságra”, ami helyett a „hang”, addig is…

Tóth Ákos

Fotó: Frankl Aliona