„Légy tisztában vele, hogy eltűnsz”

KERTÉSZ IMRE: A NÉZŐ, FELJEGYZÉSEK 1991–2001

Mostanra egyfajta értelmet nyert Kertész Imre a Végső kocsma (2014) című kötetének enigmatikus zárlata, amely így szól: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi.” A kijelentés bizonyára szándékoltan többértelmű. Megfoghatatlansága és vele tudatos anyagtalansága, sokfajta értelmezési lehetőséget kínál. Ezeket a lehetőségeket sokszorozza és fokozza az a tény, hogy a nemrégiben elhunyt Nobel-díjas író „perben és haragban állt” a hazai irodalmi – még tágabban a szellemi – élettel, és ezt a szembenállást folyamatosan ébren tartotta. A „titkos élet” ebben az összefüggésben az alkotó magáról alkotott képét, más megfogalmazásban művészetének teljességét (a kertészi elgondolás szerint) takarhatja, amelyet nem ismert meg és fel sem a hazai kritikai élet jelentős része, sem az olvasók többsége.

A Kertész Imre megfogalmazta titok egy tárgyiasultabb megjelenése maga a naplóforma. Még pontosabban a naplóírás, amelynek létezéséről 2011-ig, vagyis a Mentés másként megjelenéséig nem tudtunk, mert nem is tudhattunk. A sorozat második darabjaként jelent meg a Végső kocsma, és nemrégiben az 1991 és 2001 közötti feljegyzéseket tartalmazó A néző című kötet. Nem túlerőltetve a párhuzamot, mégis megjegyzendő, hogy bizonyos értelemben feltűnő egyezést mutat – a magától értetődő különbségek mellett – Kertész pályája Márai Sándoréval. Nem kizárólag azért, mert a most kiadott kötetben is többször megidézi szeretett írójának utolsó, az 1984–l989-es esztendők történéseit magába foglaló naplóját, amely a halálra készülődés és a halálra várás irodalmi dokumentuma. Ez a tematika nem idegen az idén megjelent Kertész-kötettől sem. Jelzi ezt szemléletmódja: „Légy tisztában vele, hogy eltűnsz. Ez a világ, s az ebből következő jövő nem őriz meg semmit.” Mélyebb összefüggés látszik kibontakozni a két életmű között. Az azonosság már abban is tetten érhető, hogy belső és külső emigráció útját végigjáró Márai léthelyzetével hasonlónak gondolja a magáét Kertész Imre. Belső emigrációként tekint saját, az 1950-es évek közepétől 1990-ig tartó életszakaszára. Ezt követően ideje jelentős részét Berlinben töltötte, a számára kibírhatatlannak értékelt hazai viszonyok miatt. A német fővárost mindenestül kedvelte, míg ugyanez Budapestről egyáltalán nem mondható el, ahonnan még kéziratait is ki akarta menekíteni.

Alkotói pályájuk is lényegi egyezést sejtet. Bizonyos leegyszerűsítés mellett értékeljük úgy a két életművet, hogy egyfelől a polgári életmód és a család, másfelől a holokauszt témájának regényekben történő feldolgozása mellett, de még pontosabban utána, mindketten rátaláltak a napló műfajára, amely meghatározó jelentőségű fordulatává vált munkásságuknak. Márai esetében 1943-tól halálig, 1989-ig tartó, megszakítás nélküli naplóírása kellő megalapozottsággal támasztja alá az állítást. Terjedelmileg Kertész ez irányú munkássága elmarad a nagy példaképétől, mégis szembeötlő, hogy a regények és az esszéregények után az alkotói igény és habitus miként talál egészen testhezálló műfajra a naplóban. A szándék komolyságáról sokat elárul egy, A nézőben található bejegyzése: „A naplóvezetés nemcsak metafizikai kötelezettség; voltaképpen fontos, hogy bizonyos dolgokra – hát még a döntően fontos dolgokra – akár dátumszerűen is emlékezzem” – figyelmezteti magát. (Igaz, naplóit a legritkább esetben dátumozta. Különösen igaz ez a mostani kötetre, bár azt tudjuk, hogy a szóban forgó diáriumához 1991. október 2-án fogott hozzá, közvetlenül a Gályanapló – a fentiekkel összefüggésben ez több mint beszédes cím! – befejezése után.)

Mutatkozik némi ellentmondás A néző bejegyzéseiben – ezeket évek választják el egymástól, ami sok mindent magyarázhat – Márai utolsó naplójának értékelését illetően. Előbb kritikusan megjegyezte, hogy a néhai kassai polgárt elérte „a legszörnyűbb végzet: az öregkori bölcsesség”. Majd szinte a hódolat hangján vetette papírra: „Elolvastam egyhuzamban Márai utolsó naplóját. Lenyűgözött az öregkornak ez az illúziótlan bátorsága, a halálra készülődés nagysága. Dísztelen, nagy mű. (…) A szembenézésnek ez a kopár nagysága olyan gesztus, amit hiába keresnénk a magyar irodalomban.” Hasonló kérdések foglalkoztatják az új kötetben Kertész Imrét is, amelyek különös akusztikával telnek meg néhány héttel egyetlen Nobel-díjas írónk halála után: „Időben meghalni – de a végsőkig élni: így hangzik a fohász. Légy méltó magadhoz.” Másutt a saját halálra vonatkozó kérdés így hangzik: „Alázattal elébe menni, vagy alázattal megvárni?” A sor hosszan volna folytatható.

Sokfajta látószögből (nézőpontból) szemlélhető az új kötet, azonban kritikushoz méltatlan annak a kérdésnek a megfogalmazása (megtörtént), hogy „mi szükség volt A néző kiadására”. Vajon milyen érvek szólnának az asztalfiókban, és mára – sajnos – a hagyatékban maradásra? Különösen annak ismeretében, hogy kétkötetnyi napló már korábban megjelent. A felvetés akkor is zavarba ejtő, ha a Gályanapló és a Valaki más gondolati és esztétikai megformáltságát (talán) nem éri el az új kötet. Ilyen megfontolások alapján vajon Tolsztoj akkor járt volna el helyesen, ha a Feltámadás című regényét nem jelenteti meg, mert az nem mérhető a Háború és békéhez, valamint az Anna Kareninához?

Noha A néző legfontosabb jellemzőjének nem ezt gondolom, mégis az 1991 és 2001 közötti feljegyzések a magyar olvasókat viszik közelebb annak a nyugat-európai, egyszerre befogadás- és hatástörténeti folyamatnak, valamint különösen a német irodalmi intézményrendszer (kiadók, lapok, szerkesztőségek, díjak, konferenciák) működésének a megértéséhez, amely Kertész Imre 2002-es Nobel-díjához vezetett. A magyar irodalmi közélet számára – amely semmit vagy alig valamit tudhatott abban az időben Kertész európai sikereiről – meglepetés volt (lehetett) a díj odaítélése. Nem így a német, az osztrák és a holland olvasók számára, akikhez mérten kizárólag az aszinkronitás fogalmával írható le az a nyelvi és irodalmi közösség, amelynek tagja a Sorstalanság írója.

A külső látlelet mellett kapunk egy mélyen személyeset, alkotóit is. Az új kötet közrefogta tíz évben Kertész íróilag egyre inkább beérkezett. Itthon és külföldön egyaránt (bár nem egyformán), aki a tévé- és rádiófelvételek sokasága miatt öngúnnyal állapította meg magáról, hogy „üzemmé vált”. Az irodalmi köztudatba bekerülő író „titkos élete” végét kötötte ehhez a változáshoz. Nem több fényre vágyott, mint Goethe, éppen ellenkezőleg: „Mehr Einsamkeit”, vagyis több magányt kért magának.

Hirtelen jött felfedezése sem feledtette vele hazai száműzöttségének nyomasztó emlékét. Mindegyre marginalizálták, művei szélárnyékba kerültek, az irodalmi diskurzusoknak nem képezték részét: „(…) mindent elkövetnek, hogy a nevemet kitöröljék, és a művemet elpusztítsák” – jegyezte le a naplóírás jelenidejében. Nem véletlenül. Még a kilencvenes évek elején (1993-ban) is született olyan összefoglaló irodalomtörténeti munka, amely az 1945 és 1991 közötti időszakot tárgyalta anélkül, hogy Kertész Imre nevét megemlítette volna. Mindebből egyenesen következik a békülékenység regisztereit kerülő érdes fogalmazásmódja: „Munkáim külföldi fogadtatása bizonyítja, milyen mértékben tiportak el itt, ahol élek.” A szóhasználat különösen árulkodó. „(…) nem tudom, kell-e itt, amit művelek, nem tudom, hogy a nyelv, amelyen írok, megtart, (…)”. Helyzetértékelése radikális, de idegenségérzéséből metszően pontosan következik a kérdés: „Végül is ’ideiglenesen’ Pesten tartózkodó nyugati író leszek?” Művészi gondjainak összetettségét jól mutatja, hogy a rendszerváltás utáni évek egyik meghatározó alapélménye, hogy miközben életműve a nagyközönség számára feltárul, alkotója számára „romokban hever”. Aszinkronitás ez is a javából. Fontos, hogy feljegyzéseinek gyűjteménye legalább részleteiben műhelynaplónak is tekinthető, amelyekben elvégzett és elvégzendő írói feladatait vette számba.

A belső látlelet másfajta dimenziói is láthatóvá válnak. Amennyire örömteli – bár érzéseit palástolja –, hogy irodalmi felfedezése folyamatosan megtörténik ezekben az években, fokozódó keserűség veszi tudomásul a megvalósult demokrácia kétségbe ejtő szellemi és erkölcsi színvonalát. A totalitárius rendszerről szerzett életre szóló tapasztalatait nem kizárólag Auschwitzban szívta magába Kertész, hanem az azt követő szocialista diktatúrák mindennapjaiban. Ezt maga nyomatékosította több (A holocaust mint kultúra, Hamburgi esszé, Az angol lobogó) írásában –, amely egyetlen percre sem engedte elfelejteni az író számára, hogy mindenestül a saját sorsától (belevetve a sorstalanságba), vagyis a szabadságtól megfosztott korban élt. A művészi önértékelést oly gyakran végző szerző műveit a „szabadság aktusainak” tartja, a szabadságot pedig „élete legfontosabb tartalmának”.

Naplóírását reflektív jellegűnek nevezte, cáfolva ezzel a műfaj művészi teremtő lehetőségét. Az ország önismereti hiányát tágabb kulturális összefüggésbe helyezte, amikor úgy vélte az „Ismerd meg önmagad” antik-görög intelme a 19. századig vezérelte a nyugati gondolkodást. A változó és tartós diktatúrák után olyan apakomplexusos országnak látja hazáját, amely „nagy elnyomó nélkül” nem találja fel magát. A szabadság ránk köszönt világát úgy látja, hogy a demokratikusnak nevezett társadalom maga nem veszi komolyan a demokratikus értékeket. Igazság- és valóságismeret helyett élethazugságokba menekül az ország, amely nem döntött még arról, hogy szeretne-e felnőtt társadalom lenni, vagy „valós s vélt sebeit nyalogatva, téveszmék mögött bujkálni, vegetálni.”

Döbbenten szemlélte, hogy a magyar társadalom mennyire nincs tisztában – a 90-es évek elején – a holokauszttal, miközben európai műveltségűnek tartja magát. Az ide kötődő írói élettapasztalat esszenciája feloldhatatlan ellentmondásba került, a téma elhallgatásra, a ki­beszé­let­lenség fenntartásának hamis dogmájára épülő hazai gyakorlattal. A Holocaust mint kultúra című esszéjében szerepel, hogy a zsidók elleni gaztettek emlegetését nem szerette a proletárdiktatúra, ami kiindulópontja – tehetnénk hozzá – a téma körül kialakított mesterséges csöndnek, amelynek megtörését célzó tisztázás későn és részleteiben történt meg e sorok írásáig.

Kertész Imre – képletesen szólva – eljutott az Értől az Óceánig. És ő talán tényleg. Visszaemlékezve az 1970-es évek elejére, egyszer a Szépirodalmi Könyvkiadóban elhangzott mondatát idézte fel, amelyet reménytelen helyzetben és reménytelen pillanatban fogalmazott meg: „világhírre van szükségem, hogy engem csak a világhír menthet meg. Voilá: itt van a kapuban” – írta legalább tíz évvel a Nobel-díj előtt.

Lehetetlenek pedig nincsenek – írói és irodalmi, ám annál valóságosabb tapasztalat ez. „Istennek írunk, akkor, ha nincs” – idézte barátja, Ligeti György telefonba neki mondott szavait. Erre a kihívásra adott válaszát olvashatjuk ki a Hamburgi esszéből: „Thomas Bernhard költői képzeletének névtelen tudósa megfogalmazza: ’Legalább a kudarcra törekedni kell.’ ” E próbálkozások sorozata Kertész életműve.

Bod Péter

(Megjelent a Tiszatáj 2016/5. számában)

Magvető Kiadó

Budapest, 2016

310 oldal, 3990 Ft