Csehy Zoltán: Színek könyve

KIS MAGYAR JARMANIÁDA

(részlet)

Húsokker

A firenzei kereskedő, Francesco del Giocondo

ötgyermekes (és ráadásul) erényes felesége, jelenleg

modell, hetek óta órákat tölt egy karosszékben és folyamatosan fecseg.

Mint egy udvari madrigálé, nem rozsdáll

megnövesztett szája: magánörömében gusztustalanul

harsány színek lubickolnak. A száj megfesthetetlensége,

az öszvérsegg-mosoly reménytelensége

különösen irritáló. Egy igazi arc mindenre készen áll.

Akárcsak Francesco selymei. A mester hosszú

haját tömködi a fülébe: fülzsírba fagyna a csönd.

Egy percre feltűnnek Provence okker sziklái,

a vargánya okkere. Dr. Lillian Schwartz okker

mosolya: de hisz a Gioconda a Mester maga! Önarckép.

A folytonos fecsegés, a fülzsírba gyűrt haj

mása, titkos üzenet a reneszánsz vonzalmi körön,

a Jarman-univerzumon belül. A Mester

mint Nő. De attól még itt fecseg a selyemkereskedő

felesége a karosszékben, szava úgy árad,

mint egy bűvész torkából az összecsomózott selyemkendők,

a kép pedig nem készül,

a száj ficánkol, nő és szűkül, ernyed és feszül. A másnapi

ülésre nem jött a modell, egy fiút küldött. „Asszonyom

megfázott….”. „Ülj le”, szólt a mester. A vászon

hipp-hopp megkapja az okker szájat, és

a kép, Lisa del Giocondo mása szinte mosolyogni kezd.

A fiú felkacag, majd áhítattal nézi.

Azon már meg sem lepődik, hogy

a Mester búcsúzóul szájon csókolja.

Buzérvörös, karmazsin

A buzérvörösért menj vissza a Horthy-korszakba:

a tüzérség fegyvernemi jelzése ilyen

vitéz Hager Ottó tábornoki köpenyén,

melyre kétoldalt tizenegy karéjú tölgylevelet

hímeztek aranysodrattal, és koronás arany gombocskával.

Tüzérbuzér. Buzértüzér. Perverz paronomasia?

A buzérvöröst a közhiedelemmel ellentétben nem Tormay

Cécile találta ki, bár biztosan lett volna hozzá kedve.

Nem is D’annunzio vagy Debussy, akik meg

annyi örömet sem tartottak maguknál. Azt a keveset is,

amit mégis, Sebestyén közös, buzérvörös vérében fedezték fel.

Hogy érhetett annyit 1945-ben Gróf Batthyány Margit

és Hans-Joachim Oldenburg

pisztolyának feketéje a virágvasárnapján merő szórakozásból

agyonlőtt kétszáz meztelen férfi levetett sárgája ellen?

A testből kirobbantott vörös rózsák szirmai

könnyebben enyésznek, egyszerűen szétfolynak

a történelem féregjárataiban (artériában?).

És mért hencegett úgy pár nap múlva a felgyújtott

rohonci kastély sárgás feketéje,

a vörös hadsereg megérkezésekor?

A túlhergelt színek kényszerű találkozása

tömegsírhoz vezet. Aztán a tömegsír fölött

mégis kiújul a svájci pásztorjáték. A háború után

Gróf Batthány Margit kilovagol

ezer holdas erdőbirtokára. Anyanyelve a vadászat,

alapszíne a terepszín. Vad vére a tölgylevélen,

mielőtt Jupiterig kapaszkodhatna benne a lélek.

Míg kopója levizel egy bokrot,

csak úgy szórakozásból

bekiált a tömegsírba: „hogy vagytok,

agyonlőtt férfiak, érzitek-e már a

körülmetélt gyökerek

szorítását? Valaki szedje össze a golyókat,

a töltényeket a fémről lerohadt

testek közül és fűzzön világszép

nyakláncot hófehér nyakamra”

Gróf Batthány Margit, most meghalsz,

szól egy hang, szinte gyengéden, mintha gyerekszobából,

a te színed a szar trágya-termékenysége,

a te szagod a halál oxigénje.

Itt fogsz meggebedni a festőbuzérok

mezején, itt nyom agyon tulajdon éltető

démonod ujja, mint egy ámuldozó karmazsintetűt.

Lila, ibolya

A lila, persze, maga Adriana Lecouvreur, a rokokó

színésznő, az ő hervadt lilát felzokogó csokra.

Halált szívni

a tartósított szinesztéziából:

van benne legalább egy áriányi operai szélcsend!

A henyélés a bölcselet kezdete: az aforizmára

hajlamos lilázásé. Keress nullákat, írta Nietzsche,

és látni fogod, ahogy forog bennük a lila.

A partitúrából egyszer csak kisejlik egy szekrény,

melynek belső szerveit nem árt eltávolítani, mielőtt belefagynak.

Ó, ez mennyi karmesteri érzékenységet igényel!

Mintha a tudomásulvétel leplezett közönye

valamikor is megelőzhetné a leleplezés vágyát.

A lila a felcsatolt fallosz színe is, amikor

a dionüszoszi Natalie, a barna

bombázó viszonzásul magáévá teszi

az apollóni Angelót egy pornóklipben,

melyben mindenki a maga

boldogsága felé fordítja ülepét. Mert a nő mindig

idegen földbe gyökerezik, a férfi pedig

a nőben. Plasztik ibolyafejeket kötözgetni

a levelekre, lila falloszt a női ágyékra, így

tompítani az agresszív élet

elviselhetetlen közelségét: ezt is tudja a lila, és épp

olyan következetes természetességgel,

ahogy egy jobb vers is duruzsolni hagyja

a maga lila vérköreit.

(Megjelent  Tiszatáj 2016/6. számában)