Tiszatájonline | 2016. november 19.

Egy költészet természetrajzához

TŐZSÉR ÁRPÁD: EINSTEIN A TEREMTÉST OLVASSA
A Szent Antal disznaja, az Érzékek csőcseléke és A kifordított ember után a sajátos tőzséri napló („Naplók naplója”) negyedik darabja is – már a címében is – provokatívan izgalmas: Einstein a teremtést olvassa. Ez utóbb a 2005–2007 közti évek részben pontos eseményrögzítése (napló), részben annak utólag íróilag reflektált kibővítése (esszé-memoár). A kérdés, hogy ha most, 2015-ben, évtizeddel ezelőtti naplóinak reflektált szövegváltozatát adta ki Tőzsér Árpád, akkor mikori írói énjét rögzíti a napló valójában, függőben maradt… – PÉCSI GYÖRGYI KRITIKÁJA

TŐZSÉR ÁRPÁD: EINSTEIN A TEREMTÉST OLVASSA. NAPLÓK NAPLÓJA

A Szent Antal disznaja, az Érzékek csőcseléke és A kifordított ember után a sajátos tőzséri napló („Naplók naplója”) negyedik darabja is – már a címében is – provokatívan izgalmas: Einstein a teremtést olvassa. Ez utóbb a 2005–2007 közti évek részben pontos eseményrögzítése (napló), részben annak utólag íróilag reflektált kibővítése (esszé-memoár). A kérdés, hogy ha most, 2015-ben, évtizeddel ezelőtti naplóinak reflektált szövegváltozatát adta ki Tőzsér Árpád, akkor mikori írói énjét rögzíti a napló valójában, függőben maradt. De amennyiben a naplók naplóját az én és a világ impulzív és intellektuális dialógusa szervezi, s az író szemlélete, gondolkodásának struktúrája lényegileg nem változott ez idő alatt, a szinkron időbeliség történései tulajdonképpen elhanyagolhatók. Annál is inkább, mert eseményekben nem túl változatos az író élete: gyakori utazások előadásokra, fölolvasásokra, találkozásokra Szlovákiában és Magyarországon, részvétel könyv­héten, fesztiválon, betegségével kapcsolatos kellemetlen orvosi vizsgálatok, kórházi tapasztalatok.

A hétköznapi élet monotóniáját mindig az intenzív szellemi jelenlét töri meg, teszi „változatossá”: nemcsak könyvek, szellemi találkozások indítják el a reflektálást, de tulajdonképpen bármi, a testi fájdalom éppúgy, ahogy egy Schopenhauer-gondolat, Tőzsér mindent, a legbanálisabb hétköznapi eseményt is azonnal roppant tág költészeti, bölcseleti, filozófiai kontextusba helyez. Számára bármi lehet inspiráció, valójában a „bármi” csak ürügy, hogy szellemi mozgásba aktiválja magát. Jellegzetes tőzséri fordulat: kórházban, rákosok között Ungvári Tamás Poétikáját olvassa, reflektál Ungvárira, tárgyilagosan rögzíti környezetét, személyes, elhanyagolt halálveszteségeire emlékezik, s a jegyzetet a haláltáborokra tett utalás és egy heideggeri halálidézet zárja. És természetes, hogy a következő – pár nappal későbbi – jegyzete, még mindig a halál-gondolatkör vonzásában, Tóth Árpád és Kosztolányi Readingi fegyház-fordítását veti össze, hogy O. Wilde, Anaximandrosz, Jézus, a Miatyánk, illetve személyes szöveg-, sors- és léttapasztalatát az algebrai képlet szintjén összegezze: „Az élet: gyilkolás. S gyilkolhatunk zord nézéssel, bókkal, csókkal, karddal. – S úgy, hogy nincs szavunk a halálra, nincs szavunk a haldoklóhoz, messzire elkerüljük a halálos ágyakat.”

Költészet és halál – ez a két fogalom szervezi és rendezi a naplók naplóját, egyiket a másikban fölismerve és értelmezve. Tőzsért a halálhoz való mindennapi kapcsolatára orvosilag föl nem ismert, állandósult, rettenetes testi fájdalommal járó betegsége is kényszeríti. Visszatérő eseménye a naplóknak a fizikai szenvedés, a rendszeres kórházi vizsgálat, kezelés, és a modern társadalom emberének halálhoz való viszonya. A magyar irodalomban talán csak Kálnoky Szanatóriumi elégiája közelít olyan mélységgel és könyörtelen, medikalizált egzaktsággal az emberi test betegségének, a haldoklásnak a rögzítéséhez, ahogyan Tőzsér Árpád. Már nem csak a Közöny (A. Camus) különc főhősének, hanem a modernitásnak általánosan is jellemzője az a részvéttelenség, ahogyan például a közeli rokon, ismerős halálának a ténye sem az elemi megrendülést váltja ki az emberből, hanem mint objektív szükségszerűséget veszi tudomásul. A hétköznapi ember, a hétköznapi Tőzsér Árpád számára is eldologiasodott, a medikalizáltság szintjére redukálódott a test fájdalma és maga a halál is, ezért egyszerre gyötri személyes halál-érzelemmentessége miatt a naplóíró költőt a bűntudat, s egyszerre próbálja a filozófia, a költészet által a hétköznapi létezésből kiemelkedve legyőzni, tudata uralmába hajtani a test szenvedését és a halált. Arra keresi a választ, hogy a tökéletesen metafizikátlan léttudat számára az értelem dimenziójában is megragadható-e a halál. Egyik fanyarul groteszk válasza, hogy „Ha írás közben patkolunk el, úgy elviselhetőbb a pusztulás”, másutt poétikusabban, Kertész Imrét idézve: „a mű mint kibúvó a halál elől. »Mindig meg akartam halni, s mindig írtam helyette egy könyvet«”… Valahogy én is így akartam mindig, s így írom ma is a verseimet.” Nietzsche-közeli érvelés, a létezés és az élet csak a művészettel igazolható – Tőzsér azonban nem önmagában a műteremtést teszi meg origónak, hanem az aktív szellemi mozgásban megvalósuló (lét)megértést.

A hétköznapi élet önmagában unalom és szenvedés, idézi Schopenhauert, s rögtön korrigálja: „Azonos vajon a céltalanság érzése az unalommal?” – Tőzsér számára a legmagasabb rendű itt-lét, a megértés formája a költészet, ezért a költészet nemcsak eszköz, menekülés a hétköznapiságból, tiltakozás a hétköznapiság (redukált, eldologiasodott élet) ellen, hanem cél és tartalom is. Nem kérdőjelezi meg a költészet jelenvalóságát, – a költészet bizonyosságában ennyire meggyőződött hasonló kortárs magyar költőt nem ismerek – ezért a költészetnek nem az értelmére, funkciójára kérdez rá, hanem a megvalósulására. Reflexiói, kommentjei mind kitűnő – irodalomtörténetileg- és elméletileg is példás – miniatűr elemzések, értelmezések, inspiratív mikrokozmoszok.

A kötet végére illesztett, érdemben idézett és velük dialógust folytató alkotók névmutatója körülbelül hatszáz író, filozófus, esztéta nevét tartalmazza. A roppant pazar névsorban a legtöbbször megidézett név: Shakespeare, Esterházy, Nádas, Kertész Imre, Petőfi, Petri, Bertók, Arany, Grendel, József Attila, Nietzsche, Dosztojevszkij, Parti Nagy, Tolnai Ottó, Vörösmarty, Borbély Szilárd, Tandori, a leggyakrabban hivatkozott orgánum pedig a Népszabadság és az ÉS. A névsor önmagában is jelzi Tőzsér értékpreferenciáját és főleg eszményét: az általa is használt fogalom szerint az urbánus-intellektuális írókban ismeri föl a progresszivitást. Annak ellenére, hogy visszatérően hangsúlyozott eszményét, a „»referencialitás és are­fe­ren­cia­litás« természetes egyensúlyát” még korántsem gyakorolja az általa preferált – főleg irodalomtörténészi, kritikusi – kör, lelkesült, s az „egyik legjobb”, „az egyik legnagyszerűbb költő” jelzővel csak őket illet. A népiekkel szemben viszont – kileng az inga – sommásan kritikus. Az MMA egyesületi üléséről írja: „ki kell törnöm! Voltak az ülésen mondjuk tizennyolcan, s tartott jó három óra hosszat. S a három óra alatt én ott egyetlen eredeti, kellő műveltségbe ágyazott eszmével nem találkoztam.” Meghökkenti a Magyar Kultúra Alapítvány budai várbeli rendezvényének igényessége: „A népieket eddig a lelkem mélyén lenéztem, szegényszagúnak tartottam, de úgy látszik, van egy underground népiség is, amely egészen tehetős.” Visszatérő sérelme az a tartósan skizofrén állapot, hogy főleg emberi figyelmet (születésnapi köszöntők) csak a népiektől kap, a számára legitim urbánus kánon viszont alig igazolja vissza erőfeszítéseit, eredményeit. Szimbólumértékű, ahogy Bertók Lászlóval párhuzamosan definiálja önmagát: „Bertók legalább annyira rejtély a számomra, mint saját magam: hogyan válhatott egy faluról jött fiú ennyire maradéktalanul urbánus-polgár-érdeklődésű, intellektuális költővé? Ráadásul: én azért (szüleim után) félig mégiscsak polgár (iparos apám után kispolgár) lennék, de B. L., a felmenőit tekintve, echt paraszt.”

Valahányszor képviseleti, népi „karámba” terelik, mintha saját démonaival csatázna, Tőzsér hiperérzékenyen felszisszen és tiltakozik. Könyörtelenül igényes önmagával szemben, meggyőződése, hogy nem elegendő csak érzelmileg, szociológiailag, de up-to-day intellektuális szellemi mozgásban lehet csak birtokolni a világot. Valószínű, hogy csak így, csak ezzel a nagyon erős koncentráltsággal lehetett kitörni ’56 után abból a „semmiből indulás”, a provincializmus, a belterjesség jellemezte világból, a részben szétszóratott, másrészt mélyen megalázott csehszlovákiai magyar kisebbségi sorsdeterminációból, ahol a háború után 1950-ig még a magyar szó használata is tiltott volt. A Naplók naplója nem napló, nem életrajzi memoár, hanem egy nagy formátumú költő, Tőzsér Árpád személyes univerzumának roppant igényes és pazar szellemi horizontú nyelvi aktiválása – amelynek éppúgy kibillenthetetlen és arányos eleme Heidegger, Kafka, Dosztojevszkij mint a szülőföld, a gömörpéterfalvai gyermekkor és a táj emléke.

Pécsi Györgyi

(Megjelent a Tiszatáj 2016/6. számában)

tozserKalligram Kiadó

Pozsony, 2015

288 oldal, 2800 Ft