Sopotnik Zoltán: Márai Sándor/ film/ karácsony

Mi van itt? Kik ezek? Ékezetek,

csak ékezetek. Halványodnak a hidak,

már nem tudok olvasni a Dunából sem.

Hideg. Levegő. Kidobott karácsonyfát visz

a víz, sodródik a hullámok vállainak ütközve

kicsit. Még nincs karácsony. Ki díszít fel egy fát

az ünnepek előtt, és dobja ki a vízbe az ünnepek

előtt. Miféle szertartás rendje ez? Az ázott

szaloncukor papírok, akár egy vízi szörny szőrszálai,

remegnek. Esetleg az elmúlt év fája az, beakadt

egy híd alatt valahová, ami most eresztette el. Hány

hajóskapitány gondolta teljesen természetesnek ezt,

így. Ezt a beakadást. És az önző félsötétet, ami rásimult

a tájra, és csak az utolsó pillanatban mutatja meg

a luxushajó orrát.

Mi van itt? Kik ezek? Köd hátán köd. Áll a kis hajó kapitánya

az orrban, valamitől nyugtalan, a luxushajó már

szimatot kapott; ő még nem. A karácsonyfát melléjük

sodorja a víz. Még nincs karácsony. Ki díszít fel egy fát

az ünnepek előtt, és dobja ki a vízbe az ünnepek

előtt. Miféle szertartás rendje ez? A fáról szinte leázó

izzók hirtelen felkapcsolódnak, fény rándul átszúrni

a világot, épphogy sikerül kitérni az ütközés elől.

Soros kapcsolás.

Mi van itt? Miért ezek? Áram hasítja a folyót majdnem

ketté, minden a részletekig világos, reményszag,

zavarodott halak, fényhabok. Egy másik kontinensen

térdepelő asszonyok jajgatása hallatszik. Mintha.

Őket már nem menti meg semmi, se félrehúzott kormány,

se félremetszett sors. A béke most elképzelhetetlen.

(Kinek az, ember, kinek?) Így. Mintha vallatólámpával

világítana az Úr, mintha az ember aljára világítana le.

Mi van itt? Háború és köd. Mégis ütközés, mégis

roncsok, emberi testrészek szanaszét, mégis a bűn,

a bűn, és újra csak az. A kapitány szívét egy korlát-

darab fúrja át, a luxushajó orra, akárha kontinenseket

felezne meg. Halak vére, emberek vére, és földrészek

vére folyik szét. Imák papírjai áznak, majd gyulladnak

meg váratlanul. A vízbe zuhanó alakok, mint fekete

kartonból kivágott figurák. Miféle szertartás rendje ez?

Miféle világ térdel le így? És kinek?

Mi van itt? Kik ezek? A Margit-szigetről egészen

New Yorkig látok, én ellátok odáig. Vagy fordítva,

már nem tudom. De most minek? Referenciapontjaimat

bombázzák szakadatlan. Az emberséget akarják leválasztani

rólunk, rólam. Kiirtani, ha így pontosabb. Meg a folyókból a

halakat, a templomokból az Istent, a parkokból a lélegző fákat,

a múzeumokból a tudatalatti festményeit. És én nem tudok

beugrani a vízbe, segíteni a fuldoklókon, nem mozdul a

lábam, a testem. Elkenődök egy fekete-fehér fényképen.

Folt marad utánam. Miért.

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/6. számában)}