Aszkézis

BALOGH SÁNDOR KIÁLLÍTÁSA ELÉ

Vagy táj. Vagy gyümölcs. Vagy éden. Vagy a világ, ahogy a Teremtő tenyeréből kikerült. Örömtől eltelve, önszépségétől megrészegülten. Vagy a lét, mielőtt öntudatára ébredt volna. Mielőtt az elkülönülés, a szétszakadás, az idővé-vággyá-sohasemvolttá és sosemlehetővé kristályosodás – mielőtt a vagy-vagy. Az én és a te áttörhetetlen burka előtt. Vagy a burokban. Vagy a matéria-mater meghitt hajlataiban. Vagy az öl lankáin, a combok és a dombok oázisában, vagy a gránátalmák, vagy a szőlők csorduló teltségének áldott állapotában. Vagy az ideák világában még éppen, de már ideát. A kezdetek tökéletességében. A vagy előtt. A vágyelőttiben.

Ha Balogh Sándor szobraitól a határoltság kínjainak, a test szerint való egyediség béklyózó tudatát, a vívódás tragikus elszigeteltségét nyerjük útravalóul alvilági, végenincs zarándoklatunkhoz, égő színekkel egymásba hatoló, vibráló kontúrokkal indázó portréi, sokdimenziós figurális topográfiája valami őserejű, barbár teremtéskultusz, létünnepély lenyűgöző mozgalmasságát igézi a szemlélőre. Valami jó és rossznak tudása előtti, eredendő ártatlanság, ledérség híján való leplezetlenség, bujaságtól ment burjánzás elemi és ösztöneink mélyéről ismerős eksztázisát. Ha azok a Purgatórium, ezek a Paradicsom, az Új Föld. Ilyesvalahogy hathatott a régi utazókra érintetlen földrészek törzseinek ártatlan életöröme, öntudatlan természetkultusza. A hasadás előtti tökéletesség spontán egyszerűsége. Ahogy az ő keresetlen és félelmek nélküli belévetődésük a jelen ölelésébe, akként küszöbölnek ki mindennemű másodlagost, reflektáltat és a fogalmiságtól megrontott minőséget e képek színjátszó tónusátmenetei és lágyságukban megtörhetetlen ritmusívei – igen: e képek mindegyre a zenei érzetekével rokon benyomásokat ébresztenek a szemlélőben. Zeneieket – hisz a zene a legtestetlenebb minden fenomén közt a test szerinti világban. Ha torzóinak antropomorf mivolta a létállapotunkból levezethető ismeretelméleti szükségszerűség, határoltságunk és érzéklésünk dimenzionális kényszere csak, nőiségkultusza ellenben: spirituális minőség. Akárcsak valami Égei-tengeri sziget most fölfedezett szentélye az Ismeretlen Istennő tiszteletére. Egy pre-civilizáció barbár áhítata. Hangozzék mégoly megdöbbentően: e testmintázatokból, nőies arányokból szövődő lelki tájképek eredendően a testetlen lebegés, a szellemmel való átitatódás, a szférák ritmusába ívelő akkordok, szekvenciák és felhangsorok magasztos ikonjai. Zárt formáik és sokrétegű, áttetsző felületeik is ezt sugallják: átmeneteik filozófiai erejű vallomások antropológiai kategóriáink viszonylagosságáról, hullámzó energetikájuk ugyanakkor feszültségeken túli vagy épp azok előtti-fölötti nyugalmat és stabilitást áraszt. Kategóriáinkat próbára tévő voltuk legszembeötlőbb vonása tematikájuk ellentmondásossága: tűnjenek bár mind szemérmetlenebbeknek, tárulkozóknak, annál hallgatagabbak, szemérmesebbek, magukban teljesedők. Mint ártatlan nyílódzó virágkelyhek. Ha óvatlan hozzájuk érnél, széthull a varázs. Különös, lebilincselő magánmitológia ez: a testetlenség szertartása a testi dimenziók lehetséges végpontján, már épp csak egy lépéssel a fénnyé válás pillanata előtt. Nyugalmuk, nyújtózó öntetszelgésük az ideáké. Vagy a tájé. Vagy a gyümölcsé. Vagy az édenkerté, valahol bennünk, valami önmagunk előtt önmagát átélő létben.

Marton Árpád

EDF Galéria, Szeged

Megtekinthető 2016. november 10 – január 13-ig (hétköznapokon 10.00-18.00 óráig)