Tiszatájonline | 2016. november 16.

Roncsolva teremtés – a mauritsi esztétika paradoxona

MAURITS FERENC KIÁLLÍTÁSA A GRAND CAFÉBAN
„Hallgatva hallgatunk mint tanítványok az áldott mestert sercegő sötétben.” Hogyan, miként lehet megnyilatkozni Maurits képeiről hallgatva hallgatni kívánó tanítványként szituálva magamat? – VÁRALJAI ANNA MEGNYITÓJA

MAURITS FERENC KIÁLLÍTÁSA
A GRAND CAFÉBAN

„Hallgatva hallgatunk mint tanítványok az áldott mestert sercegő sötétben.” Hogyan, miként lehet megnyilatkozni Maurits képeiről hallgatva hallgatni kívánó tanítványként szituálva magamat? – megnyitója

A túlcsorduló szakmai reflexió, a termékeny recepció ellenére sajnos nem tudom azt mondani, hogy életútját fölösleges bemutatnom a magyarországi közönségnek. Ennek oka, hogy életműve nehezen hozzáférhető, nálunk méltatlanul kevés kiállítást megért, műveit a határon áthozni nehézkes, problémás. Távolléte, távolsága egyfajta kultuszát is előidézhetné, itt azonban elsősorban könnyebben hozzáférhető könyvillusztrációin keresztül, valamint az Új Symposion grafikai szerkesztőjeként válhatott ismertté a hetvenes években. Maguk a táblaképek, a rajzok azonban rejtve maradtak. Ezért is különös esemény ez a mostani, s csak remélni lehet, hogy ezentúl rendszeres kiállításokon ismerhetjük meg képzőművészeti pályája alakulását.

Sorozataival kapcsolatban több teoretikusa a felületek firkálásának, roncsolásának, korbácsolásának aktusát vizsgálta. „A rajzolás nálam központi kérdés, írja. Abban az értelemben, hogy minden, ami van, roncsolódik. Az a tudat van jelen nálam, hogy minden lényegi dolog szétesik, széthullik. Közben azért létezel, hogy próbáld ne szétereszteni a dolgokat.”

A roncsolás ennek az egészen friss sorozatnak is fontos, ha nem a legfontosabb aktusa. Ám ebben az esetben a firkálás, a felület korbácsolás paradox helyzetet idéz elő, hisz ami roncsolódik, az maga az alkotó, teremtő kéz, mely nyomán a műalkotás születik. A kéz tulajdonosa Domonkos István költő, a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő mestere. Kormányeltörésben című versét elemzői a huszadik századi magyar költészet legfontosabb alkotásai közé sorolják. Kezéről készült sorozatában Maurits Ferenc a művészi alkotás létrejöttének ábrázolását választja témájául. A szétrajzolt fotók eredetijén Domonkos alakító, formáló, játékos kezét rögzíti. Maurits ízig-vérig képzőművész, ugyanis lényegétől, a pillanat megragadásától, a dokumentum jellegtől fosztja meg a képeket, a kézportrék sugallta időtlenség festőiségének jellemzője. Amit látunk, nem fotódokumentáció tehát, hanem művész és médium kapcsolatáé, melyet az interaktivitás fogalmával lehet körülírni. Maurits sajátos képi eszközeinek felhasználásával a művészi munka új esztétikai identitást kap. Érezhető egyrészt az intim műteremlégkör, melyben ezek a fotók születtek. Másrészt monomániás ismétlődésein keresztül felsejlik egyfajta küldetéstudat is; visszacsempészni a művészetbe a száműzött értékeket: a többértelműt, a meghatározhatatlant, a pillanatszerűt, a misztikust. A képeken a kéz kvázi alkotótevékenységet folytat, mindeközben több is ennél: mintha általa használója éppen tudatára ébredne saját testének és másokhoz fűződő kapcsolatának. A kéz az egyik legkifejezőbb testrész; kapocs ember és külvilág között.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy megjelennek itt azok a vészterhes idők is, melyet Maurits és Domonkos együtt éltek át, éltek túl: a hatvanas, hetvenes évek egyetlen lehetséges művészi magatartása, a magánszférába, az önmagáról való tapasztalatszerzésbe való visszahúzódás. Amikor Joseph Beuys 1972-ben kiadta a jelszót: „Mi vagyunk a forradalom”, a szabadság forrását magába helyezte át. Ez a kijelentés azt is sugallta, hogy a fennálló viszonyokat csak az emberi kreativitás változtathatja meg. Az alkotás pillanatában elkapott kéz ennek, a dolgok állását megváltoztatni képes kreativitásnak a szimbóluma.

A kreativitás szükségességének hangsúlyozásán túl a kéz szakrális konnotációkat hordoz, a sorozat ezen aspektusát a címadás miatt (Kézfeszületek) sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A felemelt karok általában nyitottságot, a kozmikus erők befogadását jelképezik, az ég felé nyújtott kar szinte minden kultúrában az istenség hívása, az imádkozás ősi testhelyzete, másrészt a megadás gesztusa, illetve a tanúságtételé, az esküé.  Az őskori sziklafestményeken, Egyiptomban és a keltáknál a kéz kinyújtott ujjakkal a napkorongot, a világmindenséget jelképezi, ugyanakkor mágikus védelmet is jelent.

A görög-római hagyományban az „ezerkezű” Tükhé a sors istennője az olykor segítő, olykor rontó erő jelképe, a keresztény művészetben a felhőből kinyúló kéz az isteni jelenlét és mindenhatóság leggyakoribb szimbóluma.

A buddhista ikonográfiában az isteni erők manuális kifejezésének és a kezek szimbolikus pozícióinak egész nyelve alakult ki. Buddha keze, akárcsak Domonkosé, soha nincs összezárva, mivel a tanítás egyetlen pontját sem tartja titokban, semmit nem hallgat el, semmit nem leplez.

A modern művészetből is számtalan példát hozhatunk, de most elég csak Rodin Isten kezére, vagy Meudeni gipszgyűjteményére, „test-építődobozára” gondolnunk, mely gipszkarok, kezek, torzók nagyság szerint rendezett, mániákus gazdagságú tárháza.

S ott az irodalom, kimeríthetetlen analógiáival. Weöres Sándor Harmadik szimfóniájában az „ujja nyomát” kifejezés az ember földi jelenlétére utal, Babitsnál az emberi kéz képe magát a személyiséget, az egyszeri és megismételhetetlen individuumot sűríti magába.

A kéz mozdulatainak finom utalásrendszere azonban satírozás, firkálás, ráfestés által sokszor felismerhetetlenné torzul Maurits képein. Ez a gesztus emlékeztet a hetvenes évek body artjára, elsősorban Hajas Tibor Húsfestmény sorozatára, melyen magáról készített képeinek felülete kínzatik meg erőszakos behatással. Maurits felületkínzása nem ennyire őrjöngő, agresszív, nárcisztikus, inkább a kilencvenes évektől jellemző játékosabb, szerepeit szabadon váltogató, nyitott identitást mutató testkép jelenik meg nála, s maga az elfedés is kevésbé sokkoló. A „meggyötört” kéz egyrészt értelmezhető szakrális kontextusban, mint a meggyötört, keresztre feszített test analógiája, másrészt az elfedések hangsúlyozhatják a személytelenséget, az elidegenedést is. Az egyértelműen látszik, hogy Maurits számára a test folyékony, könnyen alkalmazkodó jelzőrendszer, mely a test határait metaforikusan alkalmazó műveket hív életre.

Nem olyan képekről van szó, melyek saját lebontásuknak folyamatát mutatják be, hanem olyanokról, melyek jelenlétük formáját egy adott közösség körében bontakoztatják ki. Domi keze, illetve az, amit létrehoz, a közösségnek átnyújtott ajándék. A kezéhez, kezének látványához való hozzáférhetőség problematikája pedig ebben az értelemben igen jelentés teli: kiemeli az alkotás emberek közötti kapcsolatra építő módozatait, illetve az összeolvadó horizont, a közös létezés iránti vágyat.

Váraljai Anna

Maurits Ferenc karácsonyig látható kiállítását a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének kurátor-művészetelmélet specializációs hallgatói installálták.

maurits-kiallitas-9084 maurits-kiallitas-9088 maurits-kiallitas-9089 maurits-kiallitas-9090 maurits-kiallitas-9093 maurits-kiallitas-9096 maurits-kiallitas-9097 maurits-kiallitas-9101 maurits-kiallitas-9082

Fotó: Erlauer Balázs