A hagyományozáshoz közösség kell

BESZÉLGETÉS
SEBŐ FERENCCEL

Rövid idő állt rendelkezésemre, hogy beszélhessek vele. Épp hogy véget ért a szegedi Fonó Klub által szervezett előadása az Őszi Kulturális Fesztiválon, fotósok hada rohanta le, negyed órával később pedig már a városi tévében kellett interjút adnia. Ebben a pár percben szerettem volna olyan kérdéseket feltenni neki, melyekre nem feltétlenül kapunk választ Sebő Ferenc nevére keresve az interneten. Karizmatikus és elhivatott, s vele beszélgetni felér egy instant zenetörténet órával.

– Mi számít ma népzenének, van-e egyáltalán „nép”?

– A nép szerintem egy régi fogalom, általában az alsóbb néposztályokat illették vele a romantika korában. Mi a régi közösségek zenéit tanulmányozzuk, mert azok hosszú évszázadokon keresztül használatban voltak. Az egyedi megoldások kiesnek ebből, mert nincs rajtuk a közösség kontrollja. A népzenének az adja értékét, hogy sokan használták, hosszú évszázadokon keresztül. A nép helyett inkább azt mondanám, – Kodály által felbátorítva – hogy egykor „közmagyar” műveltség volt, mely nem oszlott társadalmi osztályokra, a királyi udvarban is regöltek például. A mai helyzetet az idézte elő, hogy a történelmi viszontagságok miatt tönkrement a társadalom, bizonyos rétegek kikerültek belőle: az arisztokrácia elmenekült, velük együtt eltűnt a fenntartó részleg, polgárság nem is volt, vagy ha igen, németül beszélt. Hiányos társadalomként éltük meg a 20. századot. Egyedül a parasztok maradtak a helyükön közösségként, márpedig a hagyományozáshoz közösség kell. Ebben áll a parasztság kiemelt szerepe. Bartók ezért tartotta fontosnak elkülöníteni a nótától a népdalt.

– Ma is nagyon divatos a nóta. Külön nótára szakosodott tv és rádiócsatornák vannak. Ez a népzene „elfajzása”, popularizálódása? Van-e egyáltalán köze a népzenéhez?

– Ha a nóta nem más, mint historikus popzene, akkor van, mert a 19. században találta ki magának a nemzeti mozgalom; szükségük volt egy egységes szórakoztató anyagra, és erre nem volt megfelelő a területenként, egyénenként változó népzene, hisz azt nem lehet közösségileg, mozgalmi dal-szerűen együtt énekelni. Ez a hiány szülte a nótát, ami egyébként sok szálon kapcsolódott a népzenéhez is. Például a siratósok motívumainak egy része benne van az asztali mulatós dallamanyagában romantikus színezettel. Brahms romantikus szeptimekkel, szűkített akkordokkal módosította a népdalt, ettől lett ennyire „negédes.” Bartók azt mondta a régies zenére, hogy objektív. És ezzel a barokk zene-romantikus zene ellentétjére gondolt. A barokk még nem dolgozott jelképekkel és hangulati elemekkel, mint a romantika. Ha zenetörténeti tekintetben nézem a dolgot, akkor a nóta a 19. századra vezethető vissza, tehát miért ne lehetne annak része?

– Mi lehet az oka az újonnan a popzenébe beépülő népies elemek divatjának?

– Az, hogy már nem tartják annyira „büdös lábúnak” a népzenét. Ez abszolút pozitív dolog, mert egyenrangú lett a többi zenével. A jazz is arról szólt, hogy feldolgozzák a bennszülött dalokat, s variálják annak elemeit. Mindenképp üdvözlendő az is, hogy anyanyelvi forrásokhoz nyúlnak a dalszerzők.

– Úgy veszem észre, hogy a kultúrpolitika igyekszik „ildomossá tenni” a képzőművészet számára a népművészeti motívumokat, a magyaros formakincset. Ezt a kortárs művészek nagy része ledobja magáról, nem különösebben lelkesíti őket a gondolat. Mennyire működik hasonló kultúrpolitika a népzenével kapcsolatban?

– Szerencsére semennyire. Mi ezt mindenféle politikai szándék nélkül csináljuk, ahogyan a jazzt is játszották annak idején bárhol. A sallangmentesség csak akkor elkerülhető, ha valami nem kötelező. Volt egy időszak a háború után, amikor rendeletileg előírták, hogy a szocialista zene legyen népi gyökerű, ennek elérésére elméleti diktátumokat hoztak létre. Mindez persze nagyon sok rossz zenét szült. Bartóknak nem volt szüksége nagyokosokra, akik megmondják neki, mit csináljon. Szabadon használta a népzenét, mégsem érezte úgy, hogy nála van a bölcsek köve, és csak abban a stílusban lehet zenét szerezni. Bartók zenéjét a Bécsi Iskola fasizmusnak minősítette, mert a fasiszták is visszanyúltak hasonló érzelmi elemekhez. Bartók ezt kikérte magának, hisz ő olyan benső szerkezeti azonosulást csinált a zenével, amely nem nevezhető utánzásnak. Amikor politikai irányzatok beleavatkoznak a művészetbe, akkor rommá verik, megsemmisítik azt. Hiszek a művészet szabadságában, abban a legelemibb szabadságban, hogy a művész maga döntse el, milyen nyelven szólal meg.

– Európa más országaihoz képest nálunk milyen presztízse van a népzenének? Mennyire támogatják? Illetve, Európában van-e visszhangja a magyar népzenének? Mennyire épül be például a világzenébe?

– Mindenképpen van. A hatvanas években például nagyon éllovasok voltunk, s attól volt jó hírünk, hogy az eredeti adatközlők még megvoltak. Sok svédet kalauzoltam Erdélybe, akik időutazásként élték meg azt, és irigykedtek a lehetőségeinkre. Nagy erősségünk volt továbbá, hogy a tudomány mögénk állt, elláttak minket munícióval, kritikával. Ugyanakkor máshol is voltak ilyen törekvések, Skandináviában például már előttünk ötven évvel, azzal a különbséggel, hogy ők nem gyűjtöttek olyan szakszerűen, mint mi, így gyűjteményeik elég esetlegesek. Az általunk feldolgozott, magyar népzenével kapcsolatos anyag jelen pillanatban világszínvonalú, és bűnnek tartom, hogy ezt a magyar társadalom nem ismeri. A médiának nem bagatell dolgokkal kellene hencegni, hanem hasonló fajsúlyú teljesítmények népszerűsítésével.

– A magyar gyűjtésnek van-e jól meghatározható genealógiája, kutatástörténete?

– Igen, Kodály, Bartók, Lajta, aztán egyéb gyűjtők egyre jobban kikupálódó, felfelé ívelő genealógiája. Egyre jobb a rálátásunk az európai forrásokra, ezért figyelhető meg minőségi fejlődés a gyűjtés technikáját, feldolgozását illetően. Csak régi stílusú dalból mostanra 180.000 darab van feljegyezve.

– A Dobszay-dallamkatalógus elkészült már?

– Azt még bütyköljük. Nagy munka. Dobszayék elkészítették az első kötetet, mi most a másodikon dolgozunk. Remélem, lesz bennünk annyi képesség, hogy megcsináljuk. Dobszay annyira elhivatott ember volt, hogy nem állt meg, amíg meg nem csinált valamit. Amit ő egyedül létrehozott, azt mi most hárman próbáljuk meg.

– Így is hatalmas munkát végzett el eddig! Amikor készültem az interjúra, kigyűjtöttem, egy word dokumentumban az eddigi munkáit, és hat gépelt oldalt töltött meg a felsorolás.

– Egy idő után olyan munkákba temetkeztem bele, amibe ép eszű ember bele sem kezdene. Ilyen volt például a Bartók könyv, amit Kovács Samuval csináltunk. Ezek névtelen, mély homályba feledkező munkák, amivel nem lehet villogni a színpadon. Ezért úgy érzem, aki csak azt látja bennem, hogy szeretek a reflektorfényben állni, igen nagyot téved.

– Utolsó kérdésem, hogy miért látni Önt szinte mindig ezzel a havasi gyopárt ábrázoló kitűzővel?

– Édesapám határvadász volt a Gyimesben, ez az ő jelvénye volt. Én pedig viselem.

Váraljai Anna

_{Fotó: Rómer János (Őszi Kulturális Fesztivál)}

Fonó Klub Szeged: Kárpát-medence – Kis Európa (Sebő Ferenc előadása)
2016. október 27. csütörtök, 18 óra – Millenniumi Kávéház
Őszi Kulturális Fesztivál (SZTE)