Gašper Bivšek: Csendéletek – variációk népi motívumokra

1.

Bezárt lovak. Nehéz, zsíros sörény fedi

fejük szebbik felét. Megolvadt csillag

a piszkos test szőrei közt. A kihulló szőrszálak,

az összetapadt farkak és a korpa tökéletes szimmetriája.

Bezárt lovak a nagy kőistálló párájában.

Jól neveltek, a sarokba szarnak, takarékoskodnak

a takarmánnyal, és nem harapdálják a zárat, mikor

a plafonról tejszerű izzadságcseppek csepegnek, mikor

ereszkedett hasukat örök túlélő böglyök csípik.

Az alázatos, büszkeívű nyakak, a folyton lehajtott

fejek poros pofáin fojtott nyerítés.

A zöld ajtók alig nyílnak. Elengednek lassan

az összenőtt függőcseppkövek. Erősen meg kell támasztani a vállat

a nyirkosan duzzadt fán. A tétova lovak átlépik

a küszöböt; hatalmas szemük tükör. Rebbenő szempillájuk

halálos görcsben. Rángó csüd, ugrásra készen,

hegyes fülek, ködös pára árad a hátból.

A hóba vesznek a mind kevésbé piszkos körvonalak:

elesnek, forgolódnak, felpattannak, bolondoznak a szimmetriával,

és a bezárt lovak eltűnnek a felvirradó Gyertyaszentelő reggelében.

Ahogy egyre olvad az éjszaka,

kifésüli sörényüket a szél.

4.

Forma universalis. A legnagyobb vízesés, amikor esik.

A farkasok visszatérnek. A szájuk árkából folyik a nyál.

Puhul a föld, ekével forgatom

a fénylő barázdákat. Az eke éles és bőrszínű.

Lehajlok és megnyalom. Ismerem ezt az ízt – enyhén keserű,

enyhén sós –, jó szántó lesz. Fenyőgallyakat gyűjtök,

hogy megjelöljem a vágatokat. Jobboldalt kezdek el vetni.

Minden lépésre egy marok jut; lendítés ívben,

szétnyitom ujjaim, a magok egyenletesen hullanak szét.

Szélcsend uralkodik. Fülbemászó bújik a dobhártyába.

Minden ott van a léptek alján, az egész világ az indulatszavakban.

Két hónap múlva a hó elvégzi a szigetelést,

tavasszal elolvad, nyáron rozs lesz a mezőn;

virágpor barnás felhője és arany kalászok

és a kalászok között pipacs, piros, mint a lenszoknyád,

amely alatt finom édes csont vár türelmetlenül.

5.

Mondhatnám: – Megálljatok! – és a karommal félresöpörhetném őket,

könnyedén, mint seprű a port, de inkább még szorosabban nyomom

fülemet a föld melléhez, magamban dúdolom A bolygókat Holsttól,

az egyik szememmel álmodom, a másikkal a felhőket figyelgetem,

erdei hercegnők koronáznak, puha madárcsőrök nyílnak,

amik visszát követelnek, visszát követelnek. És egy harkály kopogtat és kopogtat és

kopogtat…

apró gyarmatosítók, diófában korhadó lelkek után kutat.

Végtelen vonal gabalyodik a fejem sötétjébe és a nyakam köré,

hangyanyom a leeresztett guillotine előtt.

Felkiálthatnék: – Megálljatok! –, de inkább semmit sem teszek.

7.

^{Maksnak, aki szerette a madarakat}

Ő, a fényképész, aki az erdő szélén cserkészte a madarakat,

abbahagyta a dohányzást, mert a madarakat zavarta hörgő

tüdeje, és nem közeledtek felé. Kenyérhéjat hordott magával,

amit órákon át áztatott pálinkába fenyőgallyakból tákolt putrijában

egyik szemére vakon. Meghalt, ahogy a becserkészett állatok haltak.

Néhány hónappal később találták meg a határban, a nyeregben.

Kórbonctani képe: szétvájt arc,

a felnyitott hasüregben férgek törnek utat, a karok, az oszlástól zöldek,

ölelik a gépet – a gép pupillája kitágulva.

Pátosz: elrepült a madarakkal

(valószínűleg varjakkal vagy egy hollópárral);

kék szem fénylik a kék égen.

12.

Három lépéssel az ajtó előtt állok.

A zár smukknak készült, dísznek,

és tényleg, a kulcsát még sohasem láttam.

Eltolom a reteszt – egykori kasza elhasznált vasa,

az ajtó kinyílik – el nem nyűtt deszkák négyszögű mozaikja,

a két deszka közti lyukat a harmadik fedi.

A kivágott ágak guvadt szemei ferdén néznek.

A küszöb alatt rönk, így könnyebb belépni,

a föld feketére döngölve.

Gurgulázó hang ölel át a gerenda felől,

két kőfej fordítja lassan

acél csőrét a föld felé.

Két óriástermet gubbaszt fa emelvényén,

inkább hasonlítanak főemlősökre, mint emberekre,

testük sikamlósan remeg lábuk közt.

A feketeségből, mint szétlyuggatott ládából

édes nedvek habzanak és folynak alá.

Aki húzásról húzásra feszült a fa emelőnek,

forgó követ emelt végtelen csavarodásban,

az alkimista. Kezén át a folyó tizede csorog.

Mindennek vége lesz, amikor a csőrök a földbe csapnak –

nem lesz szikra sem, csak lassan belefekszenek

a nekik szánt lyukba,

türelmesen várva, amíg újra fel nem bolygatják őket.

Valahogy csend lesz, csak a tetőről csepeg.

Három lépéssel az ajtó előtt átizzadt juta ingben

hallgatom a két prést, könyörtelen szorításukat,

és nem félek belépni.

Bakonyi Gergely fordításai

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/1. számában)}