Gertrúd húgunk, Bánk öcsénk

ERKEL OPERÁJA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

Semmi nem árthat annyit remekműveknek, mint ha „Nemzeti Alkotásként” tekintünk rájuk. Magasztos eszmék, nagy hitek képviselőjének, szent, megváltoztathatatlan értéknek látjuk őket. És semmi nem használ nekik jobban, mint ha egyszerű (azaz nagyon is komplex) műalkotásként közelítünk hozzájuk, önön értékeiket akarjuk kibontani, s a rossz hagyománynak fittyet hányunk.

Erkel Bánk bánja esetében fonák módon egy átirat vált szinte megváltozhatatlan hagyománnyá, s az újdonságot – a régihez való visszatérés hozta. Semmi értelme, amikor úgymond ősváltozatokra, mint a szerző „eredeti, egyetlen hiteles és elfogadható szándékára” hivatkoznak. A művészet változatokban él, különösen a színház gyakran használ az áriratot, a nagy történeteket a színpadi szerzők újra földolgozzák. A legnagyobb drámaírónak, Shakespeare-nek nem volt egy eredeti sztorija, minden történetét régebbi alkotásokból vette. Régi és új egyformán értékes lehet.

Nemzeti drámánkat, Katona Bánk bánját például nem kisebb író, mint Illyés Gyula találta nehézkesnek, s ezért – vette a bátorságot – átdolgozta a szövegét. Hasonló következtetése jutott korábban a Magyar Állami Operaház a belőle készült Erkel-operával kapcsolatban, s a 30-as években egy kitűnő műfordító-rendező (Nádasdy Kálmán), egy nagyszerű színházi tervező-rendező (Oláh Gusztáv) és egy gyakorló operakarmester-zeneszerző (Rékai Nándor) átformálta. A fő ok a dramaturgiai hibák orvoslása, Egressy Béni nehézkes, régies, rosszul énekelhető szövegeinek javítása, és az énekszólamok könnyebben énekelhetővé tétele. Nádasdy elsőrangú munkát végzett. Mindent megtartott Egressyből, amit lehetett, ügyes kézzel javította, amit tudott, amit viszont javíthatatlannak tartott – például a Hazám, hazám áriát – ahhoz költői, aranyveretes saját szöveget írt. A Bordalt Erkel eleve Vörösmarty Keserű pohár című versére komponálta. A széleskörűen művelt Nádasdy talált egy másik Vörösmarty-verset (Késő vágy), amelynek szövege meg tökéletesen illett Bánk első áriájának zenéjéhez és a drámai szituációhoz. A libretto poros, olykor nevetséges jellegét nem az eltelt idő, hanem a tehetség hiányosságai okozzák. miközben Egressy sorait idegenkedve, néha kuncogva hallgatjuk – Vörösmartyval ma sincs semmi baj! A szegedi előadás kis korrekciókkal meghagyja az eredeti szöveget – s ez bizony nagy kár! Nagy szolgálatot tett volna a darab életerejének egy egységes szemléletű átdolgozás meghagyva az eredeti stílt. Az olyan sorok, mint „Hazánk, mely veszélynek indula / , s Melinda, kit Gertrud elárula” vagy „Öröklétem javát eggyé fogó kapocs / Úgy szétomlál tehát,  / s törhetetlen életed úgy elmorzsoltatott.” röhögésre késztetik a mai nézőt, s leginkább az ifjúságot rettentik el az operától.

Van több dramaturgiai baki is. Petúr bán közli a békétlenetekkel, hogy „egy gyors futárt küldtem Bánk után” – majd soha a darab folyamán nem találkoznak. Bánk arra lép be, hogy Ottó hevesen ostromolja a feleségét. „Ó, véghetetlen szent könyörületesség, ó mit látok!” – mondja, majd kimegy ahelyett, hogy közbelépne. Pipogya viselkedésére nincs magyarázat.

A javításokon túl Nádasdyék változtatásai egyértelműen jelzik a kor hangulatát és az operaszínpadi ízlés megváltozását. A trianoni trauma után, a revizionizmus légkörében a hazaszeretet, az idegen elnyomók elutasítása különös jelentőséget kapott, a magyarság, a hazaszeretet fogalma kissé megváltozott. Ugyanakkor – mint Pál Tamás karmester a műsorfüzetben rámutat – a XIX. századi nagy bel canto évtizedek után a századfordulóra a szép dalolásnál fontosabbá vált a drámai erő és a kifejezés. Meghökkentő egybeesés, hogy az új éneklésmód éppen megfelelt annak az igénynek, hogy Bánk nem tépelődő, hányódó ember legyen, hanem a hazaszeretet rendíthetetlen szobra, a hős, aki – saját boldogságának feláldozása árán is – eltiporja a külföldi zsarnokot, az elnyomót. Ennek a Bánk-képnek nagyszerűen megfelelt 1940-től Palló Imre, a daliás bariton, 1953-tól pedig az ezüstös hangú Simándy József, és hatalmas hőstenorral rendelkező Joviczky József. A magyar nép, az operai közönség saját legszebb erényeit tapsolta a Nagyúrban és a darabban.

Az Erkel változatához való visszatérés nemcsak énektechnikai, előadásmódbeli, hanem lelki problémákat is fölvet. Itt Bánk fejéről hiányzik a glória. Talán nincs is másik tenorhős az operairodalomban, akinek sorsa csupa keserűség volna. Otellónak, Cavaradossinak, Don Josénak, de még Manricónak is jutnak boldog pillanatok. Bánk egy keserves országjárásról érkezik haza, és arra lép be, hogy feleségét egy idegen herceg akarja elcsábítani. Erkel eredi Bánkja csupa önvád, keserűség, bizonytalanság. Semmi szobor, semmi szikla. Egy nagy férfiú tragikus sorsát szenvedhetjük  végig a szegedi előadásban.

A címszerep vagy 80 esztendőn át nemzeti ügy volt. Az énekest annak alapján ítéltük meg, annál hitelesebbnek tartottuk, minél grandiózusabban, méltóságosabban képviselte a nemzet lelkületét. Ezt testesítette meg legerősebben Simándy. Miközben finom művészi ösztöneivel ő maga mondta: azért szereti annyira a figurát, s azért tartja páratlannak, mert a hazáért való féltő aggódás szorosan összekapcsolódik benne személyes tragédiával.

Számíthattunk rá, hogy jó Bánkot fog énekelni László Boldizsár. Az azonban meglep, hogy nyomban nagy Bánkként állt elénk. A nagy lélek szörnyű megpróbáltatásait rendíthetetlen tartással viseli. Nem külső gesztusaival, hanem apró belső rezdüléseivel mutatja be összeomlásának fokozatait. Olvadóan gyönyörű tónusban, megrendítő csöndességgel siratja szép szerelmét az I. felvonás románcában. Slágeráriájában nyugtalanító zaklatottsággal deklamálja, hogy nincs elég ereje hazája megmentéséhez. Ebben a változatban nem ő megy Gertúdhoz, hanem a királyné jelenik meg abban a teremben, ahol Bánk épp az imént köszönt el meggyalázott, zavart hitvesétől. Nagyszerű, ahogy az első számonkérő szavakra szinte félálomban felelget, aztán gúny suhan át arcán-hangján. A nagy duettben gazdag érzelmi skálát járunk be, amelybe némi szexuális töltet is vegyül a daliás nagyúr és a magányos királyné között. Kálnay Zsófia nem ördögfajta királyné, csak könnyelműségébe belegabalyodó vétkes. Ellentmondásos úrnő. Melindával barátkozni próbál, a mulatságban Petúr bánnal még táncol is pár ütemet (a rendező üdítően friss ötlete), a legújabb Armani-modellekben pompázik – ám helyét nem találja. Kálnay lírai mezzója szívmelengetően szól, a királynőt mindvégig megértjük, szinte szeretjük. Magárahagyottsága Melindáénak párja, félelmei pedig Bánkhoz kapcsolják. A tónus behízelgő, nem tudjuk gyűlölni, még úgy sem, hogy szemünk előtt nézi végig Ottó csábításának fázisait. Hősnőnknek erős saját igazsága vagyon. Amikor Bánk a hajába markol, s két parádés magas C-vel sül ki a köztük lévő elviselhetetlen feszültség, feledhetetlen pillanat. Kettejüknél kamatozik a legmagasabb rátával Pálnak a bel cantóról alkotott fölfogása, hogy a középpontba az éneklő embert helyezni. A rendező Galgóczy Judit hervadhatatlan érdeme, hogy Lászlóról minden színpadiasságát „leszedte”, s az alakítás olyan puritán és erős, mintha oratóriumot énekelne. Az érzékeny Bánk a tenor eddig pályájának hangi és művészi csúcspontja. Melléjük kívánkozik Kelemen Zoltán konokul panaszkodó Tiborca. Ez a paraszt nem sopánkodik, hanem elszántan beolvas urának, hangütésében vád bujkál. Az előadás négy mély férfihangja közül Tiborcé a legszebb szín, a legolajozottabb technika, s így övé lesz a fő hangi-drámai igazság is. Nem mintha a többiek nem lennének eltalálva. Petúrral kibabráltak Erkelék. Rögvest a darab elején elénekli a Bordalt, aztán állandóan visszatér a színpadra, de csak statisztál és a többieknek kontráz. Réti Attila loboncos hajjal-szakállal-hanggal első pillantásra hiteles békétlen. Ám csak a harmadik előadáson sikerült annyira föltüzelnie magát a feladatra, hogy izzó haragú-keservű áriája mellbevágóan indítja el a darabot. A változat nyertese Biberach. Őt Egressyék Jagóforma intrikussá próbálták növeszteni. Szerencsére Galgóczy inkább örök túlélő udvari bajkeverőt faragott belőle, mosolygósat, cinikust, jó érzékkel alkalmazkodót: a II. felvonás elejére Bánk tanácsadójává lép elő, a szín végének kavarodásában pedig jólirányzott tőrdöféssel öli meg Ottót, aki túl sokat tud ármánykodásairól. Cseh Antal világos tónusú basszbaritonja éppen megfelel a feladatra. A sötét világban fontos ellenpont egy kedélyes gonosz lélek.

A tenorínséges időben a színház négy jó énekest gyűjtött össze ebben a hangfajban. László mellett Turpinszky Gippert Béla nagyura csak középúrnak tűnik, de a hang magvas, az éneklés biztonságos. Bánk vázlata érdekes, színvonalas, és ígéretes. Hanczár György kéjes élvezettel fürdik Ottó nyaktörő szólamában, arizójában vidám, tartott magas D-t énekel. Laza, fölényes hozzáállása a drámai figura lényegét is sugározza. Balczó Péter is jó színben, muzikálisan szólal meg, bár tőle a szólam látható koncentrációt követel. Rizikós volt Melinda sokoldalúan nehéz szólamát két pályakezdőre bízni, ám mindketten igazolják a kockázatvállalást. Baracskai Judit hangja kissé németesnek hat, lényében van egy adag életidegenség. Ez jól illik ahhoz, hogy Melinda nem találja a helyét az udvarban. Ferenczy Orsolya szopránja sötétebb, puhább, egyénisége is melegebb, nőiesebb. Ez is hiteles változat, ám neki ügyelnie kell, mert néhány frázisa vígoperásan szólal meg. Mindketten meghatóak a II. felvonásban, amikor búcsúznak Bánktól. Újabb rendezői telitalálat: a viola d’ amore-cimbalom-hárfa szívszorító dallamára a Melinda, Bánk és a kisfiú alig mozognak, a háttérben Biberach és Tiborc teljesen mozdulatlanok, mégis szó bennszakad, hang fennakad. A Tisza-parti nagyjelenet viszont kifogott a két debütánson. Itt partner híján, koloratúrákkal küszködve nem tudták megteremteni a haláltánc költészetét.

Kálnay az első fölvonásban mosolyogva cseveg Melindával, akár barátnők is lehetnének. Laczák Boglárka lekezelő mosollyal, megvető tekintettel szól hozzá. Az ő mezzója sötétebb tónusú, keményebb, Gertúdja gőgös királyné, női intrikus. Ám mindegyik főszereplőnk nagyon fiatal, huszon-harmincévesek. Óvodáskorú gyerekeik együtt lovacskáznak. Ettől összeütközéseik és tragédiájuk még személyesebbé válik. Olyan, mintha ifjú testvéreinket érnék a csapások. Oly sok tisztes matrónát, közepes korú urat láttunk már e tragédia hőseként, hogy ez az ifjúsági válogatott fölvillanyzó. Csak Altorjay Tamás 60-as ősz, kopaszodó királya lóg ki. Méltósággal énekel, mozgása is királyi – ám ebbe a világba a fiatal férj fájdalma illenék bele. (Arany János rekonstrukciója alapján Bánk kb. 42, Melinda 22, Gertrúd 27, Endre 37 éves.) Ebben a változatban Endre a II. felvonás végén hazaér. Pattogós indulóra vonul be, az ember várja a győztes sereget. Ám egy árva katona sem követi, s így a vidám zenére kénytelen fölfedezni azt a korántsem szívderítő tényt, hogy felesége vérbefagyva fekszik.

Juhász Katalin kortalan pilléreit egyaránt nézhetjük várfalnak vagy tiszai vizierőműnek. Komor csillárokat tervezett, a gyertyák fényét Stadler Ferenc csak néhány spot kékes fényével erősíti meg. A szereplők nagyjából reformkori ruhákat kaptak. A bevándorló Biberach bomberdzsekivel takart zsinóros mentéje telitalálat. Színeket alig látunk, a fekete, a fehér és szürke dominál, csak az uralkodó család van megjelölve mélykékkel. Gertrúd viszont fehér szőrmebundában, piros éjjeli köpenyben, kék mellényes nadrágkosztümben pompázik. Nem találtak viszont megfelelő göncöt Tiborcnak. A tornacipő és a lóden szándékát észleljük, ám inkább elvesz, mint hozzáad a figurához.

Nagy előkészítő munkát végzett el Pál Tamás és a kottákat gondozó Kardos Gábor. Pál a Bánk bánt is nagyszabású bel canto kompozíciókét tárja elénk, úgy, ahogyan a Macbethet vagy A trubadúrt vezényelte. Énekesei kifejezően és értelmesen közvetítik szólamaikat, a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a színház kórusa engedelmesen fogja egybe a nagy formákat. A karmester kevés tapsot engedélyez zene közben, a felvonásokat egységes kompozíciónak fogja föl. Nagyszabású, hosszan kifeszített, változékony, ám egységes szándékú zenélés – hogy néhány jelzőt koptassunk.

Galgóczy sikerrel szabott gátat saját csapongó fantáziájának. Beállításai egyszerűek, ám szigorúak és világosak. Ahol mégis új ötletei támadnak, azok vitathatók. Profán, hogy Bánk bán hálából egy köteg pénzt ad Tiborcnak. Lerontja az előadás emelkedett hangulatát. Gertrúd megölése is fura. A királynő balesetszerűen szalad bele Bánk tőrébe, utána viszont a nagyúr még jól összeszurkálja a földön fekvő magatehetetlen asszonyt. A drámában sokkal hihetőbb a jelenet fölépítése: a vita közben Ottó lép be, majd elmenekül, erre Bánk megátkozza családját és faját, erre Gertrúd ránt tőrt, amit aztán Bánk kicsavar a kezéből, és ellene fordítja. Nem értem a záróképet sem, ahol egy kislány (királylány?) emeli magasba a koronát, egy tépett baka pedig táncot lejt mellette. Nem értem, és nincs is kedvem gondolkodni rajta. Ugyan mit keresnek ebben az előadásban? Ugyan miért nem hiszi Galgóczy elég hatásosnak és megrázónak Bánk keservesen elénekelt fájdalmát? Különösen, mert azzal rakott föl három nagyszerű felvonást, hogy hitt az éneklő emberben.

Erkel eredeti Bánk bánja egy szakasz jól fölfegyverzett énekessel (parancsnokok Pál tábornok és Galgóczy őrnagy) diadalmasan vonult vissza az operaszínpadra.

Márok Tamás

_{A szerző fotói}