Nem hiszem, hogy az ember lényegesen másként működne, mint negyven vagy száz évvel ezelőtt. És az sem, hogy más országokban annyira más lenne a mentalitás. Persze adódik eltérés a jóllakott napközisek és az utcagyerek világlátása között. Ami mostanában zajlik a közösségi oldalakon, az sem sokban különbözik az autodafék gyakorlatától. Történik valami az egyik véleménybuborékban, ami nem tetszik a másikban lévőknek, s azok kezdik felfújni magukat, velük duzzad a saját buborékjuk is, míg a kisgömböcből nagygömböc nem lesz, s ki nem durran… – JENEI GYULA ÍRÁSA

IRODALMI NOBEL-DÍJ 2020
Ismertem szigorúkat és ismertem szigorúságukat. Ahogy veséket vizsgáló szúrós szemekkel néztek rám, elbizonytalanítottak elemzésükkel. Le-értékelve voltam, ha találkoztam velük. Ha csak perceket késtem otthonról, anyám kinézett a kötéséből olvasószemüvege nagyítója fölött. Nem szólt, nem kérdezett, még csak nem is szidott, hanem megmért és könnyűnek, értéktelennek talált… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ÍRÁSA

A magyar irodalomban (és itt az irodalmat a régi, XIX. század előtti értelmében is értem) két fő alakzatot, viselkedésformát különböztethetünk meg: az elvándorlókét és az elvágyódókét. Mivel úgy gondolom, ezek függenek társadalmi körülményeiktől és kulturális beidegződéseiktől, nem lehet őket sem az „extrovertált-introvertált” sémára, sem a „tősgyökeres-beolvadt” Németh László-i ellentétpárjára alkalmazni. Ami az „elvándorlókat” illeti, azok is lényegében két csoportra oszthatók: az utazókéra, akik rövidebb-hosszabb ideig azért hagyják el az országot, hogy tanuljanak más nemzetektől, hogy amit tanultak, visszavigyék szülőföldjükre és az emigránsokéra […]

AVAGY IBN KHALDÚN DIALEKTIKÁJA
Micsoda ötlet, a barbárokra várni. Hiszen tudvalevő, hogy a barbárok halált hoznak magukkal és tetveket: hosszú ruhájuk alól a sodronyinget egy percre sem veszik le, és köntösük poros szegélye vértől rozsdállik. Asszonyaik illata ámbra meg mósusz, arcukon tetovált jelek, csemetéik a sátrak mélyén megsarcolt városok porig rombolt házaiból elorzott míves holmikkal játszanak, melyekhez észrevétlen patinaként könny és kín tapad. A barbárokról nem tudni biztosan, honnét jönnek, a láthatárt csipkéző hegyek mely hasadékaiból bújnak elő – egyszerre csak itt vannak […]

Uram,
nem szokásom panaszt emelni a divat miatt, ha a külsőségekre korlátozódik: egy kalap formájára vagy egy hajtóka szabására, egy paróka színére vagy egy ballada dallamára; ám amikor azt látom, hogy még a könyvírásban is eluralkodik a divat, akkor talán mégiscsak itt az ideje, hogy megpróbáljuk emlékeztetni az írókat a józan ész ősrégi határaira… – FOGARASI GYÖRGY FORDÍTÁSA

A bánat szabályozásának megfelelő módszeréről című esszéjében Dr. Johnson azt írja, az emberi szenvedélyek közül a gyász kiválik a maga rettenetes egyediségével. A hétköznapi vágyak, akár erényesek, akár bűnösek, magukban foglalják kielégülésüknek legalábbis az elméleti lehetőségét: „A fösvény mindig azt képzeli, hogy létezik egy bizonyos összeg, amellyel a szíve csordultig eltelhet; és minden becsvágyó ember, mint Pyrrhus király, valami olyan meg­szerzendő jószágot forgat a fejében, amely majd bevégzi munkáját, hogy élete hátralévő részét gondtalanul és vidámságban, visszavonult nyugalomban vagy jámborságban tölthesse.” […]

Ha egy új lapnak, új szerkesztőnek, aki felületesen ismer, csak annyit tud rólam, hogy ez a fickó a Magyar Írószövetség tagja, beküldök három prózát vagy öt verset, nyilván azt hiszi, összes műveimet rá akarom sózni.
Erről szó sincs, tizenegy kötetem van, harmincvalahány lapban publikálok, megkapom a jelképes honoráriumot. (Ezzel bizonyítom a páromnak, hogy nemcsak játszadozom a szavakkal.) Anyám művészettörténésznek készült, végül nyelvszakos lett és passzív zenebolond. Nem szerette a szecessziót. Nála Wagnerrel, Debussyvel, Ravellel és Kodállyal véget ért a zeneirodalom […]

A szabadságra senki sem mer kezet emelni; mindannyiunk számára hivatkozási pont, melyet még azok is a legszentebb értékek között tartanak számon, akik egyszerre arcátlan módon harcolnak ellene. Az orosz disszidens Andrej Szinyavszkij, akinek a lágerben nyílt alkalma megismerni e mechanizmus működését a kommunista rendszerben, így írt erről: „Hogy a börtönök örökre eltűnjenek, új börtönöket építettünk. Hogy az államokat szétválasztó határok leomoljanak, áthatolhatatlan falakkal vettük körbe magunkat. Hogy a jövőben a munka kikapcsolódás és örömforrás legyen, bevezettük a kényszermunkát. Hogy többé egyetlen csepp vér se hulljon, öltünk, öltünk, öltünk.”