A fotózásra Miklós kért meg, a Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) válogatott anyaghoz, majd az egyik legszebb könyve, Az én Pannóniám (1991) kapcsán. Ekkor tudtam meg, hogy ez a mosolygós, kedves ember – aki barátai közé fogadott a második találkozás után, mert hogy én is Szekszárdon születtem ‒ milyen szigorú, már-már kegyetlen. Többször át kellett dolgoznom az egészet. Miután megjelent, én közömbösen lapozgattam. Hogy miért használtak a kritikusok a képek kapcsán szuperlatívuszokat, máig nem értem […]

Azok a történelem előtti időkben alapított városok, amelyek közül néhányban még ma is van szerencsénk élni, az emberi civilizáció legrégebbi szimbólumai. Ezek az egyedi, antik helyek a világörökség kincsei. Némely politikus mégis megtalálja a módját, hogy megváltoztassa régi kulturális szimbólumaink funkcióját, mintha csak letűnt korok királyai vagy szultánjai volnának ők. Más szóval a hatalom mindig nyomatékot akar adni erejének, és a köz akaratát nem veszi figyelembe. Ezzel nyomnak egy RESET gombot a történelmen, a kultúrán és az életünkön […]

A mellékelt rajz egy 2009–2010-es vázlatfüzetem egyik oldalán szerepel — már nem emlékszem, hogy ezt az „egyszer sem léphetsz…”-dolgot melyikünk vetette föl először akkori rajzos levelezésünkben, de arra emlékszem, hogy e rajz egy „változatát” ugyanezekkel a szavakkal elküldtem Tandorinak […]

Nem természetes, hogy
(mondjuk:)?
Nem, Dezső, Te sem gondoltad volna, hogy a kettőspont utáni zárójelből nevető emotikon, smiley lesz ötven év múlva. Ahogy e. e. cummings halottas urnájának két füle (persze ott külön sorban, kifordított zárójel-fülekkel) is előre meghallhatott ebből valamit a két soros koan-epigrammádban: ott a sírvers jele, kerete volt, a sírkőre írt két szám hiánya ki- és berekesztette az átmenet jelölhetetlenségét, az eddig és innentől elhelyezhetetlenségét […]

Moabitban, az egykor Nyugat-Berlinhez tartozó kerületben békés, komótos az élet, a pandémia előtt se jöttek errefelé a turisták. Mostanában olyan a hangulat, mint egy kisvárosban. Az utcán mindenki ismerős. Házunk udvaráról, egy nyitott részen át rálátni az evangélikus Megváltó-templomra és plébániára. A gyülekezet óvodáját és udvarunkat egy fakerítés választja el, ott, a borostyánnal benőtt lugasban állnak a biciklik. Hétközben egész délelőtt zeng az udvar a gyerekzsivajtól, és ha megyek a biciklimért, seprűnyéllel visszapöckölöm a borostyánra dobált labdákat és homokozólapátokat […]

Az ezévi PesText Fesztivál témája a „reset”. A reset sokjelentésű szó: a 21. század lingua francáján, angolul lenullázást, beállítást, az eredeti állapotba való visszahelyezést, újrarendezést, élezést, helyretevést is jelenthet. A legtágabban használt értelme a számítógépes nyelvből vett újraindítást-újrabeállítást jelenti.
Hogy a „reset” témáját a koronavírus-járvány miatt választották-e a szervezők, nem tudom. De azt gondolom, hogy nagyon aktuális a szó újratöltést, újraalapítást jelentő árnyalata, mert a világnak szüksége van egy resetre…

Nem hiszem, hogy az ember lényegesen másként működne, mint negyven vagy száz évvel ezelőtt. És az sem, hogy más országokban annyira más lenne a mentalitás. Persze adódik eltérés a jóllakott napközisek és az utcagyerek világlátása között. Ami mostanában zajlik a közösségi oldalakon, az sem sokban különbözik az autodafék gyakorlatától. Történik valami az egyik véleménybuborékban, ami nem tetszik a másikban lévőknek, s azok kezdik felfújni magukat, velük duzzad a saját buborékjuk is, míg a kisgömböcből nagygömböc nem lesz, s ki nem durran… – JENEI GYULA ÍRÁSA

IRODALMI NOBEL-DÍJ 2020
Ismertem szigorúkat és ismertem szigorúságukat. Ahogy veséket vizsgáló szúrós szemekkel néztek rám, elbizonytalanítottak elemzésükkel. Le-értékelve voltam, ha találkoztam velük. Ha csak perceket késtem otthonról, anyám kinézett a kötéséből olvasószemüvege nagyítója fölött. Nem szólt, nem kérdezett, még csak nem is szidott, hanem megmért és könnyűnek, értéktelennek talált… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ÍRÁSA

A magyar irodalomban (és itt az irodalmat a régi, XIX. század előtti értelmében is értem) két fő alakzatot, viselkedésformát különböztethetünk meg: az elvándorlókét és az elvágyódókét. Mivel úgy gondolom, ezek függenek társadalmi körülményeiktől és kulturális beidegződéseiktől, nem lehet őket sem az „extrovertált-introvertált” sémára, sem a „tősgyökeres-beolvadt” Németh László-i ellentétpárjára alkalmazni. Ami az „elvándorlókat” illeti, azok is lényegében két csoportra oszthatók: az utazókéra, akik rövidebb-hosszabb ideig azért hagyják el az országot, hogy tanuljanak más nemzetektől, hogy amit tanultak, visszavigyék szülőföldjükre és az emigránsokéra […]

AVAGY IBN KHALDÚN DIALEKTIKÁJA
Micsoda ötlet, a barbárokra várni. Hiszen tudvalevő, hogy a barbárok halált hoznak magukkal és tetveket: hosszú ruhájuk alól a sodronyinget egy percre sem veszik le, és köntösük poros szegélye vértől rozsdállik. Asszonyaik illata ámbra meg mósusz, arcukon tetovált jelek, csemetéik a sátrak mélyén megsarcolt városok porig rombolt házaiból elorzott míves holmikkal játszanak, melyekhez észrevétlen patinaként könny és kín tapad. A barbárokról nem tudni biztosan, honnét jönnek, a láthatárt csipkéző hegyek mely hasadékaiból bújnak elő – egyszerre csak itt vannak […]