Sztrájk és borsó

Ma reggel nem sztrájkoltam. Márciusban sem fogok. Tulajdonképpen sosem sztrájkoltam, hacsak gyerekkoromban nem, amikor spenót- vagy felesborsó-főzelék volt ebédre. 

Ma reggel tanítottam. Diákjaim valószínűleg jobban szerették volna, ha sztrájkolok. Duplaórával kezdtem végzősöknél. Szerintem már unjuk egymást. Megértem őket. Körülbelül négyszázadjára megy be az osztályukba egy az ötvenes éveinek végén járó fószer olyan órára, ami keveseket érdekel, és a tantárgy státusza, ha nem kellene belőle érettségizni, hasonló lenne, mint az éneké vagy a rajzé. Négyszázszor bemenni ugyanabba az osztályba magyarórára. Irodalomra és nyelvtanra. Az nagyon sok. Néha azt gondolom, ennyi idő alatt még Kukorelly Endrét is megunnák. Igaz, ő nem tanított középiskolában, de azért tök jó gondolatai vannak a magyartanításról, hogy mit kéne, és mit nem. Meg hogy forever: kortárs irodalom! Osztottam is a Lil(l)a legyezője című esszéjét a közösségi oldalon, sőt meg is hívtam a szerzőt rendhagyó órára. Élmény volt. Nagy. Érdekeseket mondott, a diákok szerették. Persze más iskolákban, más diákoknak, ha meghívnak (volt már rá példa), egy-két órában én is tudok nagyon érdekes, provokatív, inspiráló gondolatokat mondani még irodalmi művekről is. Na de négyszáz órán át!? Miközben számon is kell kérni, feleltetni. (Persze ez a négyszáz most nem igaz, az elmúlt két évben sok volt az online – bár úgy hiszem, az irodalmat a távoktatás alatt sem szerették meg diáktömegek.)

És hát a tanár ne unná?! Bemenni hetente húsz-huszonöt órára harmincöt-negyven(!) fős osztályokba? Diákok közé, akik pont olyanok, mint bárki más. Olyanok, mint mi voltunk annakidején. A jó és a rossz, az okos és a buta, a csóró és a kőgazdag, a jóindulatú és a gonosz spektrumán egyik figura ide, másik arrébb gondolható. Hogyne unná a tanár is! Csak nem írja le tárcában, nem mondja el értekezleteken, nyilvánosan. Mert az ciki. Inkább másról panaszkodik, arról, hogy mennyire sokat dolgozik (készül az órára, dolgozatot javít, versenyeztet, lelkileg is segíteni próbálja diákjait nehéz élethelyzeteikben), és inkább hőst farag magából. Hétköznapit. Rutinosan, ahogy a többiek. S mindez lehet igaz is, hamis is. Mert kerülnek remek tanárok, de kutyaütők is szép számmal. Vannak szorgalmasok és lusták, tisztességesek és szélhámosak, ragyogó elmék és felkészületlenek, együgyűek. 

Különben meg azt szajkózzák a tanulmányok (és pedagógusok is), hogy a tanártársadalom zöme kiégéssel küzd. Vagy kiégett. A szó (munka)pszichológiai értelmében. S ez nyilván igaz. Csak még azt nem hallottam sosem, de tényleg nem hallottam, hogy egy tanár azt mondta volna: kollégák, én kiégtem, ki vagyok égve, mint az izzó a konyhában. Nem, nem, soha! Én nem, és te sem! A többiek! Na azok! Azok ki vannak égve. 

Nem mondom, hogy nincsenek bajok. Nem mondom, hogy nem kevés a pénz. Pontosabban van, akinek nagyon kevés, a másiknak sok is. A munkájáért. Azért a munkáért. A kortáblát például sosem értettem. Meg a kategóriákat sem. Hogy miért keres vagy keresett egy felkészült, a diákot megszólítani tudó pályakezdő feleannyit, mint egy kiégett, nyugdíjközeli társa, akit már semmi nem érdekel, csak a centit vágja, és túlélni akar a nyugdíjig is. (Félreértés ne essék, egy fiatal tanár is lehet alkalmatlan, és egy nyugdíjaskorú is példaadó.) Egyébként a tanárok leterheltsége is nagyon más ugyanannyi pénzért. Mondjuk egy magyarosé vagy egy matekosé. Azt sem értettem sosem, hogy például az irodalmat miért kell teljes osztályokban, s a matematikát miért lehet többnyire bontott csoportokban tanítani. Talán a tápláléklánc miatt? Valahol olvastam, s személyes tapasztaltom erősen alátámasztja, hogy az igazgatók között legnagyobb százalékban matekosok vannak.  

A bérről egyébként eszembe jut egy találó tanmese. Irodalmár kollégától hallottam (talán meg is írta valahol), hogy amikor kihelyezett tanítási gyakorlaton volt jó negyven éve, izgatottan toporgott első órája előtt, a gyakorlatvezetője viszont kényelmesen eregette a tanáriban a füstöt (akkoriban még lehetett). Látván az ifjú tettrekészségét, hogy már nagyon menne az órára, menne dolgozni, az idősebb tanár megkérdezte, elégedett-e a pedagógusbérekkel. Nem, hangzott a válasz. És szerinted mennyi lenne a reális? Hát úgy kétszer ennyi. Annyit nem kapsz, mondta az öreg, viszont lecsíphetünk az óra elejéről is, végéből is tíz percet.

A munkabér a munkaerő ára, írta József Attila talán Marx után szabadon. Hát igen: cincog. De ebben az országban sokaknak cincog, nem csak a tanároknak. Történelmileg alakult így. És sok mindentől függ: szociokulturális hagyománytól, lélektől, munkához való hozzáállástól. Jó, tudom! Ki így, ki úgy. 

Ma reggel nem sztrájkoltam. De miért mondom ezt? Azért, mert nem akarom sunyin eltagadni, hogy nem hiszek a sztrájkban. Ahogy a szakszervetekben sem. A kétpólusú világrend megszűnte után azok a legtöbb országban megroppantak, talán csak egy-két foglalkozási ágban maradt a zsarolóképességük (jó vagy rossz értelemben). Az oktatási ágazat nem ilyen. Sosem volt ilyen. Meg tulajdonképpen már a klasszikus amerikai filmekből is az derül ki, hogy a szakszervezetek számára a munkavállaló, a munkabér csak eszköz, és hogy mögöttük, mellettük (esetleg bennük is) ott vannak a politikusok.      

Ma nem sztrájkoltam, később sem fogok. S már az ebédlőasztalnál sem kell, mert mindenevő lettem. Megszerettem a spenótot és sárgaborsót is.