Látvány, szavak, képek

CSÁNYI VILMOS

Kedves Olvasóink!
Eltelt a 2022-es év. Sokaknak, sokunknak nehéz, küzdelmes esztendő volt, de azért érdemes visszatekinteni rá. Az elmúlt évben megjelent közel 1000 írásunk közül a legolvasottabb esszéket, interjúkat választottunk ki az irodalom, színház, képzőművészet területéről. Tartsanak velünk, olvassunk együtt újra 2023-ban is!

Sok bajunk van a pandémiával, klímaválsággal, és talán észre sem vesszük, hogy ezeknél is komolyabb ismeretlen kimenetelű átalakulás közepén vagyunk.

Az ember úgy alakult ki az evolúció során, hogy a külvilágról az érzékszervei révén tájékozódik. Ezek közül a legfontosabb a szem. Mindig a látható világ középpontjában érezzük magunkat. Nem látjuk az egész teret, de pillantásainkkal szeletenként észlelhetjük, és agyunk képes ezekből a szeletekből teljes világot kialakítani. Ha valami miatt ez a képességünk akadályba ütközik, bizonytalanok leszünk. Sűrű ködben nem találjuk utunkat, sötétben sokszor félünk. A körülöttünk érzékelhető látvány nemcsak információt ad a környezetről, de a viselkedésünket is befolyásolja, akciókat tesz lehetővé. Látjuk, ami elérhető és megfogható számunkra. Védelmez balesetektől, szervezi mozgásunkat. A többi érzékszerv, ha kisebb mértékben is, szintén közreműködik abban, hogy gondolati univerzumunkat megteremtse, memóriánkba vésse illatokkal, hangokkal, ízekkel, tapintással. Amikor visszaemlékszünk valami érdemes dologra, nemcsak a képet látjuk, hanem képesek vagyunk felidézni az észlelések, gondolatok összehangolt eseménytörténetének egészét.

Amikor az ember beszélni kezdett társaival, a kezdet kezdetén csupán jeleket kívánt adni a lehetséges cselekvésekről, az elképzelhető gondolatokról. Menjünk együtt, keressük meg, kapjuk el, hozzuk ide és hasonló   gondolatok jelekkel történő kifejezése tette lehetővé az együttműködést, a közösségek kialakulását, a kultúra megjelenését. Amikor hosszú idő után a jelek folyamatos beszéddé sorakoztak, kialakultak a szavak, és a beszélők igyekeztek a gondolataik teljességét átadni. Ez persze nem lehetséges, a gondolat roppant összetett, csak részben tudatos idegrendszeri struktúra, lehet róla beszélni: mint tanár, mindig azon igyekszem, hogy gondolataimat érthetővé, egyszerűvé, felfoghatóvá tegyem. Ritkán sikerül. De egy-egy nyelvben a szavak százezreivel, az elfogadott szabályok használatával sok értelmes gondolatot lehet közzé tenni. Ha nem is pontosan azt gondolják sokan, amit a beszélő, megértik, megbeszélik, egyezségre jutnak. Ehhez szükséges, hogy a nyelv ne legyen merev kód, a szavaknak lehessen többféle értelme. A megértés és az értelmezés folyamatában igyekszünk az eredeti gondolatot a saját elménkben rekonstruálni. Néha sikerül. A beszédet rögzítő írás sokféle kényelmet hozott, de azon, hogy gondolatokat igyekszünk megbeszélni, nem sokat változtatott. Már csak azért sem – és ez az írás-olvasás nagy előnye – hogy az olvasónak az írás értelmezése során gondolkodnia kell, nem passzív befogadó, hanem a saját univerzuma alapján érti, magyarázza az olvasottakat, az írónak valódi alkotótársa.

Amióta fényképek készülnek, televízió és internet van, átlépünk egy teljesen új kommunikációs módra, és még nem tudhatjuk, hova viszi a társadalmat. Egy érdekes utazásról régen az emberek sokat tudtak mesélni, memóriájuk volt az egyetlen támpont, de a megélt élmények segítették az utazás során keletkezett gondolatok felidézését. A mai utazó, turista leginkább arra törekszik, hogy az élmények egy-egy fontosnak tartott pillanatát – amelyek egyébként minden fontosabb útikönyvben megtalálhatók – rögzítse egy fotóval. Azután később, otthon a képeket nézegetve igyekszik az élmény varázsát felidézni. A komplex jelenlétből, a fényekből, illatokból, hangokból, a szellő áramlásából, a fényképezőgép látószögén kívüli világból semmi sincs a fotón, és a sokszáz képhez nehéz is a körülményeket felidézni. De megvannak a fotók! Lehet nézegetni, mutogatni őket, olyanok amilyenek.

Ez még nem különös veszteség, a legtöbbet utazáson fényképeznek, a mindennapi életben kevesebbet, bár amióta a telefon is fényképezőgép lett, ez is megváltozott. Nem a baráti ölelés, az érdekes párbeszéd, hanem a „szelfi” fontos, arra lehet majd emlékezni. Az igazi változást a televízió hozta, amely nem izgalmas élmények emlékét idézi fel, hanem irdatlan tömegben művi képekkel, képfolyammal árasztja el a nézőket, gyakorlatilag az egész populációt. Pár éve olvastam, hogy Magyarországon az átlag tv-nézési idő öt és fél óra, ez elképesztő, mert ez azt jelenti, hogy az emberek jelentős része még ennél is több időt tölt a tv-vel. A tv nem valakinek a gondolatait próbálja felidézni (kismértékben ezt is), hanem a mindennapi látványt helyettesíti. Nem megtapasztaljuk, megnézzük, megbeszéljük a világ dolgait, hanem ügyes szakemberek egyszerű, gyakran sületlen mesterséges képi világot nyújtanak, amely elfoglalja a valódi világ, a közösségek helyét. Felnőtt emberek azt képzelhetik, hogy sok ismeretük van a világról, az egész bolygóról, társadalmakról, politikáról, ideológiákról, pedig memóriájuk a képcsinálók történeteivel van tele. A valóság képeit meg lehet állítani, valamit körbe érdemes járni, perspektívát váltani, a kép mellé más tapasztalatot is társítani. A tv folyamatos, a kikapcsoláson kívül megállíthatatlan, és csak a készítő szempontjait érvényesíti. Gondoljuk csak el, a modern társadalom emberének alig van közvetlen, saját maga által látott-hallott tapasztalata például az ügyeiben eljáró politikusokról, nem találkozik velük közösségi fórumokon, nem tapasztalja meg, hogy egy embercsoport hogyan reagál rájuk szemtől-szembe, nem látja, hogy egy beszéd előtt, után hogyan viselkedtek, mi történt, ha zavarba kerültek, ha ellenvéleménnyel találkoztak, mert ezeket a részeket kivágják az adásból, vagy éppen csak ezeket vágják össze az ellenségnek tekintett személyeknél.

Amikor közvetlen kapcsolatban vagyunk a valósággal, a látvány cselekvésre késztet. Baleset, éhező ember vagy más szükségben lévő arra serkent, hogy segítsünk. Ha csak képeket látunk, azokat passzívan nézzük, információ csupán, nem tevékenységre késztető látvány. Az emberi viselkedés alapvető része a közös akció, az együttműködés, ha csak látjuk, de nem tapasztaljuk, akkor elsorvad. A televízió inaktiválja az emberre jellemző társadalmi viselkedés jelentős részét.

Egy-egy eset nem volna nagy ügy, de már szinte csak ez a mestereséges világ vesz bennünket körül, és nem tudjuk, valójában hol is élünk.