Drag queen show a Dóm téren

HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA
A Szegedi Szabadtéri Játékok 91 éves történetében először tűzte műsorára Béres Attila rendezésében, sztárok főszereplésével John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse világsikerű musicaljét, a Chicagót. Az idei nyár „szuperprodukciója” a látványos díszlet és koreográfia, a kiváló zenekar és az aktuális poénok ellenére sem lett bombasiker.

Papírforma szerint nem való a bulvársajtónak köszönhetően gyilkosból revüsztárrá avanzsáló ifjú kóristalány történetét elmesélő Chicago a Dóm térre. Túl sok benne a kamarajelenet ahhoz, hogy megéljen az ország legnagyobb színpadán. Béres Attila mindent megtett, hogy rendezésével rácáfoljon erre. Kiváló alkotópartnernek bizonyult ebben a nagyvárosi panelrengeteget idéző díszletet megálmodó Kálmán Eszter, aki hatalmas villódzó képernyőkkel, tologatható kocsikra telepített épületbelsőkkel, lépcsőkkel igyekezett oldani a kortárs háttér nyomasztó szürkeségét. Kerényi Miklós Gábor egykori rendezéseire emlékeztettek ezek a megoldások, ami nem olyan nagy baj, inkább pozitívum. Az utóbbi időben egyre több az olyan produkció a szabadtérin, amelynél az alkotók teljesen megfeledkeznek arról, amit pedig már évtizedekkel ezelőtt is evidenciának hittünk: nem csak Rómának és Londonnak készülnek az előadások. A Darmstadt, a Parma, de még a Toledo vagy a Nizza szektorba jegyet váltók is fizető nézők, akik a fesztiválra jellemző nagyszabású produkciót, nem a hatalmas színpad közepére nyomorított, valójában kőszínházi méretezésű előadást szeretnének látni a pénzükért. Béres a színpadot kitágította az oldalról érkező szirénázó-villogó rendőrautókkal, a nézőtérre felfutó szereplőkkel. Mostanában ezeket az egyszerű „trükköket” sem igazán alkalmazzák, pedig többnyire működnek, szereti is a publikum, ha jobban bevonják, közelebb viszik hozzá a játékot.

Béres Attila nemcsak rendezőként jegyzi a produkciót, hanem egyben ő volt a dramaturg is, ami nem bizonyult jó döntésnek, mert épp egy biztos ízlésű, szigorú dramaturg hiányzott leginkább a sikerhez. Az előadás legnagyobb hibája, hogy indokolatlanul hosszúra nyújtották, agyonbeszélnek benne szinte mindent. A túl sok szöveg, pláne ha még erőltetettnek is hat, nem tesz jót egy musicalnek. Felborul a zene és a próza kényes egyensúlya, vontatottá válik a játék, megbillenhet a darab érzékeny tempója. Amit az immár húszéves, így lassan klasszikussá érő, hat Oscar-díjat besöprő filmváltozatban megoldottak feszes 113 percben, azt a színpadon is illene mondjuk lazább 140-ben. Ehhez képest közelítette a 100 percet csak az első rész, a második is volt vagy 75. Nem csodáltam, hogy a finálét meg sem várva éjfél felé a hátsó szektorokból elkezdtek hazaszállingózni a nézők.

Pedig annyira azért nem volt rossz, hogy ne lehessen kibírni még egy negyedórát. Czakó Julianna, aki a naiv Roxie Hart szerepében debütált a Dóm téren, kifejezetten tetszett, bár kapásból arrogánsabbra, törtetőbbre vette a figurát, így nyoma sem volt a szokásos kicsit alamuszi, de aztán nagyot ugró szőke szendének. Roxie slágereit nagyszerűen énekelte, a duettben is passzolt a hangja a dörzsölt revüsztárt, Velma Kellyt alakító Ónodi Eszteréhez, aki inkább a színészi játékával, a közönséget froclizó lazaságával győzött meg, mint az énekhangjával. Különösen nagy volt a kontraszt, amikor a női börtön Morton mamáját, azaz a „leszbika” Mutert életre keltő Janza Kata berobbant a színpadra és elkezdett énekelni. Nem véletlenül volt ő egykor a Dóm téri musicalprodukciók koronázatlan királynője, most is néhány perc alatt főszerepet tudott csinálni egy karakterszerepből is.

A rendező a merész jelmezeket tervező Papp Janóval szövetkezve a dívák helyett a Konferansziéként színpadra lépő civil celebből, Lakatos Márkból csinált főszereplőt, aki 21. századi drag queenként minden megjelenésekor új ruhakölteményben libbent a világot jelentő deszkákra. Igazából egyszerű dolga volt, sajátos stílusában csillagszóróimnak becézve a nézőket bejelentette a következő slágert, közben elpöttyentett néhány aktuális közéleti poént. Például a miniszterelnök nagy feltűnést keltő dallasi agymenésére reflektálva a drag queenekről és Chuck Norrisról. Pucckirálynős szórakoztató affektálására nem lehetett nem odafigyelni, nem pusztán egy harsány színt, egy egész palettát hozott az előadásba. A szivárvány színeiben pompázó tollas Pride-jelmezét kár volt lecserélni pont a fináléra egy jóval visszafogottabb fekete-fehér csíkos kosztümre.

Annyira profilba vág Nagy Ervinnek a dumaláda, nőcsábász sztárügyvéd, Billy Flynn figurája, hogy akár rutinból is tudná hozni. Mackósodásnak indulva is jól táncol és énekel, ez távolról is érvényesült, színészi játékának sok humoros finomságát viszont csak az első szektorokból lehetett igazán élvezni. Azt nem értettem, miért kellett kétszer is elsütnie Muter lefizetésekor ugyanazt az inflációval kapcsolatos poént, ami megismételve már nem működött. Mészáros Máté a papucsférj Amos Hart szerepében megérdemelten nagy tapsot kapott az autentikus jazzes ízekkel elénekelt slágerért, a Mister Celofánért.

Az eredetileg az 1920-as évek Chicagójában játszódó sztorit Hamvai Kornél és Varró Dániel fordításában tér és idő vonatkozásában nagyvonalúan kezelték, bizonyos jelenetek akár a szegedi panelrengetegben is játszódhattak volna. A sok reklám, valamint az RTL két népszerű híradósa, Szellő István és Erős Antónia többszöri bejelentkezése is az itt és most érzetét erősítette. Nemcsak az operásan éneklő Kónya Krisztina mutatta idióta libának „az erkölcsi tisztaság példaképét, a konzervatív abszolút értékek alapját, az igazi gyökeret, amelyből szárba szökken az újságírás morális bázisa”, azaz Mary Sunshine-t, a helyi bulvárlap főszerkesztőjét, hanem az egész dróton rángatható, manipulálható, birkaként bégető és a szájába rágott üzenetet készségesen visszaböfögő sajtó is megkapta a magáét. Csakúgy, mint az igazságot a legkevésbé sem értékelő igazságszolgáltatás vagy a nyunyókát vizsgálgató tisztifőorvos.

A kisebb szerepekben tetszett az Annie-t életre keltő Csorba Kata, a Monát játszó Sziládi Hajna, Fredként Rózsa Krisztián, Aaronként Jakab Tamás, őrmesterként Szívós László, a főügyészt alakító Kárász Zénó.

A produkció erőssége a kiváló tánckar és a zenekar. A Szegedi Kortárs Balett egykori vezető táncművésze, az ezen a színpadon is többször sikert aratott és azóta már kreatív alkotóként is elismert Barta Dóra látványos, friss, dinamikus koreográfiát talált ki. Az előadásban rendre Pityuként megszólított Silló István karmester biztos kézzel dirigálta a színpad hátsó részén, börtönrácsok mögött, rabruhában stílusosan, lendületesen játszó válogatott zenekart.

Egy vagyont költöttek az idei nyár szuperprodukciójának népszerűsítésére, de hiába Nagy Ervin és Lakatos Márk, az általam látott vasárnapi előadás után egyáltalán nem tűnt lelkesnek a közönség. Sokan meg sem várták a tapsrendet, egyből rohantak haza, így elmaradt a hosszú ünneplés, amit ezen a nyáron a Mamma Mia! vagy szerényebben ugyan, de még a Traviata és a Szabadság, szerelem végén is láthattunk.

Hollósi Zsolt

Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/ Frank Yvette és Szabó Luca