Állatok a kertben

CSÁNYI VILMOS

Kedves Olvasóink!
Eltelt a 2022-es év. Sokaknak, sokunknak nehéz, küzdelmes esztendő volt, de azért érdemes visszatekinteni rá. Az elmúlt évben megjelent közel 1000 írásunk közül a legolvasottabb esszéket, interjúkat választottunk ki az irodalom, színház, képzőművészet területéről. Tartsanak velünk, olvassunk együtt újra 2023-ban is!

Ne tessenek azt hinni, hogy olyan nagy a különbség a növények és az állatok között, mint azt mondják. Ifjúkoromban tengeri akváriumaimban nagyon szép lóaktíniák és anemónák éltek, ezek virágállatok, nagy ritkán állnak odébb néhány centiméterrel. A jerikó rózsája nevű sivatagi növény meg a szélben elszalad, ebből is látszik, hogy a meghatározásokkal óvatosan kell bánni. Szerintem élőlény mindkét csoport, az egyik kileheli azt, amit a másik beszív a testépítéséhez, de ez csak apró biokémiai különbség. Nekem a növények is állatok, csak nem olyan szaladósak, nem harapnak, bár mindenféle tüskével és mérgező vegyületekkel ők is kifejezik nemtetszésüket, ha tolakodik az ember. Üldögélnek a talajon egy-egy kőbe kapaszkodva, vagy csak gyökerekkel elterpeszkedve lent a mélyben, a vakond is hasonló, csak szaladgál.

Éppen a vakond jutott eszembe mint állat, nem véletlenül, a legtöbb kertben élnek vakondok és segítenek a nehezebb földmunkákban, hosszú csatornákkal hálózzák be a kertet, ami segíti a talaj légzését és vízháztartását. És nem gyökerekkel táplálkoznak, mint tudatlan rosszmájúak terjesztik, hanem ízletes rovarokkal. Elképesztő ásómesterek. Egyszer, még csak Bukfenc volt velünk, egy esős nap a kertben éppen mellettünk kidudorodott az agyagos föld, és mindhárman, Éva is ott volt, figyeltük, ahogy egy kisebb, szürke bársonytasak furakodik ki a földhányásból. Bukfencben felébredtek evolúciós ragadozó emlékei és bátran odaugrott, szájába kapta az ismeretlen „szörnyeteget”. Erre az illető hangos, méltatlankodó visításba kezdett, ami mindannyiunkat meglepett, Bukfencet annyira, hogy gyorsan el is dobta a bársonyzsákocskát, aki, még mielőtt a kutya meggondolhatta volna magát, villámgyorsan lyukat ásott és eltűnt az agyagos talajban. Bukfenc odaugrott, hogy mentse a helyzetet, de hiába ugatott, a vakond már messze járt. A kis történetből az is kiderül, hogy a kertbarátok általában miért nem szeretik a vakondok társaságát. Az a friss földhányást a csatorna végén, azt nem szeretjük, különösen, ha három-négy is keletkezik egy hajnalban, és két-három frissen ültetett növény kerül gyökerestül napvilágra.  A vakond védett állat, nem kéne vele kötekedni, de a törvénnyel mégis szembeszegülőnek nincsen könnyű dolga. Kis hengeralakú gyújtóbombákat lehet kapni, álnéven, állítólag a pockok ellen, bár azok inkább a mezőket szeretik, és ha egy ilyen bombát elhelyez valaki a vakondjárat szélén és meggyújtja, lángok csapnak fel, mérges gázok fejlődnek, amit a vakondok természetesen elreteszelnek sok földdel és értesítik az ENSZ vakondjogi bizottságait. Ne tegyünk ilyet, már csak azért sem, mert ettől nem mennek el a vakondok, sőt sok érdeklődő jelenik meg a szomszéd kertekből is, tűzijáték, mutatják a kicsiknek. A hatásos védekezés a kellemetlen hangok alkalmazása. Ezzel vakondot, embercsaládot, szomszédot is meg lehet őrjíteni. Nagyon hatásos. A hanghatásokat fejlett digitális technikával, sok pénzért állíthatjuk elő alkalmas földbedugható, napelemes szerkezetekben. Eleinte kellemetlen, a vendégek is korábban elmennek, de idővel megszokja az ember az állandó zizegést. A vakondok pedig sokszor már egy év múlva is odébbállnak.

Sokféle más állat is lakik a kertben, például a varangyosbékák, akik nagyon hasznosak, mert sok rovart megesznek. Szép tenyérnyi nagyra megnőhetnek, több is elfér egy kertben, ezt onnan tudjuk, hogy Janka kutyánk időnként kora reggel az ajtónk elé sorakoztatta az éppen fellelhető választékot, hiába mondtam neki, nem érdemes, mert szétugrálnak. Nógrádi kertünket azért is szerették a békák, és nemcsak varangyos, de szép zöld levelibéka meg kecskebéka is előfordult, mert volt egy aprócska tavunk. Most ne egy pocsolyára gondoljanak, ami úgy kinő a földből, a mi tavunk előző életében fürdőkád volt, amit a korábbi tulajdonos kedvesen ott hagyott nekünk. Faluhelyen ilyen nagy és nehéz tárgyat szinte lehetetlen kidobni. Elszállítási terveinket hallván több vállalkozó gondolt a könnyű meggazdagodás közeli lehetőségére, de szőrös szívvel úgy döntöttem, hogy a kád marad és egy egyszerű fémakvárium lesz belőle. Amúgy is folytak a ház körül kőmívesmunkák, megkértem hát a szakembereket, hogy a terasz szélén kerítsenek szép téglafalat az akvárium, bocsánat, a kád köré. Felülről bele lehet látni, a közönséges akváriumok tetejét meg mindig lefedik, mindenfélét rápakolnak, de a mi kádunk teteje szabad volt. Került bele víz és akváriumi növények, néhány aranyhal, meg persze a békák, akik felfedezték.  Sok örömünk volt benne, egészen addig, amíg egy nagyon száraz nyáron megjelent egy hosszú kockás sikló, mint kiderült ő is kertünk lakója, és némi szemlélődés után egy kecskebékával kívánta reggeli éhét elütni. Számomra ez egy biológiai esemény, mindennapos, bár a siklónál lehet, hogy csak másod-harmadnapos, de Éva olyan biológiát szeretne, ahol a kedves állatok szeretik egymást, táncolnak, énekelnek, és a napfény táplálja őket, ezért a sikló galád tettén, hogy enni merészelt, felháborodott, ezzel örömünknek is vége lett. A siklót ez persze nem zavarta.