A legtitokzatosabb szürrealista festő – René Magritte

Csakis az a festészet méltó a figyelemre, amelynek létoka ugyanaz, ami a világ létoka: a titok.
(René Magritte)

A szürrealista mozgalom egyik legnevesebb festője, René Magritte 1898-ban született a belgiumi Lessines-ben. Az 1920-as években csatlakozott azokhoz az ifjú művészekhez, akik a „tudatalattit” és „az álmok világát” kívánták ábrázolni. Ezekben az években rajzolódott ki Magritte sajátos stílusa, amit a kritika „mágikus realizmusnak” nevez. 

A kettős titok (1927)

A kettős titok az után készült, hogy Magritte megismerte Max Ernst kollázsait és Giorgio de Chirico festményeit. A kollázsok készítése közben Magritte rájött, hogy a képek tetszés szerint elcsúsztathatók egy felületen. A kettős titok enigmatikus festmény. Abba a festménysorozatba tartozik, amelyet anyja halálának hatása alatt készített. Szenvtelen hidegségével a kép mintegy a halál szimbóluma. A bal oldalon egy részben megcsonkított női fej látható, míg a jobb oldalon a kontúrok és a haj formája egy férfi arcát sejtetik. A képet alkotó elemek Magritte állandó „kellékei”: háttérként a tenger és az égbolt, jobb oldalt egy fal, a bal oldalon egy manöken feje, amelynek egy kivágott része pontos mása a mellette lévő arcra helyezett „álarcnak”. Ez a maszk egy hullámzó felület, olyan, mint egy fakéreg, amelyre a művész különböző nagyságú csengőket festett. 

Kettős titok

Szerelmesek (1928)

1912. március 12-én Magritte édesanyja öngyilkos lett. Az észak-franciaországi Sambre folyóba ugrott be egy hídról. Az akkor 14 éves fia látta édesanyja holttestét, ahogyan arca ruhájával volt letakarva. Egy ízben Magritte személytelen távolságtartással írta anyja haláláról: „Elhagyta legkisebb gyermekének szobáját, s a gyermek éjféltájt észrevette, hogy egyedül maradt. Riasztotta a családot. Az apa és a fiúk hasztalan kutatták át a házat, amikor valaki észrevette, hogy az ajtótól lábnyomok vezetnek a hídhoz. Az asszony itt vetette magát a vízbe, s mire megtalálták, fejét beborította hálóinge. Soha nem tudták meg, vajon ő fedte el arcát a félelmetes halál előtt, vagy az áramlás vonta be a lepellel.” Ez a megrázó élménye több festményén, így a Szerelmesek címűn is nyomot hagyott. Az 1928-ban festett kép két változatban készült el. Az első egy egymást átölelő és csókolózó szerelmespárt ábrázol. Csakhogy a fejüket szürkésfehér fátyol takarja be. A nő piros ruhája a szerelemre vagy a szenvedélyre utal? A férfi fekete öltönye a halált jelképezi? A világos színű fátyol a tisztaság jele? Míg az első kép háttere egy zárt szoba, a másikon a szerelmespár a szabadban van és nem egymás felé, hanem a nézők felé fordulnak. A kék háttér a vizet idézi fel, ami az élet szimbóluma. A nézőkben felmerül a kérdés: miért nem tud a pár valóságosan kommunikálni és érintkezni? A művészettörténészek is csak találgatásokba bocsátkoznak. Egyes elemzők szerint a festmény az emberi magány kifejezője, amit csak hangsúlyoz az a tény, hogy a hozzánk legközelebb álló személlyel való kommunikáció lehetetlenségét tükrözi. Minden a találgatás értelmét veszti, ha Magritte kijelentésére gondolunk: „Képeim látható alakok, melyek semmit sem titkolnak, misztériumot hordoznak. Amint nézik a képeket az emberek, ezt az egyszerű kérdést teszik fel maguknak: Mit akar ez jelenteni? Nem jelent semmit, mert a misztérium nem mást jelent, mint az ismeretlent.”

Szerelmesek

Ez nem egy pipa (1929)

Magritte harminc éves, amikor megalkotja „A képek árulása” című sorozatát, ahol egyes szavakkal asszociál képeket. Ezek közül a festmények közül a leghíresebb: Ez nem egy pipa. A realista módon megfestett pipa alatt ez áll: Ez nem egy pipa. Vagyis nem pipa, hanem a pipáról festett kép. (Magritte-nál és általában a szürrealista festőknél, akárcsak az abszurd íróknál, nem ritka a különös cím, ami önmagában szürrealista vagy abszurd. Gondoljunk csak Ionesco A kopasz énekesnőjére, amelyben se dús hajú, se kopasz énekesnő nem szerepel.) Magritte ezt írta a festmények címadásáról: „A képcímek nem magyarázatok és a képek nem a címek illusztrációi.” 

Ez nem egy pipa

Erről a festményről írta Magritte: „Egy képet nem szabad felcserélni a dologgal, amit az ember megérinthet. Meg tudja tömni az én pipámat? Természetesen nem. Ez csak egy vázlat. Ahogy rá is írtam a képre, hogy ez nem egy pipa, az úgy is van. A narancsszelet másolata egyáltalán nem ehető.”

A szavak és a képek (1929)

1929-ben Magritte A szavak és a képek címmel képeket és azokhoz fűzött megjegyzéseket alkot. Mindegyik képnek és magyarázatának az a lényege, hogy a konvenciók által valamely névvel ellátott tárgynak akár más neve is lehetne, azaz a szó és a tárgy nem kötődik szükségszerűen egymáshoz. Az első kép egy levél, alatta az ágyú szó. A képhez fűzött szöveg: „Egy tárgy nem ragaszkodik annyira a nevéhez, hogy ne lehetne neki egy hozzá jobban illőt találni.” A második kép A (itt a nap képe) felhők mögé bújt. A kép feletti szöveg: „Egy mondatban egy kép helyettesíthet egy szót.” A további képekhez is megjegyzéseket fűz Magritte, hasonló módon megkérdőjelezve a tárgyak elnevezését és kiemelve a szavak és a tárgyak felcserélhetőségét.

A szavak és a képek

Az Álmok kulcsa (1930)

Az Álmok kulcsa (La Clef des songes), Magritte 1930-ban festett képe ugyancsak a művész azon felfogását tükrözi, hogy a szavaknak és a tárgyaknak nincs logikai összefüggésük, a tárgyak szavakkal való megjelölése teljesen esetleges. A 81×60 centiméteres kép hat egyforma keretben hat tárgyat és hat szót tartalmaz. Az egész festmény olyan, mintha egy ablakkeret hat tábláját látnánk. Mindegyik táblában egy tárgy és egy iskolás írással rótt szó szerepel. A bal felső kép egy fehér tojás, alatta a szó: akácfa. Mellette egy női cipő: a Hold. A második sorban egy keménykalap: a Hó, mellette egy égő gyertya: a Mennyezet. Az alsó sorban egy pohár: a Vihar. mellette egy kapapács: a Sivatag. Ezek a tárgyak funkciójuk nélkül vannak ábrázolva: a kalap nem egy fejen van, a kalapács semmire sem üt, a gyertya semmit sem világít meg, a cipőben nincs láb stb.

Az Álmok kulcsa

A vörös modell (1935)

A festmény a szürrealizmus egyik leghíresebb alkotása. Magritte 1935 és 1964 között hét változatot készített a festményből. Ha ránézünk a képre, első gondolatunk: hol van itt piros szín? Sehol. A művészettörténészek szerint Magritte képén a piros nem szín, hanem a vér, a forradalom vagy egyfajta politika szimbóluma. A vörös modell látszólag egy figuratív, realista stílusban megfestett kép. Ugyanakkor azonnal az irrealitás világába visz bennünket, ahogyan Magritte párosítja a láb és a cipő képzetét és megalkotja a láb-cipőt. A festményről eszünkbe jut Rimbaud híres verse, a Ma bohème, amelyben a költő ugyancsak egy „élő cipőről” szól: „sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!” 1938-ban Magritte magyarázatot ad festményére: „A Modellnek köszönhetően érezzük, hogy az emberi láb és a bőrcipő együttese valójában egy szörnyű szokásra világít rá.” Továbbgondolva ezt az idézetet, a bőrcipő akár emberi bőrből is készülhetne, s ez az, ami elborzasztja a festmény szemlélőjét.

A vörös modell

Az ember fia (1964)

Magritte egyik leghíresebb festménye, Az ember fia egy önarckép változata. A művész felöltőben, keménykalappal a fején ábrázolja magát. A képről Magritte ezt mondta: 

„az alma elrejti a személy látható, de rejtett arcát. Ez valami olyasmi, ami folyamatosan történik. Minden, amit látunk, egy másik dolgot rejt magában, amit mindig is szeretnénk látni. Ami rejtve van, és amelyet a látható nem mutat nekünk. Ez egy meglehetősen intenzív érzés lehet, egyfajta konfliktus.”

Az ember fia

Az ember fia cím nyilvánvaló utalás Krisztusra, az alma pedig az Édenkertből a bűn megtestesítője. Az alma Magritte számos festményén szerepel: Utazási emlék, Kihallgató szoba, Ez nem egy alma, A nagy asztal, A házas pap − álarcos almák.

A házas pap − álarcos almák

Magritte és Dalí

A bruxelles-i Centaure galériában 1927-ben megrendezett kiállítása után Magritte feleségével, Georgette-tel a Párizs melletti Perreux sur Marne-ba költözik, és megismerkedik a francia szürrealistákkal, köztük André Bretonnal. De ennél is fontosabb Salvador Dalíval történő találkozása 1928-ban. A katalán művész csodálattal adózik Magritte művészetének, így még ugyanabban az évben meghívja Cadaquès-be, ahol Magritte és felesége találkozik Paul Éluard-ral és nejével, akit Dalí elcsábít a költőtől. Dalí mély hatást gyakorol Magritte-ra, és ez a hatás kölcsönös. A művészetről való felfogásuk különbözősége ellenére több elemet, motívumot átvesznek egymás festészetéből. Dalí a Szent Antal megkísértése című festményén a kép hátsó részén látható elefánt hátán egy arany pavilonban Magritte Merénylet című festményéből vett meztelen női testet fedezhetünk fel.

Dalí: Szent Antal megkísértése és Magritte: Merénylet

Magritte pedig Dalítól átveszi azt a megoldást, hogy egy ábrázolt alak kontúrjai magával a képkerettel azonosak. Dalí Felhőkkel tele fejű pár című festményének technikáját látjuk Magritte Kép című alkotásán.

Dalí: Felhőkkel tele fejű pár és Magritte: Kép

A Milói Vénusz átköltése Dalínál és Magritte-nál

Dalí és Magritte teljesen eltérő felfogásban írta át az ókori görög szobrot, a Milói Vénuszt. Magritte egy miniatűr, 47.5 centiméteres gipsz szobrot alkotott, aminek a címe: A Réz Bilincsek. Honnan ez a bizarr elnevezés? A festő André Bretontól kért egy címet szobrához: „Ez a tárgy hasonlít azokhoz a maszkokhoz, amikre az eget vagy egy erdőt festettem. Itt a fej fehér, a test testszínű, a ruházat kék, a karok vége és a lábé fekete. Ez szerintem váratlan életet ad a Vénusznak.” „A szürrealizmus pápája” ezt válaszolta: „Egy tisztán költői címet javaslok: „A Réz Bilincsek”, aminek az az előnye, hogy egy új színt visz a tárgyba, anélkül, hogy esetleges lenne, mivel a réz illik Vénuszhoz.” 

Magritte: A Réz Bilincsek 

Dalí Vénusza 

Dalí 98 centiméteres Vénusza megőrizte a fehér színt, ő másképpen költötte újra a szobrot, mint Magritte. Az alak különböző részeire kissé kinyitott fiókokat helyezett el, amelyeken selymes pomponok láthatók, amik egyfajta erotikus jelleget külcsönöznek a fiókoknak. Dalí meghatározása szerint a szerelem istennője „antropomorfikus kredenc” lett. A festő Freudra hivatkozik, amikor a fiókok magyarázatát adja: „A halhatatlan Görögország és korunk között a különbség Freud, aki felfedezte, hogy az ókori Görögország pusztán újplatonikus emberi teste ma titkos fiókokkal van tele, amelyeket csak a pszichoanalízis képes kinyitni.” Dalí fiókjai az ember tudatalattiját szimbolizálják, ami tele van bűnnel és komplexussal. Freud maga három fiókot különböztet meg: a tudatét, amely a mindennapok emlékeit tárolja, a tudatalattiét, ami olyan mélyen rejtőzik, hogy nagyon nehezen hozható felszínre és az akaratlanét, ami olyan emlékeket őriz, amiket nem vagyunk képesek megismerni. A fiókokhoz Dalínak egy gyerekkori élménye is kapcsolódik. Volt egy munkáscsaládból származó barátja, akinek ruhájára édesanyja rengeteg zsebet vart, amik olyanok voltak, mint egy-egy fiók. Állítólag ez az emlék is közrejátszott abban, hogy Dalí vonzódott a fiókokhoz. 

Dalí: A fiókos Vénusz

Róka fogta csuka barátság a szürrealizmus pápájával

Magritte és Breton barátsága mindvégig örökös harcban telt. Magritte közel állt a dadaizmushoz és Picabiához, míg Breton a mozgalmat is és Picabiát is elavultnak, túlhaladottnak vélte. Az igazi nézeteltérés Magritte és Breton között Giorgio de Chirico kapcsán alakult ki. Breton kijelentette, hogy Chirico 1933 után egyetlen jelentős festményt sem alkotott. Ez a vélemény mélyen sértette Magritte Chirico iránti szeretetét. Az olasz festőnek A szerelmi ének (Le Chant d’amour) című képe volt Magritte-nak az az élménye, ami egész további pályáját meghatározta. A festményen egy antik szobor, egy formátlan kesztyű és egy zöld gömb látható.

Chirico: A szerelmi ének

Amikor 1922-ben Chirico meglátta a képet, felkiáltott: „Szemeim először látták a gondolatot.” Ettől kezdve csatlakozik a szürrealistákhoz, és válik „A talányok Mesterévé”.

De a szürrealizmus bretoni felfogásával Magritte nem ért egyet. Breton 1929-ben a Szürrealista kiáltványban így fogalmazza meg a mozgalom lényegét: „A szürrealizmus a gondolkodás diktátuma az értelem ellenőrzése nélkül, és túl minden esztétikai vagy optikai kérdésen. Azaz: az álmok, sejtelmek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak, hisz az álom mindenhatóságában, a freudi lélekelemzésnek abban a tételében, hogy az álmok igazabb világunkat, őszintébb énünket jelentik.” Magritte viszont „a világ misztériumának” megfestéséhez nem az álom, hanem az ébrenlét állapotát határozza meg feltételként, és tagadja a freudi pszichoanalízis fontosságát: „Egyetlen józan ember sem hiszi, hogy a pszichoanalízis segítene megvilágítani a világ misztériumát,” – írja.

Breton és Magritte barátsága végérvényesen megromlott, amikor a festő az úgynevezett „renoir-i korszakába” lépett. Magritte-nak ezzel a korszakával a művészettörténet mostohán bánik. A Tachen/Vince Kiadó népszerű sorozatában 2002-ben megjelent könyvben például Marcel Paquet egy szóval sem említi. (René Magritte 1898-1967) A láthatóvá tett gondolat) 

1943-ban, a háború kellős közepén változik meg Magritte stílusa radikálisan és lép az ő maga által „renoir-i korszakába” vagy „nap korszakába”. Mint mondja, „az élet szép oldalait” keresi, „a nők, a virágok, a madarak, a fák, a boldogság atmoszférájának hagyományos örömeit.” André Bretonhoz írt levelében megvédi új koncepcióját a festészetről: „Nem arról van szó, hogy elhagynám a tárgyak tudományát, amit a szürrealizmus hozott létre, de a régitől eltérő új célokkal használom.” Ahogyan az várható volt, Breton egy cseppet sem volt elragadtatva Magritte új stílusától, és ekkor szakította meg véglegesen barátságukat.

Magritte renoir-i korszaka történetéhez hozzátartozik, hogy a festő úgy vélte, a német hadsereg kudarca Sztálingrádnál a náci Németország végleges vereségét, a háború végét jelentette, és a béke előhírnökének szánta „impresszionista” képeit. A híres Ez nem egy pipából 1946-ban A kultuszok szabadsága (La liberté des cultes) lett. A pipa, amely elfoglalja a nap helyét, és a szabad gondolkodás ezernyi sugara árasztja, a háború utáni öröm szimbóluma.

A kultuszok szabadsága

1946. június 24-én, egy levél kíséretében Magritte elküldi a festményt Bretonnak: „Küldök ma önnek egy kis képet, „A kultuszok szabadságát” (…). Az általános pesszimizmussal helyezem szembe az öröm, a boldogság keresését.” Ám Magritte csak Breton 1966-ban bekövetkezett halálakor békélt meg a költővel: „Gondolata az igazságot kereste a költészet, a szerelem és a szabadság révén” – írta meghatottan.