100 éve született Agárdy Gábor

HOLLÓSI ZSOLT ÍRÁSA
Gabriel Arkaliján néven 100 évvel ezelőtt, 1922. augusztus 2-án született Szegeden Agárdy Gábor, a Nemzet Színésze. A helyi színházban kezdte a pályáját, statisztaként már 1936-ban szerepelt a szabadtérin. A Francia király szerepében búcsúzott szülővárosától 2005 nyarán az újszegedi szabadtérin. A jubileum alkalmából kedden emléktáblát avattak szülőháza falán.

Agárdy Gábor örmény családból származott, nagyapja áldozatául esett az örmény népirtásnak, édesapját gyermekként valaki felvette egy szekérre, így menekülhetett csak meg a török katonák elől. A szegedi Széchenyi téren Gabriel Arkaliján néven épp 100 évvel ezelőtt, 1922. augusztus 2-án látta meg a napvilágot, nevét csak később magyarosította. Korán elveszítette szabómesterként dolgozó édesapját, már gyerekkorában a színház bűvkörébe került. Alig tizenöt éves, amikor az Országos Színészegyesület színésziskolájának elvégzése után táncos boyként és kardalosként 1937-ben leszerződött a Szegedi Városi Színházhoz. 1942-től egy évtizeden át a Miskolci Nemzeti Színházban játszott, majd három évadot a Budapesti Operettszínháznál, kilencet a Petőfi Színháznál töltött. 1964-ben vált a Nemzeti Színház tagjává. Nyugdíjas korában is aktív maradt, 2000-től haláláig a Pesti Magyar Színház társulatának tagjaként játszott. Közel hét évtizedes, hihetetlenül gazdag pályafutása során népszerűségben és az elismerések terén szinte mindent elért, amit színész Magyarországon elérhet. Emlékezetes színpadi szerepei közé tartozott Katz tábori lelkész a Svejkből, a Koldusopera Bicska Maxija, Sipos úr a felejthetetlen Domján Edit partnereként Az üvegcipőben, Liliom és A csárdáskirálynő Miskája. Rendezőként is bemutatkozott, többek között Tamási Áron Énekesmadár című darabját és Huszka Jenő operettjét, a Gül Babát állította színpadra. Szerette a kamera, rengeteg játékfilmben és tévéfilmben játszott, például a Leventeparancsnok volt A tizedes meg a többiekben, Kutyfalvy Bandi az Egy magyar nábobban és a Kárpáthy Zoltánban. A Jászai Mari-díjtól a Kossuth-díjig szinte minden szakmai elismerést megkapott, 2000-ben a Nemzet Színészévé is megválasztották. A színészet mellett másik nagy szerelme a festészet volt, színészportréjait és csodaszép ikonjait sokfelé kiállították, többek között a szegedi Móra Ferenc Múzeumban is rendeztek számára önálló tárlatot.

A szegedi közönség 2005 nyarán a Francia király szerepében láthatta utoljára színpadon az újszegedi szabadtérin. Sokan érezték, a király dalával akkor már mintha kicsit az élettől is búcsúzott volna. „A közönség imádja, ha aktuális poénokat is belecsempészünk az előadásba. Pláne, ha valami olyasmi kerül szóba, amit még csak terveznek, és én már úgy közlöm, mintha nekem már meg is lenne. Például a 13 havi nyugdíjam, amiről még csak most tárgyalnak” – mondta, amikor az egyik próba után a kollégáit is megnevettető színpadi improvizációiról kérdeztem.

„Szegedet is bele kellett vennem, hiszen én is szegedi vagyok. Itt születtem, és még Pro Urbe-díjjal is kitüntettek. A szúnyog is igazi szegedi téma, nem hagyhatom ki. A János vitéz mese felnőtteknek és gyerekeknek. Kicsit el kell rugaszkodni a talajtól, fölötte kell játszani 25 centivel. Semmi se legyen igazi – mégis minden igazi legyen. Fiatal gárdával hozzuk létre a produkciót, a címszereplőnknek mondtam is: ne viccelje el. János vitéz egy népi hős. A régi idők Harry Pottere. Valamikor a gyerekek mind János vitézek akartak lenni. Amikor behozták a színpadra a magyar zászlót, szinte megállt az előadás. Fontos, hogy János vitézt szeresse a közönség, igazi hős legyen. Egy csoda és az igazság bajnoka. Baj, hogy elfelejtettünk hősökért rajongani – hangoztatta az újszegedi liget lombjai alatt.

Sokszor játszott Kacsoh Pongrác daljátékban, 1936-ban is, amikor gyerekként statisztált a nevezetes Dóm téri előadásban. „Janovics Jenő rendezte, Palló Imre volt Kukorica Jancsi. Csodálatos produkció volt, ma is emlékszem, hogy még a két szomszédos egyetemi épület tetején is játszottak a statiszták. Azután tizenöt évig voltam vidéki színész, milliószor felléptem a János vitézben. Eleinte a címszerepet, később már a Francia királyt alakítottam Pesten, a Margitszigeten, az Erkel Színházban és a Nemzetiben is. Sárdy Jánossal, Berkes Jánossal és Gulyás Dénessel is játszottam. Gobbi Hildára mint legendás Gonosz mostohára ma is sokan emlékeznek. Egy szörnyeteg volt! Drótkötélpályát húzatott ki magának a színpad fölött, és azon röpködött a söprűn lovagolva. Mondtam is neki: Hilda drága, hatvan fölött már nem kellene röpködnöd a levegőben. Azt felelte: »Apuskám, egy boszorkány tud röpülni, akárhány éves is.« Hilda is megszállottja volt ennek a pályának. Bevallom, én most nem is akartam elvállalni, mert egy színpadi baleset miatt nagyon fáj a derekam, gerincrándulásom van. Azt mondták, nem baj, ha sántítok egy kicsit, hiszen a francia király megsérülhetett a csatában. Azt nem! Csinálom rendesen, ahogy az erőm bírja. Nem szeretek félmunkát végezni.”

Jó sztorinak tűnt, ezért kedélyesen elmesélte azt is, mi történt a derekával. „Még decemberben Mrozek Tangóját játszottuk, amelynek a végén jön a haláltangó. Abban a jelenetben egy rongybábuval táncolnak. No, én vagyok az a rongybábu. A levegőben pörgetnek nyolcvanhárom évesen. Megroppant a gerincem, és azóta sem jött helyre. Amikor hívtak Szegedre, mondtam, hogy szívesen jönnék, de nem tudom, meg bírom-e csinálni. Az orvosom adott fájdalomcsillapítókat, és azt tanácsolta, próbáljak meg sokat úszni. Szerencsére az önkormányzat újszegedi vendégházában lakom, és csak kettőt botlom, már a medencében vagyok. Úgy érzem, jót tesz a szegedi víz. Remélem, a közönség semmit nem vesz észre majd a betegségemből. Azzal a feltétellel vállaltam a fellépést, ha nem kell az egész próbafolyamatot végigcsinálnom, elég ha a bemutató előtti utolsó öt napra jövök le. Nekem ez is elég, játszottam már a szerepet eleget.”

Sokáig emlegették A gyertyák csonkig égnek című nevezetes Márai-regényből készült előadást, amivel Avar Istvánnal nagy sikerük volt nemcsak Budapesten, hanem a szegedi vendégjáték alkalmával is. Szerencsére az utolsó pillanatban végül készíthettek belőle tévéjátékot, így megörökítve a két idős színészlegenda játékát. Agárdy Gábort 83 évesen is az éltette, hogy várják még az újabb feladatok. 2005 nyarán mesélte Szegeden: „Már próbáljuk is Schwajda György átdolgozásában Rejtő Jenő A néma revolverek városa című regényéből készült darabot. Érdekes előadás lesz, októberben tartjuk a bemutatót. Remélem, nagy sikert arat majd. Bízom a János vitézben is, jó lenne, ha megúsznánk eső nélkül. Érdekes a fiatalokkal játszani. Látom, hogy amikor Szőcs Artúr János vitézként elbúcsúzik tőlem, a francia királytól, könnyes a szeme. Ez már azért eredmény!”

Az említett Rejtő-bemutatót már nem tudta vállalni, a korábbi színpadi baleset következtében kialakult szövődmény miatt 2005 szeptemberében kórházba került, ahonnan már nem térhetett haza, 2006. január 19-én hunyt el. 2010-ben avatták fel emléktábláját egykori lakóházának falán, Budapesten, a VI. kerületben, a Király utca 82. szám alatt.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói