„Nehéz egérmesét írni, ha nincs hozzá kezdőmondat”

KOVÁCS ANDRÁS FERENC: EGEREK KÖNYVE

KAF ismét nem hazudtolja meg KAF-ot, tobzódunk a rímekben, áthallásokban, a búgó mélyhangrendűség álmatag poézisében. Mégis, mintha hiányozna a búgás alól a dugongi mélység, az álmatagság mellől a szavak ébresztő volta is.

A kötet egérsége egyértelmű párbeszédbe lép T. S. Eliot Macskák könyvével, bár természetesen ez egy kifordított és kevésbé színpadias párbeszéd, ahol nemcsak Eliot kap helyet és verset, hanem Alvinczy Nárcisz, a költészet egere is. Az alcím szerint egy nagycsaládi egerészeti verseskönyvvel van dolgunk, és jobb, ha tudjuk, „Minden egér a világon!” Kovács András Ferenc ismét megnyitja a végtelent, így végtelen fajtájú, típusú, munkájú stb. egér szabadul el a könyvben, az ismeretlen bőregértől a fáraók titkárán át az északi egerekig, akik megjárják még Afrikát is.

És várom is, hogy mi sül ki Al-Bugri Ibn Fudri Badarán, az egyiptomi ugróegér történetéből, várom, hogy a kedvelt limerik hova fut ki majd, de sajnos elmarad a Havasi-limerikeken edződött lélek (vagy a nevetéstől remegő has) eufóriája. Ugyanis. Cinóber Encián erőltetett neve és a ráképzett erőltetett rímek (között-öltözött, csuha-készruha), vagy Futokoda Cukijó, a japán csodaegér sajnos inkább hasonlít hangdömpinghez, és a szavak pompás formákba zárt élettelen anyagok maradnak.

Hiába fogadjuk el, ahogy Keresztesi József írta a Jelenkorban, hogy KAF nagyon is tudatos költő, bravúros rímrutinnal, akinél a rímkényszer nem választható el a tudatosságtól, a költészete mögött meghúzódó szómetafizikától, mégis, az értelmezés kényszerétől alapvetően ódzkodó kritikus számára ebben a kötetben túl sok metafizikai rés nem hasad.

Egy-egy ilyen sor után legfeljebb pár kellemetlen pillanat marad:

„Tokión túlnan
Teng Andó Notebuta,
Kókad a búban,

Bambulva busong:
Bambuszházban a csórót
Csak eszi a gond!

Nincs rizse, hala,
Nuku murok a nikun,
Nincs csibekaja,

Szósz, husidara!
Nincs kuszu, cicumicu,
Darumadara –”

A nótáktól kezdve a disztichonig pörög a versgyár, és keresem azt a fajta önreflexív hangoltságot, amely a semmi tapasztalásának egyik lehetséges megragadása, illetve, ahogy szintén Keresztesi írja, az ún. egyetlen költészeté (a KAF-i „mintha egész életemben egy költeményt írnék” versvilágé), ami világkonstituáló és intertextuális karakterének belátásából ered. Itt most nem történt világteremtés Csakrágjocóval, Tibet bölcsével, mert a karakteres szavak tökéletesen megférnének egymás mellett, ha nem azért kerülnének egymás mellé, mert valakinek eszébe jutott, hogy jól hangozhatnak egymás mellett. Adott esetben ez még kevés ahhoz, hogy a jól hangzásból egy a szavak véletlen egymásmellettiségén túlmutató verssor keletkezhessen.

„Hideg nádat Csakrágjocó – Én rágok jól bambuszlaskát! Macskák jaktej jegét rágják – Bár itt ritkák kandúrmacskák.”

Közben folynak tovább az események, Márcselló Pucc Cini tercináiban megjelenik Fellini, a jó öreg Marcello, kicsit nevetek, a viharvert asszociációk között Don Pedro hősi románcát és Surmoát, a rendőrminisztert is megismerjük, és közben észrevétlenül tolakodik be egy váratlan sor, ahol az eddig felemlegetett hiány mintha nemcsak az olvasóban jelenne meg:

„Nehéz egérmesét írni,
Ha nincs hozzá kezdőmondat
Se mondandó, se tanulság,
Amit akárki levonhat…
Ám a világ példázattá,
Szavakká alakul át,
Hanem vigyázz, Fadrusz druszám,
Jól megrágd a fabulád!”

Nehéz lenne e kiemelésből nem kihallani a saját tárgyával viaskodó költőt, kiegészülve azzal, hogy a szavakká alakulással érdemes vigyázni, és jól megrágni a fabulát. Enélkül ugyanis bár könnyen az erőltetettség és a felesleges túlírás veszélye fenyegetheti a költőt, de legfőképpen az értelem-értelmezés kényszere nehezül a szövegre, még akkor is, ha Alvinczy Nárcisznak, a költészet egerének köszönhetően pontosan tudjuk, hogy:

„Nem volt magyar költő s egér, miként Alvinczy Nárcisz, Ki persze versben hirdetett igét, s ha bárki mást hisz – Magyar volt, s pláne jó egér… Csak oly levert, lehangolt! Londonban, pállott ködben élt – ciccentve perfekt angolt”

és aki végezetül arra a következtetésre jut, hogy:

„Egy angol költő pont olyan, mint én, Alvinczy Nárcisz – A képzelet s a gondolat szintjén, ha nincs is, átvisz! Vagy mégsem… Ámde verset ír, bár angolul, Tamás is – Ha náthás, prüszköl, szürke: épp olyan, mint én, ha más is.”

A finom irónia mellett megjelenik a beszéd, az írás problematikája, a kimondás igazságtartalmának relatív volta, sőt, mindez visszacsatolódik a személyes szinthez, és KAF eljátszik a lírai én kifigurázásával, annak több-énes megfeleltetésével.

Végül a könyv nagy része az alternatíva nélküli alternatívára való kifuttatás tökéletes ars poéticája lesz, hogy aztán a záró versek elhozzanak egy váratlan transzcendens fordulatot.

Cin Cao és Cung Ce történetében a szépen egymásba hajló ismétléseknek és a bravúros verselésnek köszönhetően az egerek a bölcs kívülállás pózában igyekeznek betölteni az eddigi hiányérzetet:

„Messzire vágynak – eszményi bölcsek! Későre sejtik: beszélni bölcsebb… Későre Cung Ce kérdi: „Cin Cao, Aztán örülsz, ha majd lering a hó?” Aztán Cin Cao kérdezi: „Cung Ce, A dolgok fölött csak szemet hunysz-e?” A dolgok vannak, évszakok mennek – Egy bölcsnél sincs sok értelme ennek.”

Ugyanígy a kötet utolsó verse, az erdélyi jiddis népdalra írt (és a Volt egyszer egy kis zsidót is azonnal eszünkbe juttató) egérének, ahol az egér kicsisége kézzelfoghatóvá válik az ismétlések által.

Habár igaz szavunk nincs is semmire, habár csak megszokásból mormoljuk az ismerős sorokat, de legalább maradjon meg kicsiségünknek egy kicsi remény:

„Kicsinyt is óv az Úr, szeret,
az Úr szeret, az Úr szeret –
mindig megtart, s meg is segél!

Szekeres Nikoletta

Magvető Könyvkiadó

Budapest, 2015

80 oldal, 2990 Ft